A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-11-11 / 38. szám
J. KOTLAJARSZKIJ Nehéz kérdés Ez a beszélgetés nagyon nehéz volt. — Nos. kedveském, igyekezzék csak mégis visszaemlékezni arra, hogy hol dolgozik ön — rimónkodtam beszélgető partneremnek, miközben erősen a szemébe néztem. Ö pirult, beleizzadt, zsebkendővel törölgette mereven tartott nyakát és csak változatlanul így válaszolt: — Nem jut eszembe, ha agyonüt, akkor sem. Azt tudom, hogy valamilyen hivatal, de hogy milyen — az nem jut eszembe. — Rendben van — döntötte el végülis — majd másként közelítjük meg a dolgot. — Hogy jutott ön be oda? — Protekcióval — vágta ró tüstént boldogan, hogy mégiscsak a segítségemre lehet. — Egy volt osztálytársam barátja juttatott be. — Régen? — Három évvel ezelőtt. — Es ő mit mondott akkor? — Azt mondta, hogy könnyű munka. — Hát mi az ön dolga tulajdonképpen? — Papirosokat rakosgatok át az egyik helyről a másikra. Az asztal egyik végétől a másikra. — Hát ez nagyon érdekes. No és milyen papirosokat rakosgat az asztal végéről a másikra? — Mindenfélét. Téglalapalakúakat és négyszögleteseket, egészíveseket, de nagyrészt félíveseket. — Értem. És elárulná nekem, miről van szó ezekben a papirosokban? — Hát én azt honnan tudnám, édesem — nézett rám elcsodálkozva — hiszen én beléjük se kukkantottam soha, egyetlen egyszer sem. — Bocsánat, és mennyi a fizetése? — Százhúsz. — Aztán miért? — Azért, mert a papirosokat átrakom az egyik helyről a másikra. — No és az ön munkatársai mit csinálnak? — Tudja — mondta elgondolkodva —, engem ez a kérdés tulajdonképpen nem is érdekelt, de azt hiszem, egyesek teleirják ezeket a papirosokat, a többiek pedig lepecsételik, vagy fordítva. — Mennyi fizetést kap ön tehát? — Százat — felelte készségesen. — Előbb százhúszat mondott, nem? — De igen. Százhúszat kapok a fő munkahelyemen és százat másodállásban. — Győzi? — Igyekszem. — Oda is ismeretség útján jutott be? — Természetesen. Próbálja csak meg, talál-e valami jó helyet protekció nélkül. — Az jobb munka? — Szintén könnyű. — Hivatal? — Természetesen. — Milyen? Eltótott szájjal a mennyezetre szegezte tekintetét, majd sajnálkozva mondta: — Hót azt nem tudom magának megmondani. Még csak két éve dolgozom ott — nem volt időm megtudakolni. — No és ebben a másodállásban mi a dolga? — Lényegében ugyanaz mint a fő állásomban j papirosokat rakosgatok át egyik helyről a másikra. — Lényegében — kapaszkodtam e szóba. — És egyébként? — Látja, ott még kevesebb a munka, ezért aztán gyakran azzal foglalkozom, hogy cérnát tekerek az ujjamra, aztán visszatekerem, vagy kibámulok az ablakon és számlálom a mindkét irányból érkező autóbuszokat. Láttam, hogy egy labirintusba kerültem, amelyből nincs kiút, ezért hallgattam, sokáig, ö is hallgatott. Végülis nem bírtam tovább és kémlelve a szemébe néztem: — Nos, kedveském, próbáljon meg visszaemlékezni arra, hogy hol dolgozik? Kedvesen rámtekintett és halkan kérdezte: — És mondja, nem teljesen mindegy, hogy hol dolgozom? Bólintottam: valóban — teljesen mindegy... Sági Tóth Tibor fordítósa 22