A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)

1975-11-04 / 37. szám

EGRI VIKTOR:

6.

Oly gyermekien és ártatlanul csodálkozott rám:

— De hiszen maga többet adott nekem, pán Zugsführer. Mindennap két cigarettát, két csajka vizet.

A szégyen pirjo elborított. Én egy kis ajándékot adok, ami valójában nem is ajándék, hiszen semmitől sem fosztottam meg magam, és ez a bosnyók legény, aki ezelőtt sohase látott, a nevemet sem tudja, a semmit érő dohányért ilyen hallatlan áldozatot hoz.

Másnap újra kockára tette volna az életét, ho nem tartom rajta a szemem. De aznap — az olaszok első rohamc előtt — még fergetegesebbé vált a tűz. Biztos pusztulást jelentett volna elhagyni a fedezéket.

Olykor-olykor valaki félrevonta a bejárat takaróját, hogy egy csöpp levegő jusson a tüdőnkbe, bár ez a frissnek hitt levegő tele volt fojtogató füsttel, mérges foszfor- és kéngázzal.

Akkor történt, koro reggel.

Nyikita a kaverna szójánál állt, félrehúzta a pokrócot. Benn az árokban, a> kaverna előtt iszonyatos dörgéssel akna robbant. Nyikita hirtelen összecsuklott. elterült a lépcsőn. Hangtalanul, egy jaj nélkül. Feltéptük a zubbonyát és az ingét, a sebét kerestük, de vér nem ömlött belőle, csak a szóján vöröslött egy vékony csík. A légnyomás bizonyára tüdejét, a főütőerét szakíthatta szét.

Levittük a kaverna mélyére a többi halotthoz, a hörgő sebesültekhez.

A pergőtűz áldozata lett Ando is, aki a bersaglierik első rohamában az életemet mentette meg. Aznap esett el, amikor Lehotay papa.

A sok személytelen halál, ismeretlenek és alig ismertek halála nem rendített meg úgy, mint öreg barátom, Ando Gyuri és Nyikita halála. Nem tudok arról számot adni, hogyan viseltem el, mennyi elfojtott könnyembe került. Talán az segített át a fájdalmamon, hogy Árpi nem pusztult el, és akkor még élt Jakab Zsiga, akitől o pergőtűz hosszú napokra elszakított.

Egy kis szlovén faluba kerültünk pihenőre, új erő gyűjtésére. A bennünket leltári számként nyilvántartó, korlátolt parancsnokság lampaszosaiban aligha élt emberség, de annyit tudhattak, hogy ilyen gigantikus erőfeszítés után — egy új bevetés előtt — pihenő kell tiszteknek, legénységnek egyaránt.

Az olaszoknak a Dolomitoktól az Adriáig indított, francia és angol tüzérségtől támogatott offenzívája nem járt eredménnyel, nem tudták áttörni állásainkat, s ez a tény a rendjelek esőjét

indította el. A generálisok, akik sohase jutottak az arcvonal közelébe, és nem tették kockára oz életüket, Mária-Terézia rendet kaptak, Bayer főhadnagynak a Signum loudisszaj kellett beérnie, Lehotay nagyezüstöt, Ando kisezüstöt kopott — in memóriám —, Zsigával a bronzérem szalagját tűzhettük zubbonyunkra, és a század szobájával felvarrathottuk a kadéti rangot jelentő aronystráfot.

Külön szállást kerítettem Zsigával, alig tenyérnyi kamrácskát egy parasztház hátsó szárnyában. A bűzös kaverna után olyan volt szemünkben a döngölt padlójú kamra, mint egy előkelő hotel fürdőszobás lakosztálya. Sátorlapjainkat egy kis köteg szalmáro terítettük, és kényelmes fekvőhelyünkön még alkonyat előtt mély álomba zuhantunk. Reggel nem volt ébresztő, aludtunk délig, de a hosszú alvás nem űzte ki belőlünk a nagy, nyomasztó fáradtságot. Csak támolyogtunk. Az is csak percnyi felfrissülést adott, hogy o kútnál kötésig friss vízben megmosakodtunk. Álmunk verejtékcsorgató volt, visszajárt benne a pergőtűznek sivító és vijjogó hangokból, fülrepesztő dörgésekből szőtt, villámlásokkal kísért zenebonája.

Zsigo karikás szemén láttam, hogy ő is keserves álmokkal hadakozott.

— Te is rosszakat álmodtál, Zsigo? foggattam.

Zsiga rám nézett:

— Szétvertek bennem mindent, amire a versek megtanítottak. A próféták nyelve kéne, hogy átkot tudjak mondani. Szörnyű átkot, amilyet még nem hallott a világ.

Elhallgatott, csak nagysokára folytatta :

— Mi értelme az ilyen gonosz harcnak? Az égvilágon semmi!... Csak önvédelemből szabad az embernek fegyvert fognia!

önvédelemből? Az az olasz katona magát védte-e, amikor a szuronyával rám rontott? Sohase látott, nem is gyűlölhetett, mégis egy gonosz szellem öldöklő indulatával akart végezni velem, és csak a véletlen mentett meg . . . Halálosan biztosan érzem, hogy annak o bersaglierinek józan fejjel nem lehetett gyilkos szándéka, de beléje sulykolták, hogy ölnie kell, mert ellenség vagyok...

Nehéz álmaimból minden éjszaka felvert a pergőtűz, nem csupán a pihenés heteiben, hanem sokáig azután is, hogy régen elült a harci lárma, benn jártunk a békevilág sűrűjében, és merőben más gondokkal telve éltünk. A dübörgő viharral feltámadt minden rossz emlék, és nem tudom, százszor-e vagy annál is többször felém döfte szuronyát az olasz, akinek életét Ando oltotta ki, hogy engem megmentsen.

Lehotay papát Zsiga ugyanúgy szerette. mint én, de erről a szeretetéről ő is hallgatott. Túl mély volt a seb, amit a halála ejtett rajtunk.

Valahányszor felöltöttem zubbonyomat, kegytelenül sajgott a szivem. Hogyan is feledhetném megtört fényű szemét, amelyből nem ő, hanem a halál nézett rám. ömlő vérét beitto zubbonyom, és zöld szövetén fekete foltokat hagyott. Hiába mostam a patakban s a ház szlovén öregasszonyától kapott forró vízben, úgy éreztem, hogy az alvadt vér soha ki nem mosható belőle. Manipuláns őrmesterünk megszánt, s vadonatúj zubbonyt szerzett. Lötyögött rajtam, de elmúlt az iszonyat; meq kellett békélnem, hogy elvesztettem Lehotay popót is.

Álmaim nem lettek derűsebbek, a test fáradtságát mégis kihevertem. Igazi pihenőt kaptunk, szolgálati kötelesség alig akadt, ebédidőtől vacsoraosztásig kedvünkre kószálhattunk o falut övező erdőkben. Zsigát nem láttam jegyezgetni, alighanem igaz volt, hogy az átélt utolsó két hét szétverte verselő kedvét. Jóval később, amikor már én is átestem az első iráspróbókon, ismertem fel, hogy idő kell, amíg a rombolás felett érzett harag helyét más érzés foglalja el, józanabb ítélkezés, melyben hangot kap a kritika. A megbocsátást nem ismerő kemény kritika.

Estefelé a templom előtti téren kart karba öltve sétáltak a lányok, és vecsernye után a platánok alatt összeverődve imeretlen dalokat énekeltek. Szomorkás volt a dalok melódiája, illett o leszálló est tompuló fényeihez, s mintha a háború közeli tüzétől megperzselt falu bánatát sirto volna el.

Sötét hajukba apró piros virágot tűztek a lányok, copfba font hajuk a pántlikákkal és virágokkal úgy él emlékezetemben, mint ringó járásuk és sóvárgó dalolásuk hullámzó zsongása.

Esztendőkkel később századunk Fojtík nevű altisztjét otthon gyakran láttom rendőri egyenruhában. A frontbarátság még tartott civil életünkben. Ha dolgom akadt a városházán, s éppen ő strázsált a kapujában, szóba elegyedtem vele. Egyszer utolsó katonai rangomon titulálva, afféle cinkos férfimosollyal megkérdezte tőlem:

— Emlékszik a szép szlovén lányokra, hadnagy úr?

Angyalbőrben töltött éveim alatt legkedvesebb fejlebbvalóm Bayer főhadnagy volt. Szeretett csipkelődni, de ez valójában elentmondott jószivű alaptermészetének. Civilben paragrafusokkal dolgozó ügyvédbojtár volt, és én — Ali bátyámra gondolva — ezzel magyaráztam, hogy nyomós ok nélkül sohase büntetett. Merengő hajlcmát versírásban élte ki, Zsiga fűzfapoétának tartotta, de óvakodott attól, hogy ezt a tudtára adja.

A hadapródi rang nem járt tiszti ellátással, mégsem volt okom ponaszra, gyakran o tiszti ebédek legpompásabb falatjaihoz jutottam.

Görcsnek hívták a század egyik zászlósát. Pechére kistermetű volt. s óhatatlanul a penetrans illatú ragadvóny tapadt a neve elé. Hiába fenyegetődzött és emlegetett párbajt, ha puszta megszokásból Szargörcs szoladt ki a borótoi szóján. Engem felhergeltek, erőltessem meg a fantáziámat, írjam körül jó zaftoson, hogy a krémes papirvékony tésztáját szép bébikakival töltik, a vasárnap elmaradhatatlan csokolódétorta töltelékéhez már keményebb baka . . ,t használ a szakács, a pörkölt és gulyás piros leve pedig ... de nem írom tovább, mert ez már nem bírja el a nyomdafestéket. A gyenge gyomrú Görcs zászlóst elfogta o hányinger, fel - üvöltött, és o képembe csapta volna a csajkáját, ha Bayer főhadnagy le nem fogja a karját.

— Nyughass már, Tibi! Ami igaz — igaz. Nekem is nagyon gyanús a pörkölt leve.

Görcs zászlós máskor oly szíves, mosolygós gyerekarco elzöldült, elkékült, és a csajkát a pompás pörkölttel utálkozva felém tolta:

— Fald föl. te dög!

Máskor a vaníliás cukortól illatos krémeshez jutottam ilyen csalafintán.

Nem volt titok előtte, hogy Bayerék biztatására eszelem ki a legocsmónyabb dolgokat, hogy tücsköt, keresztes pókot, denevérszórnyot aprítanak a tejfeles becsináltba, hízott patkányok gyenge húsával ízesítik a ragút, a mazsolás túrós rétes tésztáját pedig a szakács a hónapok óto használt lepedőjén nyújtja hártyavékonyra. A gyomra menten fellázadt, elfogto az öklendezés, noha tudta, hogy a meggyanúsított Kaprálek, a szakácsunk, fél esztendeje nem aludt lepedős ágyban.

Csúnya játék volt, visszaéltem a gyomra túlzott érzékenységével. Mentségemre csak az szolgál, hogy kegyetlenül róéheztem az ilyen otthoni jó falatokra, amelyekkel a leleményes Kaprálek ebben az ínséges világban ellátta a tisztikart. Görcs zászlós különben nem maradt éhen, kárpótolhatta magát a bőségesen vételezett „zubuszokkol".

Árokéletünk legbékésebb napjait o Gábor arkangyal hegyén éltem át. A ritka ágyútűz nem tett kórt bennünk; előttem ismeretlen célokat vettek tűz alá, küldték a gránátokat szórványosan, amint azt a háború rendje megkövetelte.

Egy reggel a szemközti óroklakó bersoglierik valamelyike megelégelhette a nagy nyugalmat, és a drótsövényen át hirtelenében kézigránátot hajított oz árkunkba. Legalábbis annak vélte a rohamsisakban posztoló őr, nagyot ugrott, meglapult, de a várt robbanás elmaradt. Megesik máskor is, hogy szerkezeti hiba miatt nem pukkan szét a kézigránát, olykor egy félmázsás akna is „bedöglik"

Történetesen szolgálatban voltam éppen, s az őr izgatottan nyújtotta felém a gránátnak hitt, gondosan újságpapirosba csomagolt szardiniásdobozt.

Odaát talán meghallották beszédünket, mert hangos hoppló-hopp kiáltás kíséretében újabb csomag kötött ki az árok mélyén. Ropogós kétszersült volt benne.

Ha az adelsbergi lampaszos urak közül valaki odatolja a képét, személyesen meggyőződhetett volna róla, hogy ahol kéznyújtósnyira van az ellenség, és szóba elegyedhetünk vele, ott egyszerűen nem lehet egy fejetlenül elhajított kézigránáttal megbontani a békét. A ránk váró vereség tényét is megállapíthatta volna, ha kezébe veszi a mi kukoricalisztből sütött kenyerünket és az ő búzalisztes kétszersültjüket.

[Folytatjuk)

18