A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-09-23 / 33. szám
✓ Látogatás egy népművésznél Igo Aladárra! a chanavai (hanvai) utcán találkoztunk. Éppen munkába igyekezett: a szövetkezetbe, mert ott dolgozik. A fafaragás meg a festészet ugyanis nem foglalkozása, szakmája, hanem kedvtelése . .. Nem is kérhetjük hát tőle, hogy sokáig időzzék velünk, csupán egy villáminterjú erejéig tartóztatjuk, s ezalatt a műhelyt, a műtermet, a fából készült szobrokat és az érdekes festményeket is megtekintjük. Igo Aladár először a fafaragó műhelybe vezet bennünket, ahol a szobrok találhatók, amelyek még befejezésre, igazításra vagy csupán lakkozásra várnak. Vajon mióta? És meddig? De erről már a házigazdát kérdezzük: — Mennyi idő szükséges egy-egy szobor elkészítéséhez? — Tizenkét-tizenhárom óra, de a valóságban sokkal tovább tart, mert nem dolgozom egyfolytában, szünet nélkül. — Milyen anyagot használ? — Körte-, alma-, cseresznye- és diófát. — Kővel még nem próbálkozott? — Meg tudnám én kőből is csinálni, de' a famünka sokkal közelebb áll hozzám, hozzám tartozik . . . Az imént szobrokról beszéltünk, s olvasóink — joggal — talán valami hatalmas, monumentális alkotásokra gondolnak. Erről azonban szó sincs. Igo Aladár műhelyében 30—40 centiméter magasságú szobrocskák sorakoznak egymás mellett a polcokon. Mégis egy darab élet van mindegyikben. Felismerjük a magvetőt, a bajuszos bácsikat, a fejkendős néniket, hiszen mindannyian régi, gyerekkori ismerőseink . . . A festmények előtt kicsit hosszabban időzünk. Van bennük valami, amit meg kellene fejtenünk — s hirtelen nem tudjuk kitalálni, mi az. — Ha valtiki csak néhány képemet nézi meg, azt mondja, maradjak a faragásnál, ne fessek. Mert elég gyakran látogatnak a szakértők meg a műkedvelők is. Mikor aztán az összes munkámat megnézik, mondják, hogy a festést se hagyjam abba. — A Képzőművészeti Főiskolával még nem próbálkozott? Nem akart tovább tanulni? — Iskolázáson mór voltam, de a tanárok se javasolták az akadémiát. Mivelhogy ott gyakran megesik, hogy a tanítvány átveszi a tanítója stílusát, szóval elveszti az eredetiségét . . . S közben sikerült „megfejtenünk" valamit a képek rejtélyéből. Hogy mi az? Talán furcsa dolog, hogy éppen egy amatőr képzőművészben fedezzük fel a groteszk, a torz iránti vonzódást, de Igo Aladár festményein minduntalan felbukkan, elénk áll egy torz alak: hol a gyerekkori bolondos cigányfiú képében, hol a szintén emlékként élő koldus alakjában, de felfedezhető a szociális otthon kerítésén kifelé leskelődő aggok között is. Hogy honnan, miből ered ez a vonzódás? Erre a kédésre Igo Aladár sem tud határozott választ adni: gyerekkorában látta, ismerte ezeket az embereket, s megmaradtak az emlékezetében. Talán éppen azért, mert elütöttek az „átlagtól", a „normától". De most már ideje, hogy elbúcsúzzunk a hanvai népművésztől, aki olyan gyönyörűen beszél palócul, olyan szépen ejti ki a diftongusokat, hogy nyelvjárásgyűjtőink is gazdagon térhetnének tőle viszsza. Reméljük, sokszor hallunk még Igo Aladárról. — ve — Prandl Sándor felvételei 21
