A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-09-23 / 33. szám
artók zenéjének újszerűsége a zene alapelemeinek, a hangoknak újszerű, ősi színéből indul el. A zenei hang az emberiség őskorában alakult ki, természeti eredetű zörejekből, hosszú letisztulással, a kultúra és civilizáció szerves és folyton változó részeként. Tisztaságának legfelső fokát alighanem a barokk, majd a klasszicizmus korában, a múlt század első évtizedére érte el. A romantika idején a hang körvonalai elmosódnak, mert a klasszicizmus fizikai rezgéstörvényeken és az azonosság, rokonság és ellentét logikai hármaselvén nyugvó hangkapcsolatait fölváltja a kromatika, s ezzel a kontraszt helyébe az evolúció, a bizonyosságába a bizonytalanság lép. Bartók ezen az úton megy — talán már nem is csak megy! — előre, amikor a hangot visszavezeti a természethez, úgy, hogy egy-egy zenei folyamat bizonyos pontjain vagy szakaszaiban szervesen és logikusan zörejekbe ágyazza, vagy zörejekben oldja föl, vagy zörejekkel helyettesíti a tiszta zenei hangot. Félelmes erők, primitív • energiák, maga a mitikus őskor tör be itt Bartók zenéjébe, az eredet kora, a nyers, a vad, a barbár erőké, a természeté. Ez azonban nem minden: a kívülről, ütőhangszerekből behozott zörejeken túl Bartók zenei hangforrásokat is ütőhangszerekként kezel a zenei folyamat egy-egy szakaszán; leggyakrabban a zongorát és rokonait, már a Medvetáncban vagy az Allegro barbárában, majd föl, legmerészebben új és szabad kompozíciójáig, a Két zongorára és ütőhangszerekre írt, egyben az Allegro barbárával rokon témájú szonátáig. Nem is hangok, nem is zörejek már, hanem emberfeletti súlyok döngenek-dübörögnek a szonátában, zengő sziklák, hegyek, kükloptikus dobok, a jégeső, vagy maga a dübörgő ég s a vulkán. Ez sem minden még: a bartóki harmóniavilág disszonáns elemei zörejszerű hangzásukkal szintén a természetre utalnak vissza. Ilyen értelemben például vonósnégyesei is zörejforrásokká változhatnak át. Átváltozás: a Bartók-mű kulcsszava. Zenéjének hangzásában is sok a — jobb szó híján — szürreális elem. Kezdetben az expresszionizmus hatására, később a maga útját járva, saját ösztöneit és főleg zseniális tudatát követve eljut a művészi egyetemességnek arra a fokára, ahol korának minden művészi iránya kielemezhető műveiből, de nem külön-külön és nem js eklektikusán, hanem olyanformán, ahogy egy bonyolult szerves vegyület bizonyos körülmények együttes hatására létrejön. Az álom is ősvilág, félelmes közeg, vagy látomás, amelyben az ember elmerül. Mitikus, mint az erők megidézése a zene előtti ősvilágból. Híres éj-zenéi — a nagy szimfonikus művek és vonósnégyesek lassú tételei — valahonnan a lélek túlvilágából üzennek a földre: mintha a meztelen lélek figyelné önmagát az éjszakában. Az első tételek viszont a nyers romboló erő orgiái: ezekkel birkózik Bartók a II. zongoraverseny, a 2 zongorára és ütőhangszerekre irt szonáta, a Zene, a vonósnégyesek egy-egy tételében. Fönt vagy lent: Bartók világának mindkét szélső régiója és démoni, a szónak nem romantikus, berliozi, még csak nem is Liszt Ferenc-i, pláne nem wagneri értelmében; sokkal inkább magukat a természeti elemeket idézik elénk, közvetlenül, lényegi, emberre vonatkoztatott, mitikus alakjukban, mint akár az egzotikumkereső vagy nosztalgikus romantika, akár a Debussy-féle felületfestő, testtelen, éteri impresszionizmus. De mi van a két véglet között? — Boldog, fölszabadult lélek. Először is ritmus, rengeteg ritmus, tánc, derű és megint ritmus, soha nem hallott gazdagságban. Honnan ez a gazdagság? A népzenéből. A magyarból, a szlovákból, a románból, a törökből, a délszlávból, a bolgárból, a görögből, az arabból, hol külön-külön is fölismerhetően, Bartók által is kihangsúlyozott nép-nemzeti karakterében, hol csak úgy, mint ritmus, mint Bartók ritmikája, esszenciálisán. Itt jelenik meg a játék, Bartók saját belső ihletéből vagy népi gyermekdalok sugallatára és itt a humor, a karikatúra, a gúny, az irónia, a groteszk vagy fintorgó elem, Bartók tiszta és fölényes, de mélyen humánus intellektusának ragyogó — alighanem legcsillogóbb — művészi termékei. Itt érzi jól magát, ebben a közegben, a természethez közel álló emberek — a magyar és nem magyar „parasztzene" világában. Bartók úgy ismerte a népzenét, ahogyan sem előtte, sem utána, mindmáig senki. Az egyetemes népi testközelség, a hat nemzeti népzene élményszerű és életszerű megismerése, a rendszerteremtés intenzív tudományos átélésre sarkalló úttörő munkája, a lángész — lángszellem? — különleges átélő érzékenysége és az akkor még sok helyen archaikus népi életforma — ezek a tények és körülmények együtt jelzik Bartók népzene-élményének mélységét és terjedelmét. Fantasztikus teljesítmény: a magyar, török és arab népdalok tekintélyes számán túl 2600 szlovák és 2500 román népdalt gyűjtött zenepedagógiai, zeneszerzői és előadó művészi tevékenysége mellett, szinte minden anyagi fedezet nélkül, saját költségén, a hazai közvélemény sokszor ádáz acsarkodásai és gáncsvetései ellenére, sugárzó tisztaságú emberi, tudományos és politikai meggyőződését követve, etikai fenoménként, főleg magyar és román ellenfeleivel szüntelen harcban. Az anyag földolgozása, szövegek és dalamok rendszerezése, sajtó alá rendezése, kísérő szövegek írása — előzőleg nyelvtanulás, szlovák, román, török, hogy a szöveget is értse, később hogy le is jegyezhesse, mint a románnal kapcsolatban írta, pontosöbban is, mint a kisegítő román diák, aki a román népi szövegeket minduntalan „kijavította" — irodalmiasította, finomította — azaz meghamisította. Testét permanens sorscsapásként Sújtották a betegségek. Bartók élete ilyenképpen szüntelen diadala az alkotó erőnek és akaratnak. Csak egy példa: amerikai emigrációja idején másfél éven ót 38 fok körül mozog szüntelenül a láza, s gyakran egyik szobából a másikba is alig tud átvánszorogni. „Kedves Professzor Ür — írja 1943. június 30-án C. P. Woodnak —, nagyon köszönöm kedves levelét. Talán hallott arról a szerencsétlenségről, mely engem ért: másfél év óta beteg vagyok!" — így kezdi, szívfacsarón, a számára egzisztenciálisan is riasztó tények bartóki tömörségű közlését. De mihelyt az állapota javul, a láza lemegy, megkomponálja a Concertót, Menuhin számára a Szólószonátát, a III. zongoraversenyt, a Brácsaversenyt — a két utóbbit úgyszólván a halálos ágyán, bajának végzetes kiújulásakor. Nem lehetetlen, hogy nagy mértékben ez a szüntelen harc a testét dúló sötét erőkkel fokozta föl annyira zenéjének dinamizmusát egyrészt, s késztette őt az élet olyan elemi szeretetére másfelől. Kontrasztjai szédületesek: hegynyi súlyok tánca után szabad lebegés. Ady, Babits, Kassák, József Attila, a festő Nyolcak és Csontváry kortársa — mondhatnánk: évtársa — volt. A világot, az ország jelenét és jövőjét körülbelül úgy szemlélte, ahogyan ők, s minden tekintetben, ha szükség volt rá, vagy módjában állt, szolidáris volt velük — és viszont. Eredendően politikus alkat volt, szabad lélek, aki gyűlölt minden elnyomást, fajit, nemzetit, úrit, szellemit. A fasizmust annyira, hogy a fasiszta Németország erőszakos föllépéseinek hatására fölényes német nyelvtudását is letagadja. Beszél helyette, ha kell, angolul, franciául, olaszul vagy spanyolul. Vagy szlovákul és románul. Vagy — gyönyörűen — magyarul. Leveleit, cikkeit olvasni állandó gyönyörűség. A tiszta szellem derűje, nyugalma sugárzik ránk belőlük. Talán Petőfi levelei nyújtanak ilyen élményt, mert egyformán sallangtalanok, póztalanok és derűsek, közvetlenül a lélek és a szellem megnyilatkozásai. Egy találomra kiragadott példa: „... Párizsban igen vidáman ment a dolog. A rádióban csak a bemondó fogadott minket, mindenekelőtt azt gondolta, hogy Székely Zoltán a zeneszerző; aztán összecserélte keresztneveinket és Bartók Zoltánt és Székely Bélát akart bemondani, végül megkérdezte, hogy tulajdonképpen milyen országból származunk, a tetejébe pedig úgy vélte, hogy alighanem csehek vagyunk. Senki sem törődött a mikrofonnal, úgy játszottunk, ahogyan jónak láttuk, találomra..." — írja 1937-ben. „26-án előadásom volt Hágában (ugyanarról, mint Bázelban). Előzőleg meghívtak vacsorára egy családi körbe. A házigazda többek között azt is megkérdezte, hogy tudok-e zongorázni?I Mikor ezt tisztáztuk, azt kérdezte, hogy hegedülök-e. Ebben a hangnemben folyt a beszélgetés..." — számol be 1938-ban egy másik élményéről. „Ma először köszöntek nekem portugál parasztok. Sétáltam alkonyaikor a coimbrai réteken, lőttek haza a munkáról; tán papnak néztgk s azt mondták, hogy: „Bon noite". Rámondtám ugyanezt. Szóval portugálul beszélgettem!" — írja 1906-ban. A derűnek ezt a képességét ismerjük föl zenéjében is. Szövegben és zenében egyformán élvezte a nyers népi humort. A népi'hangszerkezeléstől — nem a cigánytól, hanem az általa parasztinak nevezett népi magyartól, romántól, szlováktól — legalább annyit tanult, mint az európai zenei hagyománytól. Ez is természeti, az ősi elemeket erősíti Bartók műveiben. Legnagyszerűbb ez a nyers, barbár hangzás a vonósnégyesekben. Minden érzelgősséget messze elkerült. Legfőbb eredetisége a kor zenéjében az az út, amelyen a tizenkét fokúsághoz eljutott. Bartókot nem a tiszta és elvont elmélet, nem is a romantika vívmányainak tovább fejlesztése, hanem a népi — egyben ó- és középkori műzenei — hangszerek tanulmányozása és használata — nem utolsósorban a magyar ötfokúságé — vezette el az akkori zenei avantgardizmus legfőbb eredményéhez, ahhoz, hogy a kromatikus hangsor tizenkét tagját egymással egyenrangúnak érezze és szabad kombinációkba állítsa őket, ha a zenei kifejezés úgy kívánja. Most, a század utolsó negyedének küszöbén már elmondhatjuk, hogy zenéje — talán a zene bizonyos mértékig általános kifejezőképessége révén — századunk minden lényeges társadalmi problémáját, emberi feszültségét és politikai feladatát megszólaltatta, hogy valamiképpen századunk zenei képe ez a muzsika, amikor a teljes népi egyenlőség, szabad értelem, az egyetemes népi testvériség, a természet és az ember, az egyén és a közösség viszonyát fölveti és a maga módján példamutatóan meg is oldja. A zenei hangok átszervezett kapcsolatai muzsikájában már a készülő új emberi kapcsolatokat jelzik mitikusan — az elnyomottak társadalmi fölszabadulását, polifóniája a győzelemre készülő népi közösségeket. Született 1881. március 25-én, Nagyszentmiklóson, az akkori Torontói megyében, Makó alatt, a Maros folyó képezte országhatártól mintegy 10 kilométerre, a mai Románia területén (Sinicolául-Mare). Meghalt 1945. szeptember 26-án, New York egyik kórházában, a West Side Hospitalban. Élt 64 évet, s mint egyik orvosának sajnálkozva mondta, alkotó ereje teljében, „tele tarsollyal" kellett megválnia az élettől. KONCSOL LÁSZLÓ 20
