A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)

1975-11-04 / 37. szám

A Kaljan-minoret ott van o medreszével szemközti park­ban, s az árnyas fák alatt, a csobogó szökőkút mellett elbeszélgettem az öreg bokharalakkal, hallgatva elbeszélései­ket a régi világról, s a szovjethatalom éveiben végbement hatalmas változá­sokról. Egyesek még emlékeztek a bok­­harai emírre, akit 1920-ban űztek el, s kikiáltották a Buharai Népköztársa­ságot. Ez 1921-ben szövetségi szerző­dést kötött az Orosz Szovjetföderáció­val, majd 1924-ben a Buharai, valamint a Horezmi Népköztársaság és a Tur­­kesztáni Autonóm Szovjetköztársaság részeiből megalakult az üzbég Szov­­jetköztársasóg mint a Szovjetunió tag­állama. A dunaszerdabelyi születésű Vámbéry Ármin, a török nyelv és néprajz világ-Az Ark-citadella — ma történelmi mú­zeum szerte elismert kutatója a múlt század második felében bebarangolta az ak­kor még többnyire független közép­ázsiai kónságokat, emirátusokat, s nem­csak tudományos művek egész sorát alkotta meg, hanem utazásairól számos eleven stílusú, olvasmányos beszámolót, memoárt is írt. 1873-ban jelent meg egyik legjelentősebb műve: Bokhara története a legrégibb időktől a jelen­korig. Úttörő munkásságot végzett, ka­landos vállalkozásai során az európai tudósok közül elsőnek tárta fel az ázsiai mohamedán kultúra számos sa­játosságát. Vámbéry még hónapokig tartó kalandos utazással, kereskedőka­ravánokhoz szegődve jutott el a mesés Kelet országaiba, köztük Bokharába. Ma az Ezeregyéjszaka repülő szőnye­génél is gyorsabban, néhány óra alatt eljuttatja a turistát a szuperszonikus repülőgép . . . VLADIMÍR PRIPUTEN A szerző felvételei GYÍMESI GYÖRGY: EGY VILÁGREKORD TÖRTÉNETE vm. Nem sokáig maradtunk kettesben. Rövidesen visszatért Rekoszlavszki, és igaz barátnak és talpig gavallérnak bi­zonyult. Különösen Laci kifogásait ak­ceptálta. Közölte velünk, hogy még az éjszaka folyamán áthajózunk Bolsaja Kagyilnajába, a legjobb iszubrás 'terü­letre. Oda eredetileg nem volt szándé­kában elvinni bennünket, mert a terü­letet koronás főnek tartogatják, aki néhány nap múlva érkezik. Testvéri ba­rátságunk azonban felér a perzsa sah öccsének kijáró tisztelettel: előbb mi próbálhatunk szerencsét a híres-neve­zetes területen. S ez még nem minden. Krasznasapkát és idős társát, akikkel Laci talán túlságosan is igazsógtalrj.­­nul elégedetlen volt, menesztette, és azonnal partra tétette őket. — Majd a helyszínen kap új Ifísérőket — mond­ta. Az én embereim, akikkel már első nap szoros barátságot kötöttem, s akik ellen nem volt kifogásom, természete­sen velünk jöhettek. A nem várt megértő magatartás és baráti gesztus szinte meghatott ben­nünket. Ismét meggyőződhettünk arról, hogy bár sokezer kilométer választ el bennünket, mégsem vagyunk idegenek, és a szovjet emberek irántunk táplált barátsága egyáltalán nem tartalom nélküli üres frázis. Új reményektől fűtve tértünk nyugo­vóra, de sokáig nem jött álom a sze­münkre. Az áloműző feszült várakozá­son kívül a háborgó tavon nyugtalanul hánykolódó hajónak is nagy szerepe volt. BOLSAJA KAGYILNAJA Reggel kilenckor simult hajónk a vastag fenyőrönkökből összerótt ka­­gyilnajai mólóhoz. A tegnapi viharra már csak az erős hullámzás és az élénken fújó szél emlékeztetett. Az ég újra tiszta és kék volt, s a nap barát­ságosan mosolygott a ritka fenyvesek­kel borított meredek, sziklás hegyekre. Utoljára ott-tartózkodósunk alatt. A következő napok szelei már csak bo­rongás időt, esőt, zimankót és hózá­port hoztak. Takaros ácsolt vadászhózban szállá­soltak el bennünket. A szűk kajütöt szívfájdalom nélkül cseréltük fel a ké­nyelmes, kemencével fűtött szobával, s a széles ágyon is jobban esett a pi­henés, mint a hajó kemény priccsén. Társainkat a mienkbe nyíló tágasabb helyiségben szállásolták el. Még füröd­ni is lehetett egy fürdőszobának elő­léptetett, a vadászházhoz ragasztott vityillóban. A „fürdőkalyiba” melletti deszkapa­lánkon két hanyagul lenyúzott medve­bőr száradt — vagy ózott? — ki tud­ja, mióta. Szép, tömött, fekete bundá­ja van az itteni medvének, nem cso­da. hogy megtetszettek Lacinak. Meg is vette volna a nagyobbikat, bár nyú­­zója eléggé helyben hagyta az értékes trófeát: bal mellső lábát a karmokkal együtt a dögön hagyta. —- Nem eladó! — jelentette ki ön­érzetesen a tulaj. — Téli takarót aka­rok készíteni a bőrből. De ha érdekli, szolgálhatok kitömött mókussal — ajánl­kozott. — Vedd meg I — hecceltem Lacit. — Annak biztosan megvan mind a négy lába, és a farka is hosszabb a medvéénél. Akkor még nem tudhattam, hoay magamra sütöttem az éle fegyverét. Én vittem haza az ajándékba kapott kitö­mött mókust, míg cimborám aganccsal bajlódhatott a hazavezető hosszú úton. Rekoszlavszki közvetítésével sem sike­rült Lacinak megvennie a bőröket. De kárpótlásul meghívott bennünket az igazgató egy júniusi medvevadászatra. Akkor még feketébb medvét lőhetünk, mondta. A folyók mentén halászó, bo­garászó, a hosszú tél alatt legyengült mackót a nyár elején a legkönnyebb leteríteni. Illedelmesen megköszöntük a meghí­vást, de tudtuk, hogy aligha leszünk mi júniusi medvevadászaton Szibériában. Bár, ki tudja? Délután minden cél nélkül megmász­­tuk a vadászház mögött tornyosuló névadó hegycsúcsot, amely az egész part menti hegység legmagasabb pont­ja. A kristálytiszta levegőben messzire elláttunk a hegytetőről. A túlsó parton, tőlünk jó félszáz kilométerre a mély völgyekkel tagolt, kietlen Hamar—Dó­ban hegylánc hófedte csúcsai sorakoz­tak, tőle balra pedig a cobolyairól és természetvédelmi rezervátumáról neve­zetes Barguzini hegység veszett a tá­volság ködébe. A Bolsaja Kagyilnaja mögött párhu­zamos hegyhátak végtelen sora húzó­dott. Elgyönyörködtem a viszonylag ala­csony, de annál meredekebb hegye­ken, még filmkockára is örökítettem őket, de legjobban az alattunk tátongó hatalmas katlan kötötte le a figyelme­met. Túloldaláról az iszubra vontatott bőségének foszlányait hozta felénk a csúcson lengedező szél. Ezáltal más­napi haditervünk magától adódott a katlan túloldalán trombitáló bikára jö­vünk ki. Azzal, hogy esetleg ezt a bikát La­cinak vagy netán a hercegnek szemel­ték ki, egy pillanatig sem számoltam. A lehető legmegközelíthetetlenebb, csak fáradságos hegymászás árán elérhető helyen harsonázott. Feltételezésem helyesnek bizonyult. Sem Rekoszlavszki, sem Laci új kísérő­je, a terület fővadásza, Vologya, nem kifogásolta másnapi tervünket. J S ezzel a marituji bika sorsa meg­pecsételődött. Korán keltünk, lámpafénynél öltöz­ködtünk, és zseblámpánk sárgás fé­nyénél botorkáltunk át a portközeli gö­röngyös szakaszon. Az öböl, a két ház­ból település és a fölöttünk tornyosuló hegy neve nem a véletlen szülötte. A „kagyity" oroszul ugyan tömjénezést, tömjénnel való füstölést jelent, de ez esetben egész más füstölésről volt szó: valamikor meszel égettek ezen a he­lyen. Az egész Bajkál mentén csupán itt fejtettek mészkövet, és itt égettek belőle jó minőségű oltatlan meszet. Ma már szünetel a mészégetés. Az elha­gyott, törmelékes, bokaficamító teli fel­színi bányák viszont itt okvetetlenked­­nek a lábunk alatt. Ezeken tornázzuk most ót magunkat lómpafénynél kíno­­san-keservesen. Még egy nevezetessége van a „vízi” Kagyilnajónak: rianásai­ról híres öble, amelyben tavasszal a legelőször olvad el a tavat borító két­méteres jégpáncél. Az iszubrát rejtegető katlant nem a tegnapi meredek úton közelítettük meg. Immár nem a hegymászás, hanem a vadászat szenvedélye űz. Mit nekünk most a Kagyilnaja kopár teteje! Eleinte a hegyet balról határoló mély völgyben haladtunk fölfelé, aztán rézsút nekivágtunk a kaptatónak. Ború­san derengett a hajnal, és a katlan peremére érve egy rövid havas esőt is a nyakunkba zúdított a hideg szél. Sokáig füleltünk mozdulatlanul a li­getes, növendék erdővel borított széles hegyháton. A dísztelen karácsonyfák fölé ágaskodva számtalan üszkös, csak vastag ágcsonkjait megőrzött fenyő maradványa emlékeztetett a környező hegyeket egykor beborító cirbolyaerdő tűzhalálára. Szomorú látványt nyújtot­tak az élettelen, csonka ágaikkal se­gélyért fohászkodó fák. Ä tűz ellen nincs segítség. Legalábbis akkoriban nem volt. Ma már helikoptereken szál­lítják a mentőosztagokat a tajgatűz megfékezésére. Nincs könnyű dolga az erdei tűzoltóságnak. A szibériai erdők réme, legnagyobb ellensége addig nem csillapodik, amíg ki nem elégíti fékte­len étvágyát. A legnagyobb erdőtűz 1915 tavaszán tört ki Jakutföldön, és lankadatlan he­vességgel egész nyáron át lobogott. Csak az őszi esők oltották el, addigra azonban Nyugat-Európa egyharmao' val egyenlő terület égett le. A sűrű füst, amely egyes szibériai folyókon hosszú hetekre a hajózást is megaka­dályozta, hatmillió négyzetkilométernyi területet borított el. A rettenetesnek ki­kiáltott afrikai szavannatüzek szelíd gazégetésnek tűnnek fel ezen adatok hallatára. Ha nem jön a hegy Mohamedhez . . . Valami hasonlót gondolhatott Nyikola, mert amikor sokáig nem szólalt meg a tegnap hallott bika, megfújta bádog­kürtjét. A hang ércesen szárnyalt keresztül a katlanon, s íme, meg is volt az ered­ménye. A túloldalon rigyető bikára in­gerlőén hathatott: halk sóhajjá szelí­dülve érkezett a szelek szárnyán a vá­lasza. Sokatmondóén egymásra kacsintot­tunk, s amennyire erőnkből tellett, amennyire a terep engedte, inaltunk a csábító hangot hallató torok irányába. Gondolom, ez lehetett az a rohanás, ami Lacinak annyi gondot okozott. Tú­loznék, ha most megerőltető, minden erőt kifacsaró kapaszkodásról számol­nék be. Az enyhén hullámos, hol erdő­vel, hol magas fűvel benőtt rétekkel tarkázott hegyháton nagyon is kényeb mesen haladtunk előre. 9 Ahol az iszubra él

Next

/
Oldalképek
Tartalom