A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-12-02 / 40. szám
9. A nagyezüstöt hamarosan amúgy is megszerzem, feleltem arcátlanul, noha minden idegszálam lázadozott az oktondi hősködések ellen. Inkább zászlóssá léptessenek elő, mert az tiszti ellátással és egyéb kedvezményekkel jár. Ilyen kedvezmény, hogy négyhavi frontszolgólat után kétheti szabadságot kaphatok vagy létszám-felettiként — „überzählige Säbelcharge” volt a hivatalos elnevezése — hosszabb időre hazavezényelhetnek az ezredhez. Erre azonban nem került sor. Mentem még vagy öt napot a csapattal, Portogruarón túl a Piavéig. Két emlékem van erről az öt napról. Portogruaróban néhány órára megálltunk, és én kóbor hajlamommal bejártam a városkát, benéztem egy elhagyatott, szép formájú, dupla franciatetős, egyemeletes villába, melynek homlokzatát egy gránát alaposan tönkreverte. Meglepetésemre könyvtártermet találtam benne. Szekrényei és polcai üresen tátongtak, a padlózatán évszómok szerint bekötött képeslopok hevertek, amiket a menekülés nagy kapkodásában nem tartottak érdemesnek felszedni. Néhány könyv is szétszóródott a meleg sárgásbarna színű kőlapokon, köztük Dante Isteni színjátékának gyönyörű rézmetszetekkel ellátott díszkiadása. Bele kellett lapoznom, akkor olvastam először első terzináját Nel mezzo del camin di nostra vita... Nem hagyhatom itt, hogy egy szakács eltüzelje vagy egy csicskás begyújtson vele. Magammal kell vinnem. Súlyosan megterhelem ugyan hátizsákomat, de inkább a hátam görbüljön a terhe alatt, semhogy ebek harmincadjá jusson. Valahogy csak kikeveredem ezekből a háborús bajokból, s akkor megajándékozom vele biblofil Józsi bátyámat. Nem az én hibám, hogy erre nem került sor. Napokkal később elkallódott vagy enyves kezekbe került hátizsákom minden más értékével együtt. A másik emlékem, hogy szakácsaink az átkelést követő ötödik napon reggel disznót öltek, és ebédre orjalevessel, dupla porció pecsenyével kedveskedtek. Trénünk fűszeres zsákjai valahol elkeveredtek, s a szakácsok sehol sem tudtak sót és paprikát felhajszolni. Ami csipet, sót és borsot o falvacska konyháiban találtak, még a leves ízesítésére sem volt elegendő. A kondérokban puhára főtt húsból, ízetlen sültből egy falat nem ment le o torkomon. Azt a néhány kanál levest sem bírta el a gyomrom, s a bennem napok óta lappangó láz kitört. Pihenőnk volt aznap, és én ebéd után mindjárt lefeküdtem. Hirtelen annyira elővett a hideglelés, hogy lehúztam az asztal takaróját — zsákmánynak tekintettem o háziak holmiját —, és a télikabáttal együtt magamra borítottam. Estére már alig voltam öntudatnál, a sietve előkerített orvos negyven fok feletti lázat állapított meg s még éjszaka hátravittek o kötözőhelyre. Az átkelésnél bizonyára jócskán ittam a Tagliamento hulláktól és egyéb szenynyektől fertőzött fagyos vizéből, s a többszöri oltás ellenére tífuszba estem. Kamaszkoromban, tizennégy nyarán, a háború kezdetén átvészeltem egy paratífuszos lázat, s talán annok köszönhetem, hogy o hastífusz ellen immunis lettem, nem törhetett ki rajtam halált hozó erővel, és nem patkoltom el. És talán szerencse volt, hogy éhségem ellenére nem gyűrtem magomba azt a sótlan, zsíros disznóhúst; tífuszbacilusokkal fertőzött, elgyengült bélrendszerem, hasnyálmirigyem nem bírta volna el a megterhelést. Homályos emlékezetemben él egy kőlapokkal kirakott padlózatú csarnok, melynek nagy üvegablakai a padlóig értek. Eszméletre térésem rövid perceiben láttam a hordágyak hosszú sorát a falak mentén; elszállításra várvo hordágyon feküdtem én is, s mellettem egy iszonyúan összeroncsolt testű sebesült hörgött. Vére átszivárgott a kötéseken, hordagya alatt vörös lett a padló; a hörgés egyre halkult, ép karjának mintegy dróton rángatott kaszálása is abbamaradt, az utolsó pillanatait élhette mély agóniában, amely vitte fájdalomtalanul az elmúlás világába, amelybe ismeretlen társaként követnem kell! Nem tudom, hogyan vittek el a győzelmes halálnak ebből a vigasztalanul hideg előcsornokóból, ki hitte még rólam, hogy abban oz önkívületi állapotomban kiragadhat a kaszás karjaiból. Nem tudom, hány napba telt, míg valamelyest tiszta öntudatra tértem. Az ágyam lábánál, kötéssel a fején, egy sebesült hadopród ült. Hol vagyok, mi történt velem? A szobában csak két ágy van, és vastag dunyha alatt fekszem. Nem érzek fájdolmot, egyetlen tagomat sem tudom mozgatni, de magomnál vagyok, élek. — Az egész házat átfúrta a gránát — hallom a közelembe hajló hadopród hangját. — Átütötte a falakat, a konyhában szétvetette a tűzhelyet . . . Akkor koptom a szilánkot o fejembe . . . Látod, itt ment be. Akkor történt, abban a minutumbon. A kutyo meglátott, és rám rontott. Meghökkentett, hogy oly zavarosan meséli el sebesülése történetét. Különben nem nagy eset, ha valaki hátul o front mögött véletlenül szilánkot kap a fejébe. De mit akar azzal a kutyával? Miért keveri bele sebesülése mindennapi históriájába? Mulattatni akar vele vagy komolyan állítja? — Belefúrta magát a sebbe, felszaladt a fejembe — folytatta váratlan fordulattal. — Most itt van a koponyámban . . . Tudod, ez nagyszerű, senki sem látja rajtam, hogy kutya vagyok! Ugye, te se vetted észre . . . Jelentkezem majd hírszerző kutyának. Atcsúszok a drótsövények alatt, kinyomozom az ellenséges árkot, és uzsgyi, jövök vissza és hozom a legtitkosabb adatokat. Milliókat érő adatokat! A „kutya" ravasz vigyorral újra felém hajolt. A szemében zöldes fény villant, az orrát és állót hegyesen megnyúlni láttam, rám vicsorította fogait, azt hittem, hogy nyomban a torkomnak esik, és átharapja. Rémületemben megjött a hangom, és felkiáltottam. Aztán ismét mély, kábító álomba hullottam. Ez reggel történt. Dél felé, a vizit idején újra eszméletemen voltam. Valamit motyogtam a kutyáról, a főorvos száján mosolyt láttam, bólintott, és két betegápoló kíséretével kiment- Kivert a verejték, hogy ilyen közönyösen veszi panaszomat, még arra sem édemesít, hogy feleljen rójuk, és megnyugtasson. A „kutyo" pedig, mintha mi sem történt volna, újra az ágyamra telepedett, és folytatta meséjét. — Biztosan fontosabb feladatokat is bíznak rám. Belopózni a főhadiszállásukba, kinyomozni a terveket. Nagyezüstöt és aranyat is kapok. Havi negyvenöt korona nyomja a markomat. Szép pénz, mi? — Minek egy kutyának pénz? — makogtam. Nem felelt, mintha kutyás tudománya csődöt mondott volna. Szimulál, ismertem fel a helyzetet. A sebesülése oly jelentéktelen, hogy hátra se vinnék, ha nem játszaná meg, hogy bolondok házába való őrült. Hozták az ebédet. Nekem csak egy csésze teát, neki a szokott menázsit: levest, húst, és főzeléket. Vígan kanalazni kezdte a levest. Nem állhattam meg, hogy ró ne szóljak: — Hallod-e, tán nem is vagy kutya! — Miért ne volnék? Talán mert emberi az ábrázatom es beszélni tudok? — Kutyák csontot rágnak, és nem eszik kanállal a levest. Lefetyelnek. Erre morgott, rám vigyorgott. Már nem volt kétségem, hogy megjátsszo a kutyát. De olyan körmönfonton adja a bolondot, hogy biztoson ideagyógyintézetbe csukják, és amíg kiderül, hogy szimulál, jó ideig elkerül minden háborús veszélyt. Délután érte jöttek, és elvitték. Soha többé nem került a szemem elé. Hamarosan engem is elvittek a parasztház „tiszta" szobájából. Igazi tábori kórházba kerültem, s az orvosi vizit előtt nem sokat teketóriáztak velem, lázasan a tuss alá vittek, megmostak és katonai előírás szerint, hogy tetvekkel ne terjeszthessek valami ragályt, minden szőrzetemtől megfosztottak. Napokig éktelenül viszketett a lógyékom tája és hónaljam, míg a szőr kiserkedt. Villa Vicentiáról, ahogy a kórház nevét emlegetni hallottam, egyetlen különös emlékem maradt: a reggelire kapott kakaó nem tejjel, hanem forró vízzel készült. Vajon ilyen vizes kakaó jór-e a gyenge bélű tífuszosoknak, vagy tejre még a tiszti ellátásúaknak sem telt? Villa Vicentiában kissé erőre kaptam, és felraktak egy kórhózvonatra. Egy napi döcögés után a Szerémségbe értünk, s ott más ragályos bajban szenvedővel beszállítottak a brsadíni járványkórházba. A hosszadalmas vizsgálat a tífusz mellett más bajokat is konstatált. A kétórás novemberi fürdő, a bakák átmentése a Tagliamento túlsó partjára vészesnek titulált általános testi legyöngülést és szívtágulást okozott. Az ágy fölé akasztott kórlapon olvashattam: hypertrophic, dilatatio cordis. A szívtágulós egyszeriben véget vetett sportkarrieremnek. A vizitáló ezredorvos mozdulatlan fekvést írt elő. Markos szanitécek helyett itt fiatal ápolónők, kedves nővérek gondoztak. Nem volt sebem, magasabb láz se gyötört, eszemnél voltam, így ha női kezek mosdattak, alám tolták az ágytálat, kegyetlenül gyötört á szégyen. Tehetetlenségemben néha a párnába fúrtam a fejemet, a szemembe könnyek szöktek, és azt kívántam, inkább sebekkel szorulnék ápolásra, mint ezzel a bajommal. Már februárban jártunk, amikor prémes bundába, lábzsákba bújtatva kevés megmaradt motyómmal szánra raktak, és átvittek kompon a Dunán. Egy állomáson, melynek nevére nem emlékszem, felraktak a pesti gyorsra. Kísértésbe jöttem, hogy felkeressem Teréz nénémet, de idejében meggondoltam: ne lásson ilyen leromlott állapotban, gyűrött göncökben. Menetlevelem hazáig szólt, ott kell jelentkeznem az Invalidusok kaszárnyájában, melynek néhány emeleti szobáját kórháznak rendezték be. Tulajdonképpen inkább üdülő volt, mint kórház, afféle átmeneti állomása sebesülésből, betegségből lábadozó alacsonyabb rangú tiszteknek, akik közé alhadnagyok — zászlósok is számítódtak. A legénységet a hadtest cseklészi üdülőjébe küldték. Megérkezésem napján — estére értem haza — feleslegesnek találtam, hogy az Invalidusok kaszárnyájában a parancsnokságon jelentkezzem. Az állomásról egyenesen hazasiettem. A brsadíni kórházból mór hírt adtam a szüleimnek, hogy élek, gyógyulóban vagyok, s így a hetekig tartó kényszerhallgatásom után megnyugodhattak, hogy nem vesztem oda. Pestről sürgönyt küldtem, de én annak érkezte előtt toppantam haza. Anyám sírva ölelt át, boldogságában alig volt szava, csak simogatott, szomorú szép szemében most öröm sugárzott, hogy élek, megjöttem, s a könnyes szemekben láttam a fájdalmat is, hogy olyan esett vagyok, a legkisebb szél lever a lábamról. Kimondhatatlanul jólesett, hogy nem volt aggódó kérdése, milyen volt a sorom, mit éltem át, és nekem nem kellett felelnem rájuk. A lábadozóban meglepetésemre nem katonaorvos látta el a doktori teendőket, hanem Frommer doktor úr, a háziorvosunk, aki sorozásom előtt alaposan megkopogtatott. Az ö engedélyével otthon aludhattam, csak a kora délelőtti vizitekre sétáltam be. (Folytatjuk) 18 EGRI VIKTOR:
