A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-07-08 / 25. szám
Olvasóink a felszabadulásról ÉRTÉKELÉS ÉS BEFEjEZÉS A hét tavalyi 51. számában, hazánk felszabadulásának 30. évfordulójával kapcsolatban felhívással fordultunk az olvasókhoz. Kértük őket, hogy a jelentős évforduló alkalmából írják meg emlékeiket, élményeiket a felszabadulás körülményeiről, s élménybeszámolójukban térjenek ki arra, hogyan élt népünk a nagy történelmi lehetőséggel, hogyan vette kezébe sorsának az irányítását, hogyan teremtette meg igen határozottan és céltudatosan a szocialista társadalom építésének feltételeit, milyen eredményeket ért el 30 év alatt. Mint már annyiszor korábban, olvasóink ez alkalommal is jól reagáltak felhívásunkra. Sorra érkeztek szerkesztőségünkbe a felszabadulás nagy élményével és a három évtized alatt elért eredményekkel foglalkozó beszámolók. Egyesek csak a felszabadulás élményére, mások csak a szocialista épités óriási vívmányaira szorítkoztak, sokan viszont nem választották szét a kettőt, a felszabadulás szabadságot és békét jelentő nagy élményét ügyesen kapcsolták össze a három évtized építő munkájának eredményeivel. A kétféle hozzáállást nem vettük rossz néven, sőt örültünk is neki, hiszen az olvasók hétröl-hétre más-más megvilágításba helyezték a felszabadulással kapcsolatos élményeiket és a szocializmus építésében elért eredményeiket. Szerkesztőségünk majd hat hónapig tartó akciójával elérte célját. Levelezőink, tudósítóink mozgósításával, élménybeszámolóik felhasználásával méltattuk a felszabadulás jelentőségét; írásaik beszéltek arról, milyen eredményeket tudunk felmutatni egy-egy faluban, járásban, városban a felszabadulás óta. Mi levelezőinket, tudósítóinkat mozgósítottuk, a közölt Írások pedig az olvasókat, akik értékelik, méltányolják szülőföldjükön a soha azelőtt nem tapasztalt fejlődést. A legtöbb élménybeszámoló Komárnoból (Komáromból) és környékéről, valamint a Garam mentéről érkezett hozzánk, de közöltünk színvonalas, határozottan érdekes tudósításokat Gömörböl és Bodrogközből is. Külön kell szólnunk levelezőink és tudósítóink nagyfokú politikai érettségéről. Élménybeszámolóikban szinte kivétel nélkül hangsúlyozták, hogy felszabadulásunkért, békés, szocialista épitőmunkánkért szovjet katonák vére hullt... Majdnem hat hónapig olvasók, vagy ha úgy tetszik levelezők és tudósítók vallottak a felszabadulással kapcsolatos élményeikről, a szocialista építés három évtizedének eredményeiről, s a sikeresnek és hasznosnak mondható akcióból mi örömmel vonjuk le azt a tanulságot, hogy elképzeléseinkkel a jövőben is bátran fordulhatunk olvasóinkhoz, levelezőinkhez, tudósítóinkhoz, biztosan számíthatunk rajuk. Már a felhívásunkban közöltük olvasóinkkal, hogy az élménybeszámolókat értékeljük és a három legjobb írást külön jutalomban részesítjük. Tekintettel azonban akciónk sikerére és visszhangjára, szerkesztőségünk úgy határozott, hogy négy írást részesít különjutalomban. Figyelembe véve a beszámolók élményszerüségét, tartalmi gazdagságát, szerkezeti felépítését és stílusát, sorrendben a következő írásokat részesítjük különjutalomban: 1. Vaszil Keresztes (Megjelent a Hét 5. számában, szerzője Tipary László). 2. Teremtő napok és órák (Megjelent a Hét 12. számában, szerzője Tóth Ernő). 3. Rózsacsokor (Megjelent a Hét 9. számában, szerzője Demjén Ferenc). 4. Töredék egy 15 éves fiú naplójából (Megjelent a Hét 13. számában, szerzője Vércse Miklós). Szerkesztőségünk a jövőben is szívesen fogadja levelezőink és tudósítóink írásait a szocializmus építésében elért eredményekről, a munkások, a mezőgazdasági dolgozók és az értelmiség aktiv kezdeményezéseiről, mindennapi társadalmi tevékenységükről. A SZERKESZTŐSÉG 1904—1905-ös oroszjapán háború Oroszország súlyos vereségével zárult. A háború, mely feltárta a cárizmus tehetetlenségét és előidézte az ország gazdasági helyzetének romlását, növelte a néptömegek elégedetlenségét, az orosz polgári demokratikus forradalomhoz (1905—1907) vezetett. A forradalom kirobbanásának közvetlen oka az volt, hogy 1905. január 22-én, vasárnap mintegy 150 000 munkás indult el Gabon pópa vezetésével Pétervár külvárosaiból a Palota térre, hogy petíciót nyújtson át a cárnak a nép legégetőbb bajairól, követelve az alkotmányozó gyűlés egybehívását, a ^ demokratikus szabadságjogok azonnali bevezetését, a nyolc, KNYAZ PATYOMKIN órás munkanapot, amnesztiát a nép szabadságáért küzdőknek, s „a háború beszüntetését a nép akaratából“ A petíció befejező szavaiban fojtott fenyegetés rejlett: „Nincs már hova mennünk és nincs is miért. Csak két út áll előttünk: vagy a szabadság és boldogság felé, vagy a sírba ..." A cári rendszer csapatokat vezényelt ki s ezek tüzet nyitottak a békés tüntetőkre. Ezen a napon több mint ezer embert öltek meg és több ezret megsebesítettek. A véres megtorlás a sztrájkmozgalom újabb fellendülését vonta maga után (januártól márciusig kb. 800 ezer munkás sztrájkolt), és újból fellángolt a parasztság harca is. 1905 nyarán a forradalmi küzdelem új fellendülése következett be. A kb. 220 ezer munkásra kiterjedt május 1-i sztrájkok között különösen jelentős volt az ivanovo-voznyeszenszki sztrájk, amelynek során a munkások létrehozták az első munkástanácsokat. Az 1905 júniusában kirobbant lodzi sztrájk fegyveres felkelésbe ment át. A forradalmi hangulat átterjedt a hadseregre és a hadiflottára is, amelynek legénységében sok forradalmi gondolkodású munkás szolgált. 1905. június 27-én (a régi naptár szerint június 14-én) a „Knyaz Patyomkin-Tavricseszkij" páncéloson (személyi állománya kb. 730 fő volt) felkelés tört ki. A felkelés közvetlen oka az volt, hogy a legénységnek romlott húst szolgáltattak ki. A matrózok, akiket felháborított a pa-A felkelés 70. évfordulójára rancsnokság embertelen bánásmódja és hallatlan kegyetlensége, leszámoltak a leggyűlöltebb tisztekkel, a hajó parancsnoki karát megölték, illetve letartóztatták és a hajóra felvonták a vörös zászlót. A felkelés vezetője G. N. Vakulencsuk volt; miután ő sebesülésébe belehalt, helyét A. N. Matyusenko torpedógépész foglalta el. A felkelők hajóbizottságot választottak, amelynek tagjai között voltak bolsevikok, mensevikek és esszerek is. A Patyomkin páncélos a felkelőkhöz csatlakozott 267. számú torpedónaszád kíséretében befutott Ogyesszába, ahol ekkor általános sztrájk-volt. Reális lehetőség nyílt arra, hogy a matrózok és a munkások egyesítsék erőiket, a lehetőséget azonban nem használták ki. Az ogyesszai szociáldemokrata szervezet, amelyben a mensevikek nagy szerepet játszottak, ingadozott és tétlenül várakozott. Nem volt egységes a Patyomkin legénysége sem. A cári kormányzat az igen erős páncélos ellen szinte az egész fekete-tengeri flottát Ogyesszába irányította, azzal a paranccsal, hogy ejtsék foglyul vagy süllyesszék el a Patyomkint. A felkelők bátran szembefordultak a hajórajjal, kétszer is áttörtek hadrendjén. A tengerészek nyíltan üdvözölték a Patyomkin matrózait. A parancsnokság attól tartva, hogy más hajókon is kitör a felkelés, kiadta a parancsot az elvonulásra; a hajóraj kifutott a tengerre. Tizenegy nappal a felkelés kezdete után, amikor a szén- és élelmiszerkészletek kimerültek, a Patyomkin matrózai a hajót Konstancában átadták a román hatóságoknak, akik azt visszaszolgáltatták Oroszországnak. A matrózok többsége emigrációban maradt. A felkelésnek, amellyel a fekete-tengeri matrózok nyíltan hitet tettek arról, hogy egyek a forradalmi néppel, óriási politikai jelentősége volt. Arról tanúskodott, hogy a cárizmus kezdi elveszíteni fegyveres támaszát. „A Patyomkin páncélos ... le nem győzött forradalmi terület maradt és bármilyen lesz is a sorsa, itt áll előttünk ez a kétségbevonhatatlan és rendkívül nagy jelentőségű tény: kísérlet a forradalmi hadsereg magvának megteremtésére" — írta ezekben a napokban Lenin. 4
