A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-08-25 / 30. szám
előtt találkoztam össze. A temetőből jött, talpig feketében. Harangozó Ferit, volt osztálytársamat temették el. „így van ez, fiam — mondta —, az emberek. megszületnek és meghalnak. De amíg élnek úgy éljenek, hogy ne kelljen szégyenkezniök önmaguk előtt. Nem mások: önmaguk előtt!” KATÓ. Csak nem azt akarod mondani, hogy szégyenkezel önmagad előtt? KALOCSAI. A föld alá szeretnék süllyedni. KATÓ. Semmi okod rá, János. Úgy tudom, jó orvos vagy, szeretnek és tisztelnek az emberek, és ebben a nehéz időben azt is tudod, hol a helyed. Szép, tiszta emberként állsz előttem, semmi okod a szégyenkezésre. Majd csak befejeződik a háború, akkor aztán egyenesbe jut mindanynyiunk élete. Te gyerekeket nevelsz, gyógyítsz . . . KALOCSAI. Szeretlek, Kató, soha nem is szerettem mást! KATÓ. Neked most ez a legfontosabb, a leglényegesebb? KALOCSAI. Igen. KATÓ. Régen volt, elmúlt, és annyi minden történt közben. Felejtsük el . . . Én is szerettelek, János, miért is tagadnám? De most sem az idő, sem a helyzet nem alkalmas arra, hogy a régi emlékeken rágódjunk. Különben sincs értelme. KALOCSAI. Tévedsz, Kató, még minden mulasztásunkat jóvá tehetjük, sosincs késő elölről kezdeni. Számtalan lehetőség kínálkozik. KATÓ. Például? KALOCSAI. Például . . . akár ebben a szent pillanatban beülhetünk a kocsiba és elmehetünk innen. KATÓ. Arra nem gondolsz, hogy közben utcalány is lehetett belőlem, esetleg . . . esetleg férjhez is mehettem? KALOCSAI. Lehetetlen! KATÓ. Ne légy gyerek, János! Ahogy te megnősültél, úgy én is férjhez mehettem, vagy nem? KALOCSAI. De nem mentél! KATÓ. Hátha! KALOCSAI (sokára). Tudnod kell, hogy nem sikerült a házasságom. KATÓ. Az enyém viszont sikerült... De ne beszéljünk erről többet. ígérjük meg kölcsönösen egymásnak, hogy erről a kérdésről nem beszélünk többé. KALOCSAI (tölt, iszik, rágyújt). Tudod mit hoztál magaddal a házamba? . . . Kilátástalanságot és boldogtalanságot. KATÓ. Tévedsz, János: veszélyt hoztam, és azt csak úgy tudjuk ellensúlyozni, ha mindketten okosan viselkedünk . . . Részlet a 3. felvonásból Kalocsai doktor az ablaknál áll, az apja egy széken ül, Erzsi asszony se élő, se holt, Kató a Szakaszvezető és a Közlegény között áll, a magyar Alezredes idegesen jár fel s alá, időnként feltekint az emeletre, ahonnan a német Őrnagyot várják. ŐRNAGY (nyugodtan lépeget lefelé a lépcsőn az Alezredes szobájából). Jó reggelt, jó reggelt!... (A szoba közepén megáll, körülnéz). Mintha valaki hiányozna .. . Persze, persze, hol az öccse, doktor úr? KALOCSAI. Nem tudom . . . Nyilván csavarog valahol . . . ŐRNAGY. Kár, hogy nincs itt. Hiányérzetem van. Mintha egy megszokott bútordarab hiányozna. Nem furcsa ez? .. . (Lassan Kató elé sétál, hintázik a sarkán). Hogy aludtunk, szép cselédlány? ... Az én éjszakám nyugodt volt. Hosszú idő óta rendkívül nyugodt. Az álmom pedig csodaszép: szerelmes voltam, s egy nagy réten csatangoltam embermagasságú tűzvirágok között. Égő máglyák voltak . . . és minden virág kelyhében a maga arcát láttam ... a szép, szomorú szemét. . . Nem vagyok babonás természetű, mégis nagy jelentőséget tulajdonítok ennek a megrendítően szép és fura álomnak. Magának mi a véleménye róla, Katóka kisasszonyí KAIO. Nincs joga fogva tartani. ŐRNAGY. Ne mondja . .. Mellesleg én egészen mást kérdeztem . . . Kerem, álmodjunk közösen még egy kicsit a durcáskodás helyett, KatÓKa. Maga nem szeret álmodozni?... Hiszen minden emberben él a vágy, hogy a legszebb álmait szeretné ezerszer újraálmodni. Kérem, ne fosszon meg ettől a gyönyörűségtől. KATÓ (keserű mosollyal). Elhazudta az álma lényegét, őrnagy úr: én a virág kelyhéből úgy láttam, hogy halálra perzselték a lángok! ŐRNAGY (felnevet). Gratulálok, nagyszerűen visszavágott! . . . Tudtam én, hogy előbb-utóbb szót értünk. Szóval én most halálra perzselten vonaglok maga előtt, Katóka. És mi következik ebből? KATÓ. Minden erejét összeszedve engem is halálra akar sebezni az őrnagy úr. ŐRNAGY. Gondolja?... Sajnálom magát . . . KATÓ. Érdekes: én is azt akartam mondani. ŐRNAGY. Túl éles a pengéje, és túl merészen vág .. . (Elkomolyodva hangot vált). Kik küldték ide? KATÓ. Magamtól jöttem. ŐRNAGY. A megbízója nevét akarom hallani! KATÓ. Nincs. ŐRNAGY. Kik robbantották fel a huszonegy lőszerraktárt, a vasutakat, és ki robbantotta fel a viaduktot? KATÓ. Nem tudom. ŐRNAGY. Nem tudja? ... Tényleg nem tudja? . . . (Mereven néz Kató arcába). Tá, ti-ti-tá, tá-tá-ti-ti, ti-ti-ti-tá, ti-ti, ti-tá-ti, ti-tá. tá-tá-ti . . . Most rajtakaptam, elárulta magát, kislány! KATÓ. Nem tudom, kiről vagy miről beszél az őrnagy úr. ŐRNAGY. Azt mondtam: tűzvirág, de betűhibásan, és a hibánál megrebbent a szeme. KATÓ. Annyit értek a morséhez, mint tyúk az ábécéhez. ŐRNAGY. Miért becsüli le a képességeit, Katóka kisasszony? ... Bár a maga helyében én is azt tenném. Tetszik az óvatossága és az ellenállása . . . Mondtam már magának, hogy kaktuszos vagyok? . . . Persze, persze, mondtam . . . Nos, a háború előtt volt egy helyes kis üvegházam és ezerszázhuszonöt fajta kaktuszom. Egyik végében — üvegkalitkában — jól fejlett kobrát tartottam. Csodálatosan kecses volt a mozgása. Felemelkedve ringott, szinte lebegett a levegőben. A támadás előtti pillanatokban félelmetes volt... és én mégsem féltem tőle. Szándékosan megmarattam magam háromszor. Apám kezelőorvosa jóvoltából nem történt semmi különösebb bajom. Negyedszer már nem mart meg, pedig szabadon csúszott-mászott az üvegházban. Jó barátok lettünk . . . Mit gondol, Katóka, mi ebből a tanulság? Nem tudja? ... A halálos ellenségek is kibékülhetnek . .. Ebben a faluban sokkal több marást kaptam, mégis hajlandó vagyok a békülésre. KATÓ. Nem tudok semmit, semmi olyat, amire az őrnagy úr kíváncsi. ŐRNAGY. Rendben van: mindazért, ami a faluban és a környéken történt, maga a felelős! KATÓ. Nincs bizonyítéka. ŐRNAGY. Sokkal több, mintsem gondolná! ... De az nem is fontos, amiatt ne fájjon a maga feje. A fele is elég ahhoz, hogy fejbelövessem. Mondja: magyar lány létére hogy süllyedhetett ilyen mélyre, hogy szövetkezhetett ezekkel a . .. ezekkel a!... Hajlandó beszélni, vagy nem?! KATÓ. Nincs mit mondanom. ŐRNAGY. Tiszti becsületszavamat adom, hogy szabadon engedem, ha válaszol a kérdéseimre! KATÓ. Tiszti becsületszó!... Nincs mit mondanom, de ha lenne is, és elmondanám, mi haszna lenne belőle? Az őrnagy úr elfelejti, hogy a harcok nem Leningrád és Moszkva alatt, nem a Don-kanyarban és a Volga mentén folynak, hanem Varsónál és Budapestnél, azt is elfelejti, hogy az oroszok Prága és Berlin felé tartanak, hogy itt vannak a közelben, alig kőhajításnyira, s csak napok kérdése és ideérnek ... Az én esetleges vallomásommal nem tudja megállítani őket, sem azzal, hogy „fejbe lövet. Megteheti. A hatalom most még az ön kezében van itt. De ha egyszer fordított helyzetben az őrnagy úrnak teszik fel a kérdést és számon kérik, felelősségre vonják a tetteiért, vajon mit válaszol majd? . . . Az álmaira vagy a kobrájára hivatkozik? ... Bár el tudom képzelni, hogy felemelt fővel, férfiason beismeri a bűneit és a tévedéseit, sőt teljes bizonyossággal tudom, hogy elismeri. De az már mitsern segít. Nem támasztja fel a holtakat, nem enyhíti meg azoknak a fájdalmát, akiket megkínoztatott, talán még a lel'kiismeretén sem könnyít. Tehet,., amit akar, de jegyezze meg az őrnagy úr, hogy az én nemzedékem nem felejt, s a felnövekvő új nemzedék is meg fog tudni mindent önökről nálunk is, meg a háború utáni Németországban is, sőt az egész világon! ŐRNAGY. Szakaszvezető! SZAKASZVEZETÖ. Parancs! ŐRNAGY. Vigyék a kert végébe és lőjék fejbe! ALEZREDES. Őrnagy úr, kérem, ez ... ŐRNAGY. Alezredes! Hájtsa végre a parancsot! ALEZREDES (egy ideig farkasszemet néz az Őrnaggyal, majd a szakaszvezetőhöz fordul). A parancsot végrehajtani! SZAKASZVEZETÖ. Igenis! Indulás! (Katót kiterelik a szobából. Mindenki döbbenten, kővémeredten áll). ŐRNAGY (hideg nyugalommal rágyújt, az Alezredest is megkínálja). Parancsol? ALEZREDES (elhárítja). Köszönöm, nem kérek! (Odakint lövés dördül. Erzsi asszony felzokog, az öreg Kalocsai megsemmisülten néz maga elé, a doktor és az Őrnagy lehajtja a fejét). ŐRNAGY. Nincs megjegyezni valója, alezredes úr? ALEZREDES. Nincs. ŐRNAGY. Pedig lenne miről beszélnie . . . Például az előbb, hogy fenn jártam a szobájában, fura kis jószágra leltem. ALEZREDES. Az adóvevőre. ŐRNAGY. Megmagyarázná, alezredes uram, mikor és hogyan került a szobájába?! ALEZREDES. Mindig is ott volt... az én szobámban ... én működtettem ... A tűzvirág jelszó és fedőnév az enyém. ŐRNAGY. Dajkamese, alezredes uram, szemenszedett hazugság! ALEZREDES: Nem tűröm ezt a hangot! ŐRNAGY. Különben, ha vállalja ... az ön dolga . . . viszont idióta nem vagyok! SZAKASZVEZETŐ (támolyogva, vérző fejjel bejön). Alezredes úr, alázatosan jelentem, leütöttek ... és ők ketten ... elmenekültek . . . ŐRNAGY (felnevet). Hogy őszinte legyek, számítottam rá . . . Hadd fussanak, úgysem jutnak messzire . . . Ami pedig önt illeti, alezredes úr, remélem tisztában van vele, hogy milyen következményekkel jár ez a . .. ez a hogyis mondjam . . . ALEZREDES. Tudom. ŐRNAGY. És persze az adóvevő a szobájában . . . ALEZREDES. Köszönöm a kioktatást, de anélkül is tudom a kötelességemet. ŐRNAGY. Ennek végtelenül örülök: az én dolgomat könnyíti meQ, mert azt ön is tudja, hogy kényelmetlen helyzetbe sodort engem is. ALEZREDES. Valóban, őrnagy úr? ŐRNAGY. Katonaember vagyok, alezredes, nem lehet számomra közömbös. ha egy volt bajtársamat kell, hogy is mondjam, enyhén szólva . . . ALEZREDES. Ne keresse a szavakat, őrnagy úr. Mindig nevetségessé és egy kicsit szánalomra méltóvá válik, aki adott helyzetben a saját szavai mögé rejtőzik és azokban keresi, vagy véli megtalálni kicsinyes szolgalelkűségének a felmentését. Jegyezze meg, őrnagy úr: a hitvány ember sosem mentheti -fel önmagát, mert nem meri saját ítélőszéke elé állítani a tetteit, gondolatait és az érzéseit, nem mer önmagába ásni, hogy felszínre hozza a szennyet és a mocskot. És azt is tudnia kell, hogy té-’ vedhetetlen ember nincs, és olyan sincs, aki minden terhet el bír viselni. Sajnos . . . (Kalocsaihoz fordul). Doktor! ... Köszönöm a vendégszeretetedet, a sok szép együtt töltött órát, a koccintgatásokat, a töpörtyűs pogácsát, a képeidet, rajongásodat a költészetért és a betegeidért, köszönöm a házad levegőjét. . . Remek embert ismertem meg benned, s végtelenül büszke lennék rád, ha a saját fiamnak tudhatnálak ... És elnézésedet kérem a bogarasságomért. Tudod, a vénülő ember már ilyen . (Ismét az Őrnagyhoz fordul). Őrnagy úr! ŐRNAGY. Velem jön! ALEZREDES. Pillanatnyi türelmet kérek: magamhoz veszem a dolgaimat. ŐRNAGY. Tessék! ALEZREDES (lassan felballag a lépcsőn az emeleti szobába. Kis idő múlva pisztolylövés). KALOCSAI (felrohan az emeletre, nemsokára visszatér. Lehajtott fejjel megáll a lépcsősor közepén). Meghalt. . . KÖZLEGÉNY (rossz sejtéssel). Mi történt? ... Hol a doktor úr? KALOCSAI BÁCSI. Hívd be Katót! (A Közlegény kimegy, kis idő^jnülva Katóval együtt visszatér). . x KATÓ. Jó napot kívánok, Péter bácsi ... Ne haragudjanak, hogy viszszajöttünk, de Jánosnak azonnal el kell menekülnie. KÖZLEGÉNY. Én is azt magyarázom, de csak hallgatnak és néznek, mintha nem akarnák megérteni, hogy miről van szó. KATÓ. Néhány napról van szó, csupán néhány napról, aztán minden megváltozik itt és visszatérhet . . . (Szintén rossz sejtéssel). János nincs itthon? ... Történt vele valami? KALOCSAI BÁCSI. Valamikor fiatalkoromban szénát kaszáltam a réten ... A harmatos füvet jól vitte a kaszám . . . Éppen felkelőben volt a nap . . . Felkelőben . . . Egyszer csak a kaszám éle elcsapta egy fészkén ülő fürjecskének a lábát. . . Szétlökte a szárnyát, remegett, panaszosan csipogott, én meg ... én meg leroskadtam mellé . . . Mintha a tulajdon gyermekem életét oltottam volna ki . . . Sosem gondoltam, hogy valaha is megismétlődhet. Most mégis, most mégis ... KATÓ (arca eltorzul a fájdalomtól, megered a könnye). Nem igaz .. . Nem igaz . KÖZLEGÉNY. Az isten szerelmére: mi történik itt? ERZSI ASSZONY. A német őrnagy járt itt. . . magával vitte . . . KALOCSAI BÁCSI (fakón, kiégetten). Miért jöttek vissza . . . miért kockáztatják az életüket... A lángok még lobognak . . . magasan lobognak, Katóka kisasszony. KATÓ (ömlik a könnye, áll mereven, sokára suttogva). Szerettem . . . jobban az életemnél . . . 21
