A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-12-09 / 41. szám
Lelkes emberek, megoldásra váró problémák A háború befejeződése után a gömörhorkai munkások hozzáfogtak a romok eltakarításához, a megrongálódott épületek újjáépítéséhez. Természetesnek tartották, hogy a termelést folytatni kell. Nehéz körülmények között indult meg a munka, de a lelkesedés minden akadályt leküzdött. Joggal remélték a horkaiak, hogy idővel majd modern lesz a cellulózgyár, s a régi idők fárasztó munkáját a fiatalabb generációk már csak hírből fogják ismerni. Kétségtelenül sok minden megváltozott a háború óta: megnőtt a termelékenység, új üzemegységekkel bővült a gyár, az elavult berendezéseket korszerűbb gépek váltották fel, a nehéz fizikai munkát nagyobbrészt megszüntették; de az eredeti elképzelések és a valóság között szakadék tátong. Amikor az embereket kérdezem, csak keserűen legyintenek. Nézzen körül az üzemben, mondják, meggyőződhet róla, milyen körülmények között dolgozunk. Az épületek csúnyák, a csarnokok piszkosak és sötétek, a levegőben kéndioxid terjeng, az ember majd megfullad a köhögéstől. — Már húsz esztendeje vitatkozunk a felsőbb szervekkel és a minisztériummal arról, hogy itt komoly átalakításra van szükség — mondja Gál Zoltán osztályvezet ő. — Ezidáig csak kisebb tételű beruházásokat tudtunk megvalósítani, s ma már ott tartunk, hogy a gyár egyik napról a másikra él. Ilyen körülmények között és ilyen lehetőségek mellett jó, ha az évi tervet teljesíteni tudjuk. Ez eddig még mindig sikerült, sajnos azonban az idei tervünket — bárhogy is szeretnénk — már nem fogjuk teljesíteni. Az év elején ugyanis súlyosan megrongálódott egy fözőkazánunk, s a termelést hosszabb időre le kellett állítani, mert a pótkazánunk mór korábban hasznavehetetlenné vált. De ez csak egy eset a sok közül. Mert hosszan sorolhatnám az elavult, megrongálódott, kiszolgált berendezéseket. Karbantartóink nem győzik a rengeteg javítást, sok esetben csupán szükségmegoldásokkal enyhítenek a gondokon. Az a helyzet ugyanis, hogyha egy részlegben üzemzavar keletkezik, nem tudjuk a tartalék-berendezéseinket beindítani, mert vagy javítás alatt állnak vagy egyáltalán nincs remény arra, hogy valaha is üzemképesek lesznek. Pedig higgye el, a munkások többsége szereti a munkáját, szívén viseli a gyár sorsát. Jelenleg 520 alkalmazottunk van, 45 em-Majoros Ödönné, az üzemi klub vezetője szinte minden szabad percét a kultúrmunkának szenteli A GYÁR JÖVŐJE A gömörhorkai (gemerská horkai) cellulózgyárat egy vízimalom (az ún. Vecki-malom) helyén hozták létre 1882- ben. Beindítását a papírgyártás egyre növekvő igényei s a jobbminöségü nyersanyagok szükségessége tette indokolttá. A gyár első tulajdonosa, az „Első Magyar Papíripari Részvénytársaság" a lehetőségekhez mérten gondoskodott az üzem folyamatos korszerűsítéséről, s az évi cellulóztermelés századunk tízes éveiben elérte a 4000 tonnát. Az első világháború befejeződése után a gyár a brünni „Agrár- és Iparibank” tulajdonába került. A fenyegető gazdasági válság, valamint a cseh burzsoázia szlovákiai „gyarmatosító politikája" következtében a gyár további fejlesztése csak nagyon vontatottan haladt, s többször is az a veszély fenyegetett, hogy az üzemet végleg leállítják. A cellulózgyár leszerelését és Csehországba szállítását a gömörhorkai munkások akadályozták meg, elsősorban azok a kommunisták, akik a két világháború közti időkben oly gyakran hallatták hangjukat a cellulózgyári munkások jogos követelései nek teljesítése érdekében. Egy darabka múlt A régi kommunisták közül mór csak Dusza Bálint dolgozik a gyárban. Neki sem kellene, hiszen több mint másfél esztendeje nyugdíjas. A szíve azonban ittmarasztotta. Egy megkopott, szürke épület előtt beszélgetünk. — A múltról szeretne halloni valamit? — kérdi csodálkozva. — Azt hiszem, nem én vagyok az arra érdemes ember, meg aztán a munkásmozgalmi emlékszobában {— az üzemi klubban rendezték be —) megtalálhat mindent, amire kíváncsi. Én azonban nem tágítok. Egy részvevő mindig érdekesebben tud vallani, mint a dokumentumok, fényképek százai, mondom biztatgatva. — No, nem bánom, de rövid leszek, mert a párt üzemi szervezetének gyűlésére kell mennem nemsokára, s még szeretnék átöltözni. Azt már biztosan hallotta, hogy Gömörhorkát valamikor — igaz, félig tréfásan, félig komolyan — Kismosrkvának hívták. Úgy A cellulózgyár területén nagy a zsú foltság, az épületek elöregedtek érzem — minden túlzás ellenére — az elnevezés nagyon jellemző, hiszen a párt horkai szervezetét már 1921-ben megalakították, s a kommunisták a legnehezebb időkben is bátran helytálltak. Az elégedetlenségre bizony bőven volt ok. Emlékszem, 1926-ban mindenki arról beszélt, hogy leállítják a termelést, a gépeket meg Csehországba szállítják. A gyárat meg kellett menteni, elvégre több száz ember kenyeréről, s ha úgy vesszük, életéről volt szó. A tulajdonosok kénytelenek voltak eleget tenni a munkások követeléseinek. Gottwald elvtárs. aki akkoriban Gömörhorkán is járt, nagy elismeréssel írt a cellulózgyáriak harcáról. A kommunisták később sem tétlenkedtek, hiába hoztak a kapitalisták csendőröket a nyakunkra, hiába fenyegetőztek elbocsájtással, börtönnel. Ha elégecletlenek voltunk a bérekkel, ha nem tetszett a bánásmód, a hang, ahogy velünk beszéltek, rögtön reagáltunk — a magunk módján: tüntetésekkel, sztrájkokkal. A burzsoáziának rá kellett döbbennie arra, hogy velünk, horkai kommunistákkal nem packázhat. Még azt is sikerült kiharcolnunk, hogy valamelyest korszerűsítsék a gyárat, bár így is jócskán megdolgoztunk azért a kis fizetésért. 1938-ban, harcostársaimmal együtt illegalitásba kényszerültem, s a rendőrkopók elől gyakran kellett bujdosnom. Felhívásokat, röpiratokat terjesztettem a munkások között, titokban megtartott gyűléseken vettem részt, ahol az illegális pártmunka feladatait beszéltük meg. A Szlovák Nemzeti Felkelés kitörésekor a gömörhorkai kommunisták, munkások az elsők között ragadtak fegyvert, hogy szlovák bajtársaik segítségére siessenek. Több barátom, így Szkokon Sándor, Flander János, Székely Sándor már nem érhette meg a felszabadulást . . . SZÍVÜGYÜK 6
