A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-10-21 / 36. szám
szagnak a mesés olajbevételek megszűnése után is meg kell állnia a maga lábán. Rengeteget áldoznak a közművelődésre. Kuvaitnak ma már saját egyeteme van, de sok fiatal tanul külföld egyetemeken, főiskolákon is. Az oktatók jórészt más arab országokból, főként Egyiptomból jönnek, vonzzák őket a kitűnő kereseti lehetőségek. Az alsó-, közép- és felsőfokú oktatás teljesen ingyenes, a tanulók ingyen kapják a tansegédleteket, ugyanígy ingyenes az étkeztetés is, azonkívül minden tanuló, diák évente két öltözet ruhát kap. El-Kuvaitbál távozóban az utast furcsa kép fogadja. Az autópálya mentén a sivatagban lépten-nyomon tökéletes kényelmet nyújtó, összkomfortos sátrakat látni, mellettük luxusautók. így töltik a hétvégét az egykori beduinok Kuvaitban, visszaidézve a régi nomád életmód emlékét. FÉNYES TIBOR A szerző felvételei György- EGY VILÁGREKORD TÖRTÉNETE vn Ezt nagyon jól tudtuk, mégis o Tolsztoja Guba csolitos partján indultunk fölfelé. Indulhattunk, mert nem az óriásszarvas a tulajdonképpeni célja a mai vadászatunknak. A Tolsztoja Guba mentén, de nemcsak ott, hanem Szibéria számtalan más helyén is, nagyon sok császármadár él. Rekoszlavszki hívta fel rájuk a figyelmemet, és a mai napot madarászósra szántam. Ennek megfelelően sörétes puskámat szorongattam a kezemben, míg o golyós Paska vállára, az elemózsiás torisznya mellé került. Első áldozatom egy korsun volt. Ha otthon volnánk, gondolkodás nélkül ráfognám, hogy egerészölyv, annyira hosonlít a mi póznákon gubbasztó leggyakoribb ragadozónkra. Csakhogy míg az egerészölyv egész évben szigorúan védett, a korsun szabadon vadászható, mert nagyon kártékonynak tartják. Ezután mór csak a császármadárnak szólóit meg a puskám. Ritka paszszióban volt részem aznap. Úgy éreztem magam, mintha valami különleges erdei foglyászaton lennénk. A legkisebb fajdféle ugyan némileg hasonlít a fogolyra, de lényegében nem sok közük van egymáshoz. A császármadár sosem jár csapatosan, s ha ennek ellenére mégis annyit durrogattam, mint egy mezei fogolyvadószaton, az csak egyet jelenthet: szinte hihetetlen vadbőséget. Nálunk csak elvétve kerül aggatékra a „császár". Itt viszont egy fél nap alatt többet lőttem, mint egész eddigi vadászpályafutásom alatt. A hangos csattogással felburrogó, fatörzsek között villanó madarat nem volt könynyű eltalálni, de aznap különösen jól ment a lövés. Délre már tizenkét keményhúsú bóbitás madártól duzzadt Paska hátizsákja. Megelégelve a „császározást”, a hegynek fordultunk. Most is fajdra fájt a fogunk, a legnagyobbikra. öreg, haragoszöld cirbolyaerdőben cserkeltünk. A hatalmas fák roskadoztak a bő terméstől. A tobozokban már megértek a magvak, s elérkezett a szibériai gyűjtögetők fő idénye. A tobozokat, amelyeket az itteniek minden ok nélkül „cédrusdiónok" neveznek, a termőfák törzsének kopogtatásával verik le. Köszönöm szépen az ilyen kopogtatást! Huszonöt-harminckilós bunkókkal döngetik a fatörzseket. Hogy közben a kéreg is megsérül, azzal nem törődnek. A tajga végtelen, gazdagsága pedig kimeríthetetlen. Egyébként a magvak nyersen is ízletesek. Hát még megpörkölve! Nyolcvanszázalékos zsírtartalmukkal annyit jelentenek a tajgalakóknak, mint teszem azt a hízott disznó a magyar parasztnak. Zajtalanul haladtunk az ősfenyves vastag tűszőnyegén. Mór korábban elárultam, hogy az első napot kivéve, többé nem láttam siketfajdot. Persze a jelen pillanatban még nem tudhattam, hogy mérföldekre elkerült a fajdkakasformájú jó szerencse. Vesztemre annyira beleéltem magam a madarászósba, hogy szinte teljesen megfeledkeztem arról, hogy emlősök is vannak a világon. Nagy kár, mert egy nagyon ritka állatot lett volna módomban elejteni, ha figyelmesebb vagyok. Éppen megpihentünk egy meredek kapaszkodó közben, amikor lefelé gördülő kavicsok halk koppanásóra lettem figyelmes. Odakaptam a fejem, s noha eddig sosem láttam, rögtön felismertem a zajozóban a pézsmaállatot. — Kabarga! — súgta izgatotton a fülembe Paska a szürkésbarna állatkára mutatva. Izgalmában persze megfeledkezett arról, hogy golyóspuskám az ő vállán fityeg, s első dolgom az volt, hogy a fegyvert kérjem. De á sietségben már csak a sörétest emelhettem, de azzal nem lőttem, mert tudtam, hogy a három milliméteres sörét nem sok kárt tenne a tőlünk mintegy hetven méterre elugró bakban. Még egy utolsó, sávárgó pillantást vethettem az iszubránál is óvatosabb vadra, aztán örökre elnyelte az erdő. A pézsmaóllot (moschus moschiferus) a szarvasfélék legérdekesebbike. A kis termetű, alig tizenöt kilós kabarga mósusmirigye miatt került a ritkán vadászható. védett vadak listájára. A mirigyben található harminc grammnyi sárgásbarna anyag nemcsak sok értékes illatszer keresett alapanyaga; a népi gyógyászatban mint szivszert is felhasználják. Engem természetesen nem a mirigye, hanem a trófeája miatt érdekelt a bakocska. Ó nem, nincsen látványos ogancsa. Sőt. semmilyen sincsen. Mégis kívánatos vad: tűhegyes, tíz centiméterre- is megnövő, lefelé irányuló, a rozmár hatalmas fegyvereire emlékeztető felső szemfogai teszik azzá. Érdekes trófeáján kívül még egy nagyon érdekes képességgel rendelkezik a pézsma. A nyálhoz hasonló, erősen fejlett hátsó lábai segítségével, amelyeken a sima terepen ugrándozva jár, még a legmeredekebb sziklafalakra is fel tud mászni. Sokan azt állítják, hogy a fára is. Persze nem a gyertyaegyenes sudár törzsekre kapaszkodik fel, de o megdőlt fák lombkoronája elérhető a számára. Mintha helyettem akarná gyászolni az ég az elszalasztott kabargát, hirtelen elsötétedett, s egyszeriben esti szürkület borult oz erdőre. Az erdőjáró Paska azonnal felismerte a fenyegető veszélyt. Felhívta rá a figyelmemet, s válaszomra sem várva sarkon fordult, hosszú léptekkel megindult lefelé, a folyóhoz. — Nem szeretném, ha itt, a szálerdőben érne utál bennünket a vihar. Agyonverhetnének a fákról leszaggatott gályák, vagy kicsavart fatórzs aló kerülhetnénk. Akkor aztán már jöhetnének a szarvasok! — mondta, amikor megálltunk, hogy kifújjuk magunkat. A szélesen elterülő völgyfenékben kísérteties csend uralkodott. Csak a folyó mormolósa és az akadálynak ütköző hullámok csobbanása hallatszott. Ez a monoton zaj ózonban nem sértette a fület. A mélységes, vihar előtti süket csend szerves része volt. Még jobban besötétedett. Az ég kékje feketésszürkére változott, s alatta ónszínű fellegek kóvályogtak. A folyóparti lomberdőt is mély homály ülte.meg. A mindent elborító szürkeségbe mint éles fénysugarak belenyilalltak a nyírfák fehér kérgű törzsei. A sárgára színeződött levelek petyhüdten fityegtek a mozdulatlan ágakon. Szalonkák libbentek a fák között nesztelen bagolyrepüléssel. Most azonban hidegen hagytak a „hosszúcsőrüek”. Nem vesztegethettük velük az időt. Inunk szakadtából loholtunk o tópart felé. A vihar gyorsabb volt. Messze, vagy tizenöt kilométerre elkoszoltunk a folyó torkolatánál veszteglő hajónktól, s most lakóiunk a könnyelműségünkért. Zúgva, süvöltve érkezett az első széllökés. Durván a fák koronájába kapott, és vadul tépte, cibálta a lombozatot. A megkínzott, egymásnak csapódó ágakról mintha aranyeső hullana, úgy peregtek le a sárga levelek. Máskor is kószóltom az elmúlás gondolatával terhelten a lombját hullató erdőben, de moi élményem minden eddigit felülmúlt. Mintha elérkezett volna az erdei világ vége. Valóságos levélzáporban haladtunk. A szél hajtotta levelek olyan sűrűn záporoztak, hogy tíz lépésre sem láttunk magunk elé. Az ágak csapkodásába, a szél süvöltésébe és a falevelek zizegésébe hamarosan új hang vegyült, fokozatosan mindent túlharsogó erővel: a záporeső tompa dobolása. Bőségesen meglocsoltak bennünket az ég csatornái. Még a tópartra érkeztünkkor sem ürültek ki a menynyei tartályok. A fákról viszont addigra teljesen lehulltak a falevelek. Egyetlen délután heves vihara tarrá kopasztotta a reggel még aranyszőke erdőt. A pipáló hegyoldalak komoran méregették a pusztulást: néhány óra alatt nagyot lépett a nemrég még cirógató napsugárban fürdőző természet a zord szibériai tél felé. A hajón megint nyomott hangulat uralkodott. Löciék mór korábban tető aló kerültek, de őket is bőrig áztatta a kíméletlen zápor. Mi pedig akár még a bakancsunkból is facsarhattuk volna a vizet. — Gyerünk haza! — jelentette ki Laci. — Elegem van az egészből. A repülőgépet megvárhatjuk Irkutszkban, a szállodában. Az embereim egy fabatkát sem érnek! — méltatlankodott. — Nem vadászom többé velük. Esztelen rohanásukkal megint elugrasztottak. egy iszubra bikát, pedig már ogancsa harangozását is hallottam a sűrűben. Nem állítom, hogy nekem hetvenkedni való kedvem volt, de csüggedt sem voltam. Ebben nyilván a sikeres császármodárvadószat is közrejátszott. Továbbra is rendületlenül bíztam a szerencsémben. 9 A Bajkál-tó partján
