A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)

1975-11-18 / 39. szám

anyarogva szalad gépkocsink előtt az út. Figyelem a tájat, a hegyektől körülölelt fennsíkot; szemerkél az eső, a magasabb csúcsok el-eltünnek a gomolygó ködben. Egy erdő szélén balra letérünk a főútról, s kisvártatva befutunk a faluba. Célba értünk.

— Nem nagy falu az a Zsére — tájékoztattak még indulás előtt a CSEMADOK járási titkárságán —, három nagyobb utcája van, biztosan megtaláljátok az elnököt.

Mégis vagy háromszor meg kell kérdeznem 2irany-ban, hogyan is jutok el a hnb épületéhez, mert valami csoda folytán az a három utca legalább tizenháromra szaporodott.

Gál László, az elnök éppen telefonál, amikor betoppanunk. Valami cementszállítmányról van szó, régen itt kellene már lennie, és még sehol semmi.

— A hétfő mindig a legmozgalmasabb napom — mondja elnézést kérve —, s ma különösen összetorlódtak a dolgok. Az utolsó simításokat végezzük az új üzletházunkon, november végéig szeretnénk átadni, de valami mindig közbejön. A cementet már kétszer sürgettem, a gázt is be kellene vezetni, s ha minden jól megy, a hét végére vagy a jövő hét elejére megjönnek a polcok és a pultok. Ráadásul az időjárás sem kedvez, ilyen kellemetlen esős őszünk már régen nem volt. A szőlő egy része megrohadt, azt hiszem kevés borunk lesz az idén.

Idestova tizenöt esztendeje elnöke Gál László a helyi nemzeti bizottságnak, az emberek szeretik és becsülik önfeláldozó munkájáért, de amikor erről faggatom, hevesen tiltakozik.

— Nem az én dolgom ezt megítélni — mondja. — Dolgozni kell, segíteni az emberek ügyes-bajos dolgai elintézésében, azért vagyok itt. Kezdetben sokan jöttek, mindenféle személyes problémákkal:

a szomszéd összekülönbözött a szomszédjával, az apa a fiával, az öregek a fiatalokkal, aztán lassan megnyugodtak a kedélyek. Higgye el, nincs nagyobb öröm a számomra, mint amikor egykori haragosokat látok békés egyetértésben. Soha nem szerettem azokat az embereket, akik kétfelé osztogatták az igazságot, ily módon nem lehet megoldani a problémákat. Akinek nincs igaza, annak ezt be kell ismernie önmaga előtt, s azt is, hogy értelmetlen a veszekedés. Úgy érzem, sok esetben ezt sikerült is elérnem.

Odakintről autómotor zúgása hallatszik.

— No, ez biztosan a cement — jegyzi meg az elnök mosolyogva. — Megismerem a teherkocsinkat a zúgásáról. Megyek, szólok az embereknek, hogy rakják le a zsákokat, mert tudja, ezt is nekem kell elintéznem.

Az elnökkel tartunk. Ismeri a falut, mint a tenyerét. Tudja, melyik házban talál otthon férfiembert, aki segíthetne, s még azokat is megállítja, akik a közeli mészégetőből igyekeznek haza a műszak után. Senki sem mentegetőzik, nyomban nekilátnak a munkának.

— Hát ez lesz az új önkiszolgáló boltunk — mutat a frissen vakolt épületre. — Egyúttal a vendéglőt is ide helyezzük át, a réginek az épületét meg átalakítjuk falumúzeummá. Ügy is régóta hallgatom már, hogy elkéne ide valami, ne adjuk mi se alább a többi

falunál. Ha Lédecen meg Kolonban lehet falumúzeum, akkor Zsérén is lehet. Tudja, hogy van ez! Valaki valahol meglát valamit, megtetszik neki, s persze azt szeretné, ha mindjárt megvalósulna. Pedig így is gyorsan változik a falu képe. Az elmúlt tíz esztendő alatt annyi minden épült, hogy hamarjában nem is tudnám elsorolni átadtuk az új iskolát, természetesen a tanítói lakásokkal együtt, a falu mind a 22 utcáját (ilyen sok volna? — csodálkozom) pormentesítettük. Este neonfények gyulladnak ki, s ha megfigyelte új a hnb épülete meg a tűzoltószertárunk is. öltözőt is építettünk a futballpálya mellett, gondoltuk, hátha nekibuzdulnak a fiúk, sajnos azonban csapatunk feljebbjutására még egy ideig várnunk kell. Ezt az önkiszolgálóboltot kizárólag társadalmi munkában építettük fel, két év alatt. Egymilliónégyszázezer korona az értéke, de ennek a jó részét megtakarítottuk társadalmi munkával.

Közben hangos jónapotokkal köszönnek a mellettünk elhaladó emberek. Többnyire idős nénikék, bácsikák, akiket hamarosan elnyel egy-egy verőcke (kiskapu).

— Ahol most vagyunk, Zsére legöregebb része — tájékoztat az elnök. — Sok házban nem lakik senki: tulajdonosaik vagy elhaltak, vagy átköltöztek a fiatalokhoz a falu szélére, ahol új házak épülnek. Akik meg ittmaradtak, azok többnyire magányos, öreg emberek, valahogy a régi Zsérét jelképezik. 1945 előtt itt majd minden ház zsupfedeles volt, ma egyetlen ilyen ház sincs a faluban. Rengeteg a problémánk az elhagyott, düledező házakkal. Élnek még az örökösök, a községnek nincs pénze az épületek kisajátításához, pedig két ilyen házikó helyén kényelmesen fel lehetne építeni egy szép, új, korszerű lakóházat.

Azért van ennek egy jó oldala is — gondolom magamban —, hiszen ezek az öreg házak a múlt egy darabkáját képviselik, s talán

6