A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)

1975-11-11 / 38. szám

EGY VILÁGREKORD GYÖRGY: TÖRTÉNETE ix. fülébe kilenc, majd röviddel utána az orrába három karikát kap. Ezek a dí­szek jelzik, hogy viselőjük szakaszon­ként megtanulta, hogyan kell tartania a száját. . . DOGONA BÖLCSEK A legkülönbözőbb szimbolikák és mítoszok ót- meg átszövik a dogonák egész életét, s a valóságban kifejezői egy nagyon jól átgondolt társadalmi rendszernek, amely megfelelt számta­lan nemzedék gyakorlati szükségletei­nek. Semmi sem öncélú, mindennek megvan a törzsi filozófiában a ma­gyarázata és pontos helye. Az élet csi­ráját a dogonáknál a köles magva tes­tesíti meg. Az érett mag megszabadul burkától, s ezt elhagyva mint valami propeller elröpül. Az örök spirális moz­gás az anyag fennmaradásának jel­képe; ezt az elvet a dogonák művé­szetükben hullámvonallal jelzik, ami egyben az ellentétek örökkévalóságát is kifejezi. Ezenkívül a csigavonalszerű mozgás kifejezi a geminatio (megket­tőzés, ikerszerű osztódás) elvét, ami a dogonák elképzelése szerint ideális feltételek között a szaporodást befo­lyásolja. Ezért helyezkednek el sakk­­táblaszerűen a dogonák földjei is, la­kóházaikat egy-egy telek kihagyásával felváltva építik a teraszokon, közöttük csigavonalban húzódnak az ösvények. Nem minden dogona ismeri törzsé­nek tanítását teljes terjedelmében, mi­vel kevesen vannak a kiválasztottak. Azonkívül az idő lassan, de kérlelhe­tetlenül változásokat hoz a Bandia­­gara-felföld bölcseinek világába is. Emberemlékezet óta a legidősebb nem­zedék kiváltsága volt, hogy földjeik a legközelebb essenek a faluhoz, míg a fiatalok gyakran húsz-harminc kilomé­ter távolságban levő földeket művelnek meg. A mezei munkák idején (vagyis három-négy hónapig évente) a fiata­lok kinn maradnak a földjükön s ott egyesek ideiglenes szalmakunyhót emelnek, míg mások egész falut épí­tenek s ott tartózkodnak egész éven át. A fiatal dogonák, amikor nincs mit csi­nálniuk a földjeiken, elmennek Ghá­nába vagy Elefántcsontpartra, ott vál­lalnak munkát, ahonnan aztán a mo­dern civilizáció csodálatra méltó je­leivel, fekete szemüveggel, tranziszto­ros rádióval s főképp egészen más szemlélettel térnek haza. A dogonák földje még mindig na­gyon szegény, s eddig meghaladta gazdasági erőit a fejlődését alig el­kezdett fiatal Mali Köztársaságnak, amely előtt számos' hasonlóan sürgős feladat megoldása áll, hogy döntő vál­tozást érjen el ezen az elmaradt te­rületen. Szangában és néhány más je­lentősebb településen túlhajtott ára­kon lehet kapni egyes, a fővárosból ide szállított vagy a szomszéd orszá­gokból csempészett fogyasztási cikke­ket, másutt a piac kizárólag helybeli termékeket kínál. Az egyetlen egész­ségügyi állomás Szangában működik, iskolája egyetlen dogona falunak sincs. Sok munkát el keli tehát még végez­ni. Mindenesetre addig, míg bekövet­keznek a kívánatos változások, ideje lenne, hogy befejezzék munkájukat az etnológusok, néprajzkutatók, hogy a jövő nemzedékek számára komplett dokumentálják azt a törzsi bölcsessé­get, amely a dogonákat — a hallga­tás nehezen legyőzhető sáncával — a mai napig védi az idegenekkel szem­ben. W. BISCHOF Csupán arra kellett ügyelnünk, hogy közeledtünkre a bika s az alkalmasint körülötte legelésző tehenek ne figyel­jenek fel idő előtt. Egyelőre nem kel­lett ilyesmitől tartanunk. Erről az állp­­tok felől lengedező állandó szél gon­doskodott, s nemkevésbé Nyikola, aki­nek a bikával való „feleselése" révén pontosan tájékozódtunk a szarvasok tartózkodási helyéről. Csak most győződhettem meg arról, hogy Nyikola milyen kiváló mestere a murgunak. A burját mögöttünk messze lemaradva négy-öt perces időközökben fújt bele csalizójába. Amikor körülbe­lül egyforma távolságra kerültünk a bikától és Nyikólától, ha nem tudjur, milyen irányban tartózkodik vadásztár­sunk, csalizását bízvást összetéveszthet­tük volna a bika hangjával, olyan élet­hűen utánozott. Egész idő alatt, legalábbis hangere­jéből ítélve, a szarvas egy tapodtat sem közeledett felénk. A „murguzós­­nak" egyébként nem az a célja, hogy a vadat a vadász közelébe csalja, ha­nem az, hogy ingerelje, és mennél gyakoribb hangoskodásra ösztökélje az iszubrát. Az így nyert tájékozódás tö­kéletesen elegendő a vad megközelíté­séhez. Negyedóra telt el a gyors menete­léssel. A bika megsokallhatto oz izga­tást, mert elnémult. Ügy véltük, hogy valahol a közelben kell lennie, vagy legalábbis e helyen tartózkodott, ami­kor elindultunk feléje. Tanácstalanul ácsorogtunk, s beláttuk, mennyiré gyá­moltalanok vagyunk, ha eredményte­len a csalizás. Tízperces ácsorgós utón, amikor már Nyikola is utolért bennünket, jobb híján az eredeti irány­ban folytattuk az utunkat. A bika meg sem mukkant, pedig mit adtam volna egyetlen halk nyöszörgéséért! Egyre idegesebbek és tanácstalanabbak let­tünk. Nyikola is elveszthette a türel­mét, mert egyre gyakrabban fújta meg a kürtöt, s talán ez volt a hiba. A gerinc egyik meredek törésénél messzire lehetett látni, s úgy véltük, hogy az iszubra valamilyen oknál fog­va elhagyta a gerincet. Mivel tegnap sem a hegytetőn orgonáit, arra követ­keztettünk, hogy a katlan felé vette az útját. — Gyerünk utána! — hebehurgyás­­kodott Paska, és elindult lefelé a kat­lanba. — Azonnal gyere vissza, te kelekó­tya! — szóltam utána, s e pillanatban Paska megszűnt a vezetőm lenni, és a szó szoros értelmében vett kísérőm lett. A vad közelében Szibériában is ka­matoztathattam a sok hazai szarvas­vadászat tapasztalatát. — Nem látod, hogy nincs alattunk a bika? Ha letért a gerincről, akkor már sokkal korábban. Vissza kell men­nünk egy jó darabot, és csak ott eresz­kedhetünk le a katlanba. Ha itt men­nénk le, óhatatlanul rossz szél alá ke­rülnénk. Paska nem válaszolt, de abból, hogy szótlanul a nyomomba szegődött, érez­ni lehetett, hogy nincs ellenvetés. A saját nyomunkon visszamentünk né­hány száz métert, de a síri csendben egyáltalán nem voltam biztos a dol­gomban. Hátha ellentétes irányban haladok? De nem. Rövid tépelődésemnek a bika elnyújtott trombitálása vetett vé­get. Szándékosan írok trombitálást. En­gem legalábbis a rezesbandák eme nélkülözhetetlen hangszerére emlékez­tetett leginkább az iszubra vágyódó hangja. Na, mit mondtam? — olvashatta le Paska az elégedettséget feléje fordu­ló arcomról. Biztató hunyorítás volt a válasza. A bika valahol alattunk, egy évszá­zados, vegyes állományú erdőben rej­tőzködött. Leendő zsákmányomból ugyan még mit sem láttam, de máris kézbe fog­tam a puskámat, s egyedül osontam a bika felé. Paska felismerte, hogy a va­dászat fináléjánál szükségtelen a je­lenléte, s a gerincen maradt. De nem sokáig. Pár perccel később újra a há­tam mögé kényszerítette csitíthatatlan kíváncsisága. A szarvas mintha pótolni akarná az iménti mulasztását, gyors egymásután­ban fújta egyik szózatát a másik után. így igazán nem volt művészet a helyes irány betartása. Annál több gondot okozott bikaközeiben a zajtalan járás. Az esett fák és a heverő ágak óvatos kerülgetésével sok időt veszítettünk, és csak lassan haladtunk előre. A bika hangerejéből ítélve semmivel sem vol­tunk közelebb hozzá, mint amikor a Felejthetetlen pillanatok nyomára álltunk. Vagyis az iszubra ugyanolyan gyorsan vonult előttünk, mint mi a nyomában. Újabb félóra telt el a szarvasok kö­vetésével. Puskám már régen visszake­rült a vállamra, és a közeli sikerbe ve­tett reményem is foszladozni kezdett. Ilyen iramban nem mehetünk tovább. Sosem érnénk atol a bikát. Legjobb esetben is csak uszólyhordozói lehe­tünk a bika „szarvasmenyasszonyai­­nak”. Elibük viszont nem vághatunk, ahhoz nincs elegendő erőnk, s azon­kívül rossz szél alá kerülnénk, ami egyenlő a teljes kudarccal. Aki mer, az nyer — tartja a népi bölcsesség. A mi merszünkhöz ugyan nem szükséges halált megvető bátor­ság, de elég sok forog kockán: egy na­gyon ritka vad trófeája. Tulajdonkép­pen nem is merészségre volt itt szük­ség, csak a lépteinket kellett meggyor­sítani. A kockázatot az ezzel járó „több­letropogós” jelentette. Felgyorsítottuk lépteinket, s meg is lett az eredménye: úgy csörtettünk, mint a vaddisznók, ropogott a lábunk alatt a haraszt. Paska vette észre az első, fák kö­zött cikázó tehenet. De megdobbant a szívem, amikor megláttam! Ijedtemben, mert úgy véltem, hogy előlünk mene­kül. A csoda tudja, mi zavarhatta meg. Mi biztosan nem, mert nagy megnyug­vásunkra a közelében két másik, bé­késen legelésző tehenet láttunk, meg. Most már biztosra vehettük, hogy ezeket a tajgai szarvasokat nemigen izgatja a zajozás. Még közelebb oson­tunk hozzájuk. Az eredmény két újabb tehén „felfedezése" volt. Nagyságra bármelyikük felért volna egy hazai gímbikával, de az esedékes „húsho­zam” e pillanatban aligha érdekelhe­tett bennünket. A bikát kerestük — és sokáig nem találtuk-Csak a következő fohászkodása vált árulójává. Két vastag cirbolyafenyő közt állt koromfeketén, daliáson. Mel­lette a hatodik, nyilván a legkedve­sebb tehene hegyezte hosszú fülét. De­rék legény lehetett, ha ekkora háre­met sikerült összeterelnie ebben az aránylag vodszegény erdőségben. Min­den figyelmemmel a bikát bűvöltem. Nem sok volt belőle látható. Az egyik fenyő mögül kilátszott az orra hegye, a másik mögül meg a fara. A két fa között pedig széles, fekete sörényes nyaka sötétlett, amelyen vastagon ívelt az agancs jókora darabja. Nos, nem a legkedvezőbb alkalom a biztos lö­vésre, de a legrosszabb sem. Még egyszer megfontoltam az esélyemet, és lövésre szántam el magam. Miért ne, hiszen elegendő megfelelő magasság­ban a két fa közé találnom, és az enyém a bika. Ehhez igazán nem kell nagy művészet, még kétszáz méterről sem. Az persze más lapra tartozik, hogy érdemes-e egyáltalán lőnöm? Paska szerint igen, mert állandóan bökdösött hátulról, és azt sziszegte a fülembe, hogy ocseny krupnij — na­gyon nagy. Ez volt az első iszubrabika, amit va­laha is láttam. Agancsát is, ha jól em­lékszem, idáig csak egyetlent láttam a budapesti Vadászati Világkiállításon (hiába, ritka vad az iszubra még a Szovjetunióban is), nem volt tehát sa­ját nagyságrendem, amelybe besorol­hattam volna az alig látható fél agan­csot. Kénytelen voltam Paskának hinni. De ha azt állítaná, hogy ez a világ legkisebb iszubrája, akkor is lőnék. Eddigi szibériai tapasztalataim csak a szerénységemet növelhették: meg kell elégednem a kicsivel is. Térdre ereszkedtem, jól a bika nya­kának szegeztem a Springfieldet, és megnyomtam a ravaszt. Durr! — höm­­pölygött végig a dörrenés az erdőn, s aztán olyan csend és nyugalom állt be, mint azelőtt volt. A legközelebbi két tehén tovább legelt, a többi négy nem tudom mit csinált, nem figyeltem rájuk, a bika pedig továbbra is a két fa közti résben maradt. De már nem mozdulatlan. A fejét lóbálja, mintha igent bólogatna. Mi lelte? Csak nem hibáztam el? — villant át az agyamon, s gyorsan neki­könyököltem a második lövésnek. Ab­ból sem lett . semmi, legalábbis egy­előre nem. A fejét horgasztó bika hir­telen szembefordult velem. Most már sokkal többet láttunk az agancsából, de nem volt hova céloznom. A kopo­nyájába csak nem ereszthetek golyót ilyen nemes vadnak! Tanácstalan habozásomat végül is a bika oldotta meg. Eltépő tehenét kö­vetve lassú kocogással elhagyta eddi­gi takarását. Hatalmas oldala akkora . volt, mint egy csűrkapu, s lapockájára sem mondhattam, Fogy csak tenyérnyi. Jó célpontot nyújtott, s tompán puf­fant, amikor a golyó belévágódott. 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom