A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-11-11 / 38. szám
7. A tilalmat megszegve, iskolás francia tudásommal egy kis levelet fabrikáltam, és nyomatékül egy nagyobb kavicsba csomagolva, óthajítottam a túlnőni árokba. „Nous na tirons pás, ne tirez non plus.“ Mi nem lövünk, ti se lőjetek — üzentem nekik. Alig tíz perc múlva csomagzápor hullott ránk. Sztaniolbo csavart csokoládékockák, svájci sajt, édes és sós keksz és más finomság volt bennük. Cserébe mi csak néhány szardiniásdobozt hajíthattunk vissza. Bayer főhadnagytól kaptuk a dobozokat, amikor az olasz árokból átdobott finomságokat bevittük a parancsnoki fedezékbe. Nem tudom, volt-e folytatása a barátkozásnak. A kezdő őszi esőben hátrarendelték zászlóaljunkat, mintha a hadtestparancsonkság megelégelte volna ezt a különös barátkozást. Néhány nappal később egy mocsaras lapályt átszelő árokrendszer első vonalába kerültünk. A meginduló őszi esőben puhára ázott az árok ledöngölt földje; a sok nedvességtől pocsolyás lett, és éjszaka hiába hoztak deszkákat és homokot az órkászok, a víz egyre emelkedett. A fedezék tetejéről cseppenként hullott, folyt befelé az árok felől is, megduzzasztotta a posztós lábszárvédőt, lucskos lett a bakancsa, $ aki vigyázatlanul lépett, annak a sliccén befolyt a víz. Az egész árokban nem akadt egy víztől, esőtől megkímélt zug, ahol megszárítkozhattunk volna. A hideg idő ellenére lóz gyötörte a század felét, a gyengébb tüdejűeket elővette a köhögés, de aféle náthával, fullasztó köhögéssel nem lehetett innen szabadulni. Jó pár napig tartott a sorvasztó eső, aztán egy éjszaka erős szél kerekedett, szélfújta az ónszürke fellegeket, reggel kisütött a nap és apasztani kezdte a rengeteg vizet, lassan felszikkasztotta a posványt, és mi boldogan száritkozhattunk. A hadsereg-főparancsnokság bizonyára az idő megjavulósára várt, hogy az október végére tervezett támadását megindíthassa. A sok tiroli meddő kísérlet, a doberdói csaták után Conrad von Hötzendorf és vezérkara úgy döntött, hogy Boroevics tábornagy irányítása alatt a végsőnek vélt csapást mérje az ellenfélre. Mi, a hadvezetésben járatlan, tájékozatlan óroklakók persze nem értettük, miért indul el a kezdeményezés a mi oldalunkról, amikor minden laikus tudta, mennyire kimerítette haderőinket a nyár végi isonzói csata, és egy újabb olasz támadás kivédése a lehetetlenséggel határos. Talán azzal számoltak az adelsbergi fejesek, hogy támadásunkkal elejét vehetik egy fiaskónak. Vagy a beharangozott német segítséggel győznünk kell? (A háború történetében ez az offenzívo a 12-es számot kapta. Hadimonográfiákban bizonyára találnék bőséges adatokat, mennyi halottja volt, mennyi lett a rokkant, és milyen mérhetetlen anyagi áldozattal járt. A kezdeti nagy sikerektől megmámorosodott vezérkar nem ismerte fel idejében, hogy hiábavaló minden területi hódítás. Cadornának, az olasz hadsereg legfőbb parancsnokának sikerült angol és amerikai segítséggel megállítania az offenzívát a Piavénái. Az olasz csapatok visszavonulása arra kellett, hogy kimerítse a monarchiának végső tartalékait bedobó erejét. A központi hatalmaknak nem sikerült átjutniuk a Piavén, és ezzel a háború ott lent délen, voltaképpen egy esztendővel a végső összeomlás előtt, az antant javára eldőlt.) A mi vonalunkon Tolmeinnél sikerült az áttörés. Ezredünk Görznél szinte veszteség nélkül jutott az Isonzón túlra. Gyönyörű napsütéses őszi időben marsoltunk át a folyó hídján, és a lendületes menetelés közben csak az döbbentett meg, hogy az országúton kétoldalt, az összegubancolt drótakadályok közt, a spanyollovasok alatt a felismerhetetlenségig összeroncsolt, bomlásnak indult hullák hevernek. Sohase borzasztón el annyira az emberi létet oly esztelenül megcsúfolá halál, mint ezek a temetetlen holtak. Azokra a szerencsétlenekre kellett gondolnom, okik a pergőtűzben és rohamokban talán csők könnyű sebet kaptak, és szanitéceink nem juthattak a közelükbe. Az ágyúzás rövid szüneteiben, éjszakánként tisztán hallpttuk, hogy egyre halkulóbb hangon segítségért kiáltoznak, míg végleg elnémulnak. Ezek az olaszok itt ugyanúgy szenvedhettek: a halál mindenütt egyforma, nem ismer győztest és legyőzöttet. Menetelésünk közben egy feltört raktárra bukkantunk. Roppant készleteit csak az utánunk jövő trének vehették számba. Ész nélkül, minden parancsot felrúgva kaptuk fel, ami hirtelenében, a menetelés rövid szünetében a kezünk ügyébe esett: egy-egy kanálnyit a hordókban tárolt mandulaízű dán vajból, egy maréknyit az aszalt gyümölcsből, néhány konzervet, és mikor a raktárban az elesettek gondosan megőrzött holmijára bukkantunk, akinek toldott-foldott bakancsa volt, széthónyt mindent, hogy a lábára illőt találjon. Vandál volt a fosztogatásunk, a zsákmányszerzés ősi rablóösztöne minden más érzést elfojtott, és nem nézte senki, hogy a névvel megjelölt csomag az elesett katona magántulajdona, anyák és asszonyok várják otthon a megőrzött kis értékeket. Szerencsére gyorsan letelt a pihenő, csak percekig tartott az eszeveszett harócsolás. Az ágyútűztől félig romba döntött Palmanován túl civilektől gyéren lakott falvakon át nyomultunk előre. Az őszi eső újra nyakunkba szakadt, áztatta a síkság tarlóit. Földéhes hódítók útján jártunk újkori népvóndorlókként, mint egykor Geiserich vandáljai vagyAlboin bozontos szakállú longobárdjai, akik Pannónia földjét felperzselve átvergődtek az Alpesek hágóin, a Pó síksága felé törtek, hogy ott latin földön megteremtsék kétszáz esztendeig tartó királyságuk alapját. Itt száguldozhattak jóval a longobárdok előtt Attilq hunjai is, akik elől délre, a kéklő Adria felé menekültek az őslakók, a homokos szigeteken megalapítva Grado városát. Előttünk nem futottak el a falvak rizst és tengerit termelő szegényei, nem menekültek az ingoványok közé, és mi nem gyilkoltuk halomra a bennünket alázatos bon giornóval vagy bona serával köszöntő falusiakat, senkit sem fűztünk rabszíjra, asszonyban és lányban nem tettünk kárt, csők éppen kis vagyonkájukkal bántunk úgy, mintha saját tulajdonunk lett volna. Ami szárnyas és hízó akadt a ház körül, azt a hódítás íratlan rendje szerint birtokukba vették a szakácsok. Arra nem emlékszem, kaptak-e az előlünk menekülni nem tudó, halálosan megrémült friauli parasztok pénzbeli ellenszolgáltatást vagy akár egy darab papírt. Okom van hinni, hogy civiles eljárásra nem került sor, s a rémült lakók egyetlen zokszó nélkül tűrték, hogy sáskák módjára ellepjük házaik konyháját, jó szobáit, mintha a hódításnak ez lett volna az elmaradhatatlan velejárója. A Tagliamento bal partját elérve, a codroipói hídfő közelében két napra megálltunk. Századunk egy tágas, lakatlan udvarházban kapott szállást. Tulajdonosának volt ideje és elegendő fogatja is, hogy mozdítható értékeit átmentse a dél felé siető folyókon, a Tagliamentón, a Livenzán és a Piaván. Csaknem üresen találtuk a kastélynak beillő házat, a legények a közeli pajtából szalmát és szénát kerítettek, a kertre néző, bizonyára ebédlőnek használt tágas szobában régen élvezett puha fekvőhely készült éjszakára. ' Délután volt időm körülnézni a csaknem lakatlan faluban. Templomának tornya megfigyelés céljára szolgálhatott, hogy tüzérségünk tűz alá vette. Kereszthajóját telitalálat érte, siralmasan festett félig elégett romokban heverő oltárával, boltozata tátongó sebével s a padlózatra hullott, darabokra töredezett Krisztusával. Az átélt nyár pergőtűz pokla végképp összetört bennem minden istenhitet, de ez a pusztulás óhatatlanul borzongatott. A nagyjából épségben maradt viskók közt úgy hatott rám a romokba döntött templom, mintha a háborúnak minden átkát jelkép gyanánt összesűrítette volno. Az udvarház tágas kertje is lehangolóan sivár volt, az eső kopárra verte, csak néhány őszirózsabokor búslakodott ózottan egy rozzant filagória körül. A kert védett zugában egy citromfát fedeztem fel, le nem hullott levelei közt zöldessárgán virított néhány citrom. A menekülés fejetlenségében kinek lett volna ideje leszedni őket? Téptem belőlük, satnyák voltok, éretlenek. Este Bayer főhadnagy az ebédlő melletti benyílóban egy háromlábú asztalra bukkant. Ferenccel, Barát hadnagy ott sündörgő legényével sietve bevitte a szobánkba, és kijelentette: az ilyen háromlábú asztal arra való, hogy táncoltassák. Aludni akartam. Ebben a nagyon valóságos világban, melynek minden órája a halálra emlékeztetett, nevetségesnek éreztem, hogy asztaltáncoltatással üssük agyon az időt. Főhadnagyunk észrevette szándékomat, és rám szólt: — Ráérsz aludni! Úgy jó, ha többen vagyunk. Mi ütött parancsnokunkba, hogy jogvégzett, értelmes ember létére ránk erőlteti ezt az aggszűzeknek, kiaszott vénségeknek való szórakozást? Keveset tudtam még akkor az okkultizmusból, a magát tudományosnak álcázó, misztikus világnézetből. Babona volt a szememben, elképesztő hiedelem, hogy holtak életjelt adhatnak, anyagszerűen megjelenhetnek. A mágia, a teozófia, és a spiritizmus sem akkor, sem később, amikor az ilyen áltudományokkal foglalkozó könyvek olvasmányaim közé keveredtek, nem voltak az én világom. De most engedelmeskednem kellett, nem szánhattam perbe főhadnagyunkkal — abban a hitben, hogy amúgy is hamarosan megúnja ezt a mulatságot, és kártya kerül az asztalra. Körbeültük az asztalkát; a tisztek, két századbeli zászlós, Árpi és én. Bayer főhadnagy intett a csicskásnak, hogy oltsa el a petróleumlámpát, csak az eqyik ablak párkányára tett gyertyát hagyja égve, aztán megmutatta, hogy szétterpesztett ujjakkal szorítsuk tenyerünket az asztal lapjára úgy, hogy ujjheqveink egymáshoz érjenek. — Ez a mágneses kör — világosított fel szokatlanul halkan, és hozzátette, hogy ettől a pillanattól fogva minden hangosabb szó zavarja a szeánszot. Barát csicskásának forró lélegzetét éreztem a tarkómon. Hát ez a józan parasztlegény is meggórgyult, hogy oly nagy izgalommal belefelejtkezik a várakozásba? A gyertya gyenge világánál is megláthattam, hogy az arcoTra figyelem merevedik, gyerekes ámulat. Lehetséges, hogy csak én, a legfiatalabb és mindenben a legtapasztalatlanabb maradtam volna józon? A pergőtűzben annyira elnyűtt az idegzetük, hogy hisznek a holtak lelkének megidézését szolgáló asztaltáncoltatásban? — Szellem, akit körünkbe idézünk, jelentkezz! — szólalt meg Bayer főhadnagy, és ünnepi hangulatán érződött, hogy nem először celebrálja ezt a szertartást. Mór nem voltak kétséqeim, hogy az asztalnál ülők, még a tiszta fejű, higgadt Árpi is, meg vannak babonázva, mukkanni sem mernek, annvira lenyűaözi őket parancsnokunk ójtatos, celebráló hangja. (Folytatjuk) 18 EGRI VIKTOR:
