A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-10-15 / 35. szám
SZABÓ RÓZSIKA és VÁRADY GÉZA A legnagyobb siker, a Két úr szolgájában Volt egy játékunk, amit a Tháliában találtunk ki Várady Bélával, Ez a játék abból állt, hogy vitatkoztunk valamiről, de aki ezt a vitát hallgatta, akár fél óráig is. egy szó nem sok. de annyit sem értett belőle. Nem is érthetett, mert nem is volt semmi értelme. De ezt csak mi tudtuk. Azért volt jó játék. Tulajdonképpen azon szórakoztunk, hogy más nem értette miről is van szó. Ez a játék valahogy így nézett ki: „Szervusz." „Szervusz." „Hogy áll a rigol?" „Még mindig ötven és fél." „Csak ötven." „Ha a bástyával a D6-ra lépek, akkor is?“ „Ügy biz a' Bernát sógor. Mert a futó a C4-en véd." És így tovább, amíg csak az időnkből futotta. Próbák szünetében, utazás közben nagyszerű időtöltés volt. Színház — mondanám, amolyan abszurd, mint a . . . de hadd ne mondjak neveket. Most, hogy a közelgő alkonyat az ősz árnyait hívogatja, itt Váradyéknál ezekre a mókákra emlékezünk legelébb. Persze van ezen kívül még sok egyéb emlékezni való, hiszen Váradyék, Szabó Rózsi, és a férje Várady Béla, szintén ott voltak, ahol a háború utáni szlovákiai magyar színjátszás első műhelye létrejött — mindketten a Faluszínháznál kezdték művészi pályafutásukat. — Most, szeptember 24-én kezdem a huszonötödik évet — mondja Béci. — 1951-ben mentem a Faluszinházhoz. — S te, Rózsika? — Én később, 1957-ben. — Miért akartál színész lenni? — kérdem Bécitől. Elgondolkodik, látni, hogy az emlékezet visszafut egy negyedszázadot, s csak azután válaszol. — Sok minden közrejátszott ebben. Voltam• műkedvelő is, felfigyeltek a játékomra ... Az igazság azonban az, hogy nyugtalanabb ember voltam annál, semhogy egy íróasztalnál az életem végéig kibírjam. A természet szeretete mellett a színház vonzott leginkább. Ügy láttam, a színházban nincsenek sablonok. — S most is így látod? — így. Ha egy színész sablonmunkát végez, akkor iparos lehet, de színész nem. — Ez nincs egészen így, — mondja Rózsika — mert van olyan része is annak, amit a színpadon csinálunk, amelyet ügy kell megtanulni, mint bármilyen más mesterséget. — Ahány feladat, annyiféle átlényegülést kíván — zárja le a gondolatot Béci. — Ho jól emlékszem — mondom Rózsikánok — te, mielőtt a Faluszinházhoz kerültél volna, laboráns voltál. — Igen, méghozzá hot évig. A gyógyszertár, ahol dolgoztam, szemben volt a Faluszínhóz irodájával. Az egyik felvételi alkalmával átmentem, fel is vettek, de csak egy évvel későb6 lettem tagja az együttesnek. —• Hol játszottál először? — Pozsonyban. — S te, Béci? — Én is. Az Üj Színpadon. 1951. november 11-én. Tizennyolc éves voltam okkor, és egy nyolcvanéves öreget játszottam. — Odahaza hogyan vélekedtek arról, hogy színésznek állsz? — Rettenetesen kikeltek ellene. Tudod, én voltam az első a faluban, aki városi iskolába is járt. Mór az is több volt a szokásosnál. Hót még a színészet! Apám azt mondta: „Ha el akarsz menni, menj, de állj meg a saját lábadon." Szóval kaptam útravalót. Később eljutott haza a híre, hogy nem élünk valami dúsan, s így karácsonyig tartott csak a harag. Akkor aztán megjött a csomag, meg valami aprópénz is . . . 14
