A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)

1976-02-03 / 4. szám

Ahol nem hiánycikk az udvariasság Sámlit keresek már hetek óta Bra­tislavában. Talán nincs is olyan bútor­üzlet a belvárosban, ahol nem jártam volna. Hiába. A válasz mindenütt ugyanaz: „Sámli nincs, nem tudjuk mi­kor kapunk " Ha netán valaki úgy gon­dolná, hogy ezek után még egyebet is kérdezhet, az nagyon téved. A legtöbb helyen ezzel a foghegyről odavetett mondattal letudják a dolgot. Semmi biztató szó vagy elnézést kérő mosoly. Nincs. S ha nem tetszik, akkor menj, kívül tágasabb. Eleinte arra gyanakod­tam, hogy a keresett bútordarab olyan igénytelen, hogy az eladóknak nem éri meg a fáradságot a vásárlóval bíbe­lődni ilyen csip-csup holmik miatt. Hamarosan rájöttem azonban, hogy teljesen mindegy, mit keresnek, a mód, ahogy a vevővel bánnak nem változik. Az egyik boltban szemtanúja voltam egy elszomorító jelenetnek. Fiatal pár érdeklődött bútorok iránt. Nemsokára új lakásba költöznek, szeretnék meg­nézni a legújabb típusokat. Konkrét elképzelésük még nincs, nem is bizo­nyos bútordarab iránt érdeklődnek. A katalógussal is megelégednének, ter­mészetesen, hisz tudják, hogy nagy a kereslet, s talán nincs éppen áru a rak­tárban. A moratoni győzelem hírét meg­hozó ifjú jelentése nem lehetett volna tömörebb: „Csak az van, amit látnak; a katalógusunk meg elkallódott vala­hol". No, de mégis — próbálkozott a férfi —, raktáruk talán csak van, elvég­re itt az üzletben nem halmozhatnak fel mindent? — Van, persze, de oda egyedül nem mehet, s mi most nem érünk rá! Köztudott, hogy Bratislavában sok új lakást adnak át évente. A bútorok iránt nagy a kereslet, mindenki szeretné ízlé­sesen, korszerűen és lehetőleg gyorsan berendezni a lakását. Nem csoda, ha egy-egy bútorüzletben naponta több ezren érdeklődnek, mint ahogy az sem, hogy az elárusítók szinte teljes közöny­nyel fogadják a vásárolni akarók vég­telennek tűnő áradatát. Vajon milyen a helyzet másutt, pél­dául egy kisvárosban? Erre a kérdésre kaptam — ha nem is kimerítő, de bizo­nyos fokig megnyugtató — választ a óalovói (nagymegyeri) bútorüzletben. Kedvesen fogadtak, megkérdezték mit szeretnék, s amikor találomra rávág­tam, hogy egy nappali szobát szeretnék berendezni, máris hozták a katalógust, nézzem csak meg, mi az, ami tetszene. Még mentegetőztek is, hogy sajnos a raktár nincs a közelben, a város hét különböző pontján van lerokatuk, s így a boltban csupán töredéke látható annak, amijük valójában van. De, ha érdekelne valami, ők nagyon szívesen megmutatják a helyszínen is, elvégre azért vannak itt. Közben a vásárlók jöttek-mentek, a hangnem azonban változatlanul szívélyes maradt. Egy el­árusító sem idegeskedett azért, hogy a legtöbben csak érdeklődnek. S ha a keresett bútor nem volt kapható, min­den esetben biztató szavakat odtak útravalóul: „Jöjjön két hét múlva, akkorra várjuk az újabb szállítmányt". Ezekután nem tartottam helyénvaló­nak a további szerepjátszást, bevallot­tam jövetelem valódi okát. Rácz Jenő üzletvezető szemmel láthatóan megle­pődött, talán nem is azon, hogy a kí­váncsiskodó vevő álarca mögül egy újságíró bukkan elő, mint inkább azon, hogy értelmét látom egy bútorüzlet mindennapjai iránt érdeklődni. — Gondolom, errefelé nincs olyan nagy tülekedés a bútorüzletben, mint Bratislavában. Ennek ellenére érdekel­ne, milyen a forgalma egy kisvárosi boltnak? — Az igaz, hogy egy bratislavai üzlet forgalma nagyobb — mondja Rácz Je­nő —, de a bútor iránt vidéken is meg­nőtt az érdeklődés. Ezt legtömörebben két számadattól tudnám jellemezni: tíz évvel ezelőtt havonta átlagosan 300 000 korona volt a bevételünk; ma egy hó­nap alatt egy millió kétszázezer korona értékű árut adunk el. Ez komoly összeg, de érdekünk, hogy még nagyobb le­gyen, hiszen aszerint kapjuk a prémiu­mot, mennyivel lépjük túl a havi eladási tervet. — Mit tesznek azért, hogy a környék­beliek önöknél vásároljanak és ne Dunaszerdahelyen vagy mondjuk Bra­tislavában? — Azt szokták mondani, hogy a jó bornak nem kell cégér, a bútornak meg különösen nem, legalább is mostaná­ban, s azt hiszem, az érdeklődők nálunk ugyanúgy megkaphatják azt, amit ke­resnek, mint másutt. Már arra is volt példa, hogy bratislavai vásárlók jöttek hozzánk, mert azt hallották, hogy itt na­gyobb a választék, s hogy sokkal udva­riasabb a kiszolgálás. Persze sokszor előfordul, hogy nem tudunk a vevő rendelkezésére állni; a keresett típust már nem gyártják vagy olyan nagy a kereslet iránta, hogy órák alatt elfogy. Erről azonban minden esetben tájékoz­tatjuk a vevőt. Valamikor sok gondot okozott a megvásárolt áru elszállítása is. Mi ezt a problémát sikeresen meg­oldottuk. Háromtagú szállító brigádunk és egy teherautónk van, s bármit ház­hoz viszünk 50 kilométeres körzetben. A szállítási költségek nem nagyok, s egyre többen vannak, akik a mi autónkat veszik igénybe, annak ellené­re, hogy a rokonuknak vagy valamelyik ismerősüknek módjában állna teher­kocsit szerezni. így ugyanis olcsóbb. — Milyen bútorokat keresnek a vevők leggyakrabban? — Ez attól függ, melyik korosztályhoz Rácz Jenő üzletvezető tartoznak a vásárlók. A fiatalokat első­sorban a hálószobabútorok érdeklik, de sokan keresik a korszerű szekrénysoro­kat is. Régen elmúlt az az idő, amikor faluhelyen megelégedtek a szülök, nagyszülők bútoraival. Nevetséges is volna a legújabb divat szerint öltözköd­ni, s közben többévtizedes, szúrágta bútorok között élni. Az idősebbek is gyakran be-benéznek hozzánk, rend­szerint asztalt, széket vagy heverőt ke­resnek. — Előfordult-e már, hogy a vevő egy olyan bútor iránt érdeklődött, amit önök nem tartottak szépnek, s akkor megpró­bálták a vásárlót lebeszélni? — Nézze. Az ízlések különböznek. A vásárlónak joga van megvennie azt az árut, amit kiszemelt magának, még akkor is, ha nekem személy szerint nem tetszik a bútor. Ennek ellenére néhány­szor már előfordult, hogy őszintén megmondtam, mi a véleményem, de többnyire nem sikerült meggyőznöm a vevőt. A válasz rendszerint az volt, hogy ha majd olcsóbb lesz az, amit a vá­lasztott bútor helyett kínálok, akkor megveszi. — Emlitették a beszélgetés elején, hogy több helyen is van raktáruk a vá­rosban. Ennek mi az oka? Nem lenne jobb mindent egy helyen tárolni? — Nyilvánvaló, hogy számunkra sok­kal előnyösebb lenne egy központi rak­tárban tárolni a bútorokat, de mit te­gyünk, ha már közel nyolc esztendeje hasztalan kopogtatunk a különböző szerveknél ebben az ügyben. Ha legalább egy tágasabb üzlethelyiséget kaphatnánk! Ez az épület valamikor gobonaraktár volt. Ha az emeletre akar feljutni az ember, majd a nyakát törheti ki, olyan meredek a lépcső. S akkor gondolja hozzá, hogy bútorokat kell ide-oda cipelnünk. Szó volt ugyan róla, hogy 1976-ban egy megfelelő épületbe költözünk, de az eddigi tapasztalatok után én ebben nem bízom túlságosan. Ez Rácz Jenő véleménye. Nem tudom hol és kik döntenek az új üzlethelyiség sorsáról, erről az üzletvezető nem akart beszélni. Mindenesetre elgondolkoztató, hogy nyolc év sem elegendő ahhoz, hogy egy panasz meghallgatásra talál­jon. Az üzlet forgalma egyre nő, a rak­tárakban elhelyezett bútorokhoz nehéz hozzáférni. Különben a sámlit sikerült megsze­reznem. A nagymegyeri bútorüzletben, természetesen. LACZA TIHAMÉR (Prandl Sándor felvételei) BÚTOROK ÉS EMBEREK

Next

/
Oldalképek
Tartalom