A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-12-09 / 41. szám
10. A lábadozó tiszti szobájának kívülem csők egy lakója volt, egy Rubin nevű negyven év körüli hadnagy, aki az 1908-as annektálás óta, közel kilenc esztendeje nyomta az ágyat valami gerincsérüléssel. Tudtommal Bosznia és Hercegovina annektálása nem járt harcokkal, tábeszes lehetett, az ágya lábánál álló szobaklozettjére botra támaszkodva mászott, aztán ott ücsörgött fél óráig, egy óráig. Roppant falánk volt, az evésen kívül az égvilágon semmi más nem érdekelte, és gyerekesen örült, hogyha begyűrhette az én kosztom javát is. Ha olykor beszédbe elegyedtem vele, próbálkozásom kevés sikerrel járt. Az agya nem fogott, érthetetlen válaszokat dünnyögött. Könyvet vagy újságot egyszer sem láttam a kezében. Kerítettem néhány képeslapot, és letettem őket az éjjeliszekrényére, hátha a képek felkeltik érdeklődését. Csalódtam; forgatni kezdte ugyan az egyik magazint, amely tele volt a háborús események fotóival, aztán félretolta, mintha a képszövegek böngészése halálosan kimerítette volna. — Nem érdekli a háború folyása, hadnagy úr? — faggattam. — Hát a törökök még nem tették le a fegyvert? — motyogta, és vizenyős szeme rám tapadt. A szegény ördög agyában megállt az idő. Egyszerűen nem vette tudomásul, hogy a Balkánon kívül létezik egy olasz, egy nyugati front, és naponta ezrek pusztulnak el, esnek fogságba, mialatt ő nyügdölődve bámulja a plafont, vagy lesi az ajtót, mikor hozza a sántikáló ápoló a két ebédporciót: az enyémet és az övét. A három hónap alatt, amit beteglapom szerint lábadozóként az Invalidusok kaszárnyájában töltöttem, nem levelezett senkivel, és egyetlen látogatója nem volt. Élőhalottként gondozták, mosták, és boldog voltam, hogy Frommer doktor jóvoltából menekülhettem a szellőzetlen, áporodott szagú betegszobából. Egy délutánon benéztem apóm irodájába, hátha valamiben segítségére tudok lenni, s ekkor megkérdezte tőlem: — Elmondta anyád, hogy Bécsben járt miattad? — Miattam? — csodálkoztam. — Nem szólt semmit. — Sejtettem, hogy az ö hallgatag természetével nem meséli el. így hát én mondom el. Még tavaly ősszel történt, október végén. Egy reggel, amikor elmenni készültem, azt mondja nekem: „A délutáni gyorssal Bécsbe szeretnék utazni, Edmund." „Miért utaznál ilyenkor? Zsúfoltak a vonatok", próbáltam lebeszélni. Két-három havonként csomagot küldött a nővérének, Sophie nénédnek. „Bízd a csomagodat a postára, nem fogják megdézsmálni!" — beszéltem a lelkére. „Sophienél csak alszom . . . Felkeresem a hadügyminisztert. A Burgba kell bejutnom. Zitával, a császórnővel akarok beszélni," felelte egyszerűen, magabiztosan, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a császárné elé kerül. Szerettem volna megkérdezni: „Hová tetted az eszedet, hogy ilyen lehetetlen gondolataid vannak?”. . . Negyven éve élünk együtt, úgy ismerem a természetét, mint a magamét. Ha valamit a fejébe vesz, abból nem enged. Hiába próbálnám meggyőzni, hogy lehetetlen gondolat az az audiencia. írhat kérvényt tizet, kilincselhet egy álló hónapig — még a császárné egyik udvarhölgye elé sem juthat . Aztán kipakolt vele: hetek óta forgatja a fejében, törvénynek kell lennie, hogy a szülőtől nem vehetik el mind a hét gyerekét. Legalább egyet, a legfiatalabbat meg kell óvni attól, hogy elpusztuljon ... És ha nincs ilyen törvény, akkor császárnéi hatalmával csináljon ilyen törvényt. Különös történet volt, egyre nagyobb ámulattal hallgattam. Apám folytatta: — Délután kikísértem az állomásra a gyorshoz. Kevés poggyászt vitt magával, egy-két napra valót. Abból is láthattam, milyen biztos a dolgában, hogy az audienciát kérvény nélkül kiharcolja .. . És tudod, mi a csodálatos, fiam? — Nem tudom, apa — feleltem, pedig akkor már valami sejtés élt benne, hogy anyám bécsi útja sikerrel jár, nem hallok anderseni mesét, amelyben tündén lények röpítik aranyhintóban a földi halandót, kinyitják előtte a hét lakatra zárt ajtókat — a történet, amit apámtól hallok, a valóra vált mese! Jólesett volna anyámtól hallani, hogyan érte el a lehetetlent, mit mondott, hogy a Hadügyminisztérium schottenringj palotájának minden ajtaja megnyílt előtte, aranygalléros adjutánsok kézről kézre adták, gondosan megfogalmazott kérvény és protekció nélkül bejutott a palota legfőbb ura, a hadügyminiszter elé. Mit mondott neki? Nem idézhetem anyám szavait. A képzeletemre kell támaszkodnom, amely azt a mesét bűvöli elém, félelem szorongatja a szívét, hét fiút szült, f mind a harctereket járta és járja, ki fent északon, ki lent Albániában, más meg a tiroli Alpok havas világában, és a legfiatalabb az Isonzónál. Negyedik éve retteg értük, az egyik fiát orosz pika szúrta le, s ha tolón isten kegyelméből életben maradt, valahol Szibériában sínylődik. A véletlenek nem tarthatnak örökké! Rendeletnek kell lennie — ahogy apóm mondta —, hogy legalább egy fia szabaduljon a poklok poklából, s mert most én, a legfiatalabb élek tűzben, vaszáporban, legalább engem mentsenek ki a pokolból. Nem tudom, mi rendíthette meg a táborszernagyot, aki a katonában a háború rendje szerint nem látott érző, vergődő embert, csak figurát, amelyet a háború sakktábláján kedvére ide-oda tologathat. Talán csodálatba ejtette a fekete ruhás, fátyolos asszony megszállottsággal határos hite, hogy felébredt benne az ember, és másnap az egyik adjutánsa hintán vitte anyámat a Burgba. Sokszor jártam azóta Bécsben, jártam a Burgban is, talán abban a teremben is, ahol az audiencia lefolyt. Kint bizonyára sütött az őszi nap, s fénye beragyogta Savoyai Jenő csodálatos lovasszobrát, a hulló levelek aranyszőnyegét terítette a Burg elé — így kívánta képzeletem meséje —, a sugárzás megragyogtatta az audiencia színhelyét is, mert abban az ünnepi pillanatban a csillárok kristályain, az óarany rámákba foglalt velencei tükrök csiszolt lapjain a nap tüzének kellett felszikráznia, hogy az élet minden keménységétől megkímélt felséges asszony megrendüljön, és egy ismeretlen, sohase látott anya panaszára meginduljon a katonai gépezet, papára kerüljön a végzés, amely engem megszabadított a golyók, szuronyok, lángszórók veszedelmétől. A legfelsőbb katonai végzés azonban néhány nappal elkésve érkezett az ezredhez, amikor már átkeltünk a Tagliamentón, és én nem a magam lábán hagytam el a frontot; hordágyon vittek hátra. Otthonunk a háború negyedik tavaszán olyan volt, mint minden más népes család háza tája, ahol mindig féltenek valakit, s oly gyakran nyílik ok gyászra, siratásra. Anyám nem tartozott azok közé az asszonyok közé, akik imamormolással szerzik meg nyugalmukat, néma tűréssel viselte el a csapósokat. Azért kell írnom erről, mert az öröme is bensőséges, csendes és megilletődött volt, amikor a svéd Vöröskereszt útján Ali bátyám életjelt adott magáról, az oly távoli Szibériából, a krasznojarszki fogolytáborból. Mérhetetlen boldogságában még hangos sírásban sem tört ki, csak a szeme telt meg könnyekkel, a szava elelakadt. — Neked volt igazad, fiam — nézett rám hálatelten. — Te mindig biztattál, hogy nem pusztult el . . . Vajon mikor kerülhet haza? — Sokára, mama. Csak ha minden befejeződött. Vajon küldhetünk-e levelet, csomagot Szibériába? Sebesülten esett-e fogságba? Egészséges? Miben szenved hiányt? Anyám gondjait csak az a tudat enyhíti, hogy tavaly Ditkovcénál nem esett el, a kozák pikája nem hasított a szívébe, ahogy az az altiszt hazudta, most reménykedni lehet, hogy jön egy újabb levél, újabb örömhír... Ali bizonyára zászlósi rangjának köszönhette, hogy átvészelte a fogsága éveit. Huszonegy tavaszán sok fogolytársával Vlagyivosztokban egy tengerjáróra került, és onnan Hong Kongon, Szingapúron, Adenen és a Szuezi-csatornón ót eljutott Triesztig. Behajózta így a fél világot, cseh földön vesztegzár alatt tartották, és csak miután megállapították, hogy sem ő, sem a társai nem hurcoltak be járványos betegséget, kolerát vagy pestist, fekete himlőt, engedték vonatra szállni, hogy ötévi hányattatás után hazajusson. Soványan, de testileg töretlenül láttuk viszont. Anyám érdeme volt, hogy hamarosan visszatért pirospozsgás arcszíne. Élettörténete kiegészítéséül el kell mondanom, hogy a háború előtt, fiatal jogászkorában Pesten egy Király utcai ügyvédnél bojtárkodott, s az új törvénykönyvek szerkesztésében is részt vett. Még kisiskolás voltam, amikor egy húsvétkor több egyetemi kollégájával hazalátogatott. Az egyik barátja nálunk kapott szállást, a többiek a város más családjainál. Bizonytalan emlékeim maradtak Ali szokatlan társaságáról, a borzas hajú, vörös nyakkendős fiatalokról. Délután kertünk filagóriájában gyűltek össze, és engem Dani fivéremmel együtt elzavartak. Másnap édesapámnál egy rendőrségi ember járt, és kevéssel látogatása után Ali valamennyi társával elutazott. Csak évekkel később tudtam meg. hogy a lövöldében a vasgyári munkásoknak előadást akartak tartani, de nem kaptak rá engedélyt, Alit jóakaratúan eltanácsolták galileista, vörösnek mondott ba rátáitól. Vajon egyetemista korában galileista volt-e — nem tudnám teljes bizonyossággal állítani. Csak egyszer említette, hogy eljárt a Galilei Körbe. Inkább a természetéből következtetek arra, hogy rokonszenvezett az eszméikkel, nem lett könyökkel törtető jogász, ott is hagyta Pestet, és itthon egy Schulz nevű ügyvédnél vállalt munkát, de jobbára kedvtelésének élt: novellákat, karcolatokat fordított német lapoknak, Molnár Ferenc, Szini Gyula, Kabos Ede, Krúdy Gyula írásait. Nem hinném, hogy írógép akadt volna akkor a városban; gyönyörű gyöngybetűivel kalligrafált kéziratokat küldött a lapoknak, folyóiratoknak, néha hajnalig elüldögélt íróasztala mellett. Fogságából hazatérve nem melegedett soká otthon. A fordítási munkát abbahagyta, nyelvtehetségével könnyen megtanult szlovákul, Pozsonyban ügyvédeskedett a Védcölöp utcában, ameddig a fasizmus farkastörvénye megengedte. Agglegénynek számított, amikor nősülésre adta fejét. Később, a negyvenes évek elején elvált vagy húsz esztendővel fiatalabb feleségétől, s újra agglegénnyé vedlett. Negyvennégyben pusztult el, még Pozsonyban a német SS-ektől megszállt Göring kaszárnyában. Sohasem kutattam, milyen körülmények között, kik voltak a gyilkosai, kiknek a lelkén szárad a halála. Elfelejteni ezt a korai erőszakos halált? Nem, sohasem! Éppúgy nem tudom, mint többi testvérem halálát és barátaimét! Aznap este, amikor ezeket a sorokat írtam, kezembe került Robert Rozsgyesztvenszkij verse, a rekviem. Egész lényemben megrendültem, mintha belőlem, a szívem közepéből szakadnának ki a sorok: Ne lel edd! Ha szállnak. 18 EGRI VIKTOR:
