A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-09-16 / 32. szám
GYÍMESI GYÖRGY: EGY VILÁGREKORD TÖRTÉNETE in. Bangkok központjában, a híres Szanam-Luang téren, ahol az elmúlt esztendők legtöbb tüntetése lezajlott, nemrégiben — a Mayaguez-incidenssel kapcsolatos beszédek után — újra elégettek két, Ford elnököt jelképező szalmabábut. Új meg új tüntető csoportok követelték, hogy még az idén nyáron távozzanak az országból az amerikaiak. Az Amerika-ellenes tüntetések Thaiföldön, a tegnap még hűséges amerikai szövetséges földjén mindennaposakká váltak, és már komolyan nyugtalanítják az amerikaiakat, akik már nemcsak a katonákat vonják ki az országból, de megkezdték a szakértők és más polgári személyek hazatelepítését is. Túl a külpolitikai fordulaton, a belpolitikában is megindult az erjedés, új szelek fújnak Thaiföldön. Kukrit Pramodzs miniszterelnök — noha az új kormány jobbközép jellegű — a közvélemény nyomására kénytelen volt bejelenteni, hogy a megígért agrárreformot legkésőbb 1976-ban végrehajtják. A vidékfejlesztési vitában beismerte: az idegenforgalmi bevételek és egyes luxuscikkek forgalmának növekedése mind élesebb ellentétbe kerül a falun élő harmincmillió thaiföldi polgár „mind mélyebb nyomorúságával, ami egy pillanatban, talán nem is sokára, Thaiföldön is robbanást idézhet elő". Gazdasági téren Thaiföld előnyös helyzetben van. Már a fejlődő országokhoz tartozik. A viszonylagos jólétet azonban csak a gazdagok, a kiváltságosak maroknyi csoportja élvezi. Az amerikai szakértők, akik már szedelőzködnek, felállítják a diagnózist: Thaiföld királyságnak legfeljebb két éve van hátra. A megfontoltabb japánok négy évről beszélnek. Maguk a thaiföldiek pedig úgy gondolják, hogy nyolc-tíz év múlva kerül sor baloldali fordulatra. Az idő mutatja meg, kinek lesz igaza. A változások sora mindenesetre Thaiföldön is megindult. — ta — Bevallották még a nem nekik tulajdonított vétkeket is, csakhogy mielőbb szabadulhassanak a szikláról. Ma már látványosságnak sem nevezhető a Sámánkó. Szinte nézni sincs mire, olyan kevés maradt meg belőle. De látványosságnak számít a Bajkál kékesszürke végtelen víztükréből kiinduló Angara, amelynek sebes sodra még a legkeményebb szibériai fagyokkal is sikerrel dacol: sosem fagy be. S ez a jelenség a téli Angara másik látványosságát eredményezi: a nyílt vízre összesereglő sok ezer vadkacsát. Néhány évvel ezelőtt még szabad vadászterület volt ez az örök víz, ma szigorú madárrezervátum. S így van ez rendjén. Telelőhelyein óvni, védeni kell a vadat, nem pedig pusztítani. Lisztvjankán nem sok érdekeset láttam. Az egész települést a tó, és a partját szegélyező erdős hegyhát közé szorult, összevisszaságban épült egyetlen sor faház alkotja. Nevezetessége viszont több is van. Állítólag itt termeltek — el sem tudom képzelni, hol — — Kelet-Szibériában legelőször gabonát. A nevezetes vetésnél mindenesetre sokkal híresebb és jelentősebb a Szovjet Tudományos Akadémia itt működő Limnológiái Intézete, amelynek a Baj*kál kutatása a fő feladata. Ezenkívül van hajógyára és kikötője, amelytől e pillanatban számunkra nincs fontosabb hely, mert ez jelenti szárazföldi végállomásunkat. Ugyanis Rekoszlavszki még Irkutszkban közölte velünk, hogy Lisztvjankából hajón megyünk tovo^b. Valódi Diesel-motoroson. Lakni is azon fogunk. — Ez az önök hajója! — mutatott sofőrünk egy vastag kötélen hánykolódó motorosra, amely mögött még további három vízi járművet ostromoltak lankadatlan erővel a sűrű egymásutánban érkező hullámok. „Burlivij” — Viharos —, betűztük a hajó orrára pingált nevet. Csak nem? — mosolyogtam. A Bajkál, az igen, az viharos volt, de fehér-tarkára mázolt leendő tavi otthonunk igen szelíd benyomást keltett bennem. A fogadásunkra a fedélzetre tóduló személyzetet az egy személyben kapitány és kormányoson kívül a gépész, a patyolatfehérbe öltözött rezesorrú szakács valamint egy szál matróz alkotta. A barátságos parolázások után letessékeltek bennünket egy meredek vaslétrán a hajó gyomrába, utánunk hozták a poggyászunkat is. Mire levetettük városi ruhánkat, feldübörgött a hajó motorja, és kiúsztunk a nyílt vízre. Felsiettünk a fedélzetre, és ott nagy meglepetésünkre Rekoszlavszki igazgatóval találtuk magunkat szemben, akitől néhány órával ezelőtt Irkutszkban vadászatunk idejére elbúcsúztunk. — Meggondoltam magam — mondta —, néhány napig magukkal tartok. Igyekszem majd tőlem telhetőén a segítségükre lenni. De — s itt szavai jelentőségét fokozandó szünetet tartott —, nem lesz könnyű dolguk. A bőgés még csak most kezdődik, s nálunk sosem lehet biztosra menni. Kiváló eredménynek tartjuk, ha legalább a vadászok felének sikerül a zsákmányszerzés. A tavon cudar idő uralkodott. Újra megeredt az eső, és az erős szél valóságos víztorlaszokat emelt hojónk elé. A jéghideg víz messze fröccsent, amint az acél hajóorr átszelte a hullámokat. Nemcsak messze, fölfelé is fröccsent a tajték, és jegés zuhanyként hullott valamelyikünk nyakába. Az első találat Lacit érte, a második az igazgatót. Én bíz nem vártam meg, amíg rám kerül a sor, nem akartam csuromvizesre ázni egyetlen pillanat alatt. Amilyen gyorsan csak tudtam, besurrantam a kormányos kabinjába, ahová hamarosan két „kiöntött” társam is követett. A fedél alatt aztán zavartalanul folytathattuk a beszélgetést. — Bármennyire szeretném is, nem ígérhetek magunknak könnyű vadászatot — folytatta Rekoszlavszki az imént megszakadt beszélgetést —, főleg magának nem, Vaszilij Ivanovics, s megcsóválta a fejét, amint végignézett mázsás barátomon. A hajóskapitány Hogy tévedésbe ne essünk, meg kell mondanom, hogy Vaszilij Ivanovics nem új, alkalmi ismerősöm. Nagyon is régi. Laci mutatkozott be így lépten nyomon, s hadd tegyem hozzá, nagy tetszést aratva, ezen a néven. — Miattam ne aggódjon, Igor Vlagyimirovics — így Laci. — Felmászok én bármelyik hegyre, ha lassacskán is. Hajtani azonban nem hagyom magamat. Meglássa, meg-megpihenve feljutok én majd mindenhova, ahova keli. Ügy is történt. Laci tényleg eljutott az áhított bikához, de addig még nagyon sok víznek kellett lefolynia az Angarán. Jóval kevesebb kellett volna, ha jobb az erőnléte. A többlet fáradságért azonban csakis magát okolhatja. Egész napos hcjózás után sötét este érkeztünk meg, reflektorfénynél vetettünk horgonyt a '/elkaja Tolsztoja Guba folyó torkolatánál. Az eső már elállt, és néha pár pillanatra a csillagok is felragyogtak az égen. A szél még csitíthatatlan erőv;l fújt. A sziklás partoi népes férfitórsaság várakozott ránk. Többen közülük felkapaszkodtak a hajó orráról leeresztett meredek pallón a fedélzetre, míg a többiek megelégedtek annak tudatával, hogy megérkeztünk és hamarosan köszönés nélkül be evesztek az éjszaka homályába. Az újonnan érkeztekkel a hajó éttermében találkoztunk. Valamennyien hivatásos vadászol, a vadgazdaság alkalmazottai voltak — Ök lesznek az önök kísérői — mutatott Rekoszlavszki a vadászokra. — Valamennyien egyformán jól értik a dolgukat. Nem akarom önöket befolyásolni, magukra bízom, válasszanak maguk mellé két-két kísérőt. Kissé megütköztem a szokatlan eljáráson, de már néhány nappal később igazolást nyert az igazgató előrelátása, amikor Laci ismételten zúgolódott kísérőinek szerinte nem a legszakszerűbb magatartása miatt. — ön választotta meg a kísérőit — mondotta Rekoszlavszki, s Lacinak be kellett látnia, hogy már jó előre túljártak az eszén. Az idősebbik jogán Laci egy pirospozsgás tagbaszakadt oroszt választott első számú kísérőjéül, míg én habozás nélkül a ferde szemű, csontos mongolra mutattam. Nem oktalanul. Bárhol vadászom, a „bennszülöttek” mint kísérők mindig külön-bizalmamat élvezik. Laci másik kísérője a négy profi legidősebbike lett, s bár én is szívesen látfam volna magam mellett a nyilván legtapasztaltabb tajgai jágert, kénytelen voltam beérni a legfiatalabbikkal, Paskával. A kísérők megérkezése természetesen medret szabott a további társalgásnak. Egységes asztaltársaságunk hamarosan felbomlott, és szapora pohorazgatás közben igyekeztünk mennél több információt szerezni újdonsült ismerőseinktől. Kísérőink véleménye semmiben sem különbözött az igazgatóétól. Vagyis Rekoszlavszki nem túlozta el a dolgokat. Kereken kijelentették ők is, hogy bizony nehéz dolgunk lesz. Semmivel sem biztattak. Még a sokadik kupica pálinka után sem. Egyre csak azt hajtogatták, hogy kevés a szarvas, még nem bőgnek a bikák, nehéz a terep, és csak igen nagy szerencsével juthatunk trófeához. Paska például tavaly kereken két hónapig járt egy nyavalyás tehén után, amíg végre meglőtte. Pedig, higgyük el, nem henyélt, mert a hús saját konyhájára kellett. Nos, szép kilátásoknak nézünk elibe. Mindenesetre többet ér ez az őszinte beszéd, mintha váltig biztatnának, mert a sikertelen vadászat után joggal érezhetnénk magunkat becsapva. A szót egyre inkább a fiatal Paska vitte. Szinte hencegve számolt be vadászsikereiről. Már negyvenhárom medvét lőtt, büszkélkedett. Hogy hány agancsos iszubrát? Csak némi kertelés és hümmögés után vallotto be, hogy bizony még egyet sem. Paskával ellentétben a burját-mongol Nyikola a kelleténél is hallgatagabb volt. Tőle még azt sem sikerült megtudnom, hány mókust lőtt a télen. Pedig az igazán nem titok, hiszen mindet beszolgáltatta a felvásárló központba. Mit is kezdene otthon pár száz mókusbőrrel? Nyilván nem sok hasznukat venné, ha nem tudná azokat értékesíteni. Csak egyvalamit nem titkol: már alig várja a telet, s vele a mókusvadászat kezdetét. A szibériai hivatásos vadászok fő vadja a mókus. A mókusvadász pótolhatatlan segítőtársa a lajka, amelyik dühös csaholással jelzi, melyik fára gallyazott fel a hosszú farkú rágcsáló. Lepuffantani már gyerekjáték. Természetesen a végtelen tajgán a mókuson kívül sok más prémes vad is él, s olykor puskavégre is kerül. Néha medve is esik, de a nálunk oly sokra becsült bőréért itt csak potom harminc rubelt fizetnek a felvásárlók. Pontosan annyit, mint hatvan mókusért. 9
