A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-12-16 / 42. szám
SANTA FERENC a földre estem. A bocskorommal ami pénz volt a földön, mint szerterúgtam, s mintha egész testemmel, egész életemmel nagy, erős hang lennék, úgy ordítottam fel a fényes csizmák felé: — Én nem! Én nem! Ha anyám nem lép be. megölnek. Csak később tudtam meg, hogy nagyobbik öcsém az ajtóban állt, s az én bajomra hazaszaladt hívni anyámat. A kendője lobogott, mikor beszaladt, s megfogta a Kácsa Imre kezét. Félig az én testemre borult, úgy védett: — Te, te istentelen, az én fiamro emelsz kezet, te! — Felállított, s fejemet befogta a két tenyerébe. — Nem félsz az Istentől, te! Anyád a sírjában is megfordul. öss engem te, üss . . . Megfogta, s indult velem az ajtó felé. Mór a küszöbön voltunk, az emberek nyitották nekünk az utat. Már az utcaajtót is meghasítottók, mikor Kácsa András o karunkat megfogta. Az enyémet is, anyámat is. Úgy állt élőnkbe, mintha maga volna az Isten. — Állj meg, Anna, s az eszed tedd a helyire! Éppolyan volt, mint a fio, csak a kezét hagyta a harisnya zsebében. Így még rosszabb volt. Nem a torkomat, úgy éreztem, egyenesen a telkemet fogjo. — Vagy énekel a fiad, vagy kitakarodtok az én földemrőm. Egyezség sok van, s ha akarom, tartom. Félelmetes volt, ahogyan ott állt. Még jó, hogy anyám itt van, s megszabadít. Ö mindent tud, mert nagy ember, s engem szeret. Szeret, talán magánál is jobban. Meghúztam a szoknájót, induljunk. De nem mozdult. Felnéztem az arcára. Olyan volt, mintha tűzzel égetnék a testét. Csak a szeme nem rebbent. Nézett Kácsa András fekete arcába, de úgy, mintha túltekintene rajta, volami nagy fekete ürességbe. A szive ott vert az én fülem mellett. Állták egymást sokáig, mintha sohasem lenne vége. Megmeredtek, mint két nagy kő, miből embert faragtak. Aztán, mintha a plafon rászakadt volna, megroskodt édesanyám. A teste súlyát ott éreztem a vallóimon. A fejét az arcomhoz hajtotta, s csendesen, hogy alig értettem, elkezdte susogni: — Énekelj, Ferike, énekelj! Az egész világ megfordult velem. Odakoptam a ruhájához, s megmarkoltam két melle fölött. Úgy szólottám, mintha nyöszörögnék: — Édesanyám... — Elkezdtem rázni a mellén a ruhát: téptem, mintha szakítani akarnám meztelenre. A torkom megnyílt, s ordítottam az arcába: • — Édesanyám... édesanyám! Két csukott szeméből folyni kezdett az anyám könynye. Fejemet odahúzta magához. Letérdelt, s kezeivel a hojamat kezdte simogatni. — Énekelj, Ferikém, én kicsi modorom, énekelj . . . Kifordított az emberek felé, s már majdnem kiabált ő is. — Én édes kicsi madaram, énekelj! Énekelj, mert ezek nem emberek . . . lásd én is hogy vagyok, s az Isten semmit sem ad. Énekelj, kicsi madaram, énekelj! Eredt a szememből a könny. Éreztem, az én szép erőm messze száll. Úgy néztem anyámra, mintha mindketten meghalnánk ... ö a derekamat átfogta, s beszélt: — Lásd, én is énekelek. Nyitott szájába a könnye mind belereszkedett, kicsi, vékony hangon elkezdte a nótát. S én vele énekeltem: A citromnak zöld a bele, szeretőmnek János a neve. Keserű a citrom magja. Édes a szeretőm csókja. Nem tudom, hogy valaki is megértette-e, amit mi énekeltünk, pedig minden szavát kimondtam. Valami megvillant a szemem előtt, Kácsa András pipára gyújtott. A karomat anyám kezéből kiszakítottam, s a fejemmel nekirohantam. De nem értem el hozzá. Egy csizmasarok az arcom elé ugrott, s én beleszaladtam. Odaestem Kácsa András fiának a lába elé, s amit utoljára éreztem, oz piros vérem melege volt az arcomon. i. SlMKO illusztrációja 21
