A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)

1975-08-25 / 30. szám

előtt találkoztam össze. A temetőből jött, talpig feketében. Harangozó Fe­rit, volt osztálytársamat temették el. „így van ez, fiam — mondta —, az emberek. megszületnek és meghalnak. De amíg élnek úgy éljenek, hogy ne kelljen szégyenkezniök önmaguk előtt. Nem mások: önmaguk előtt!” KATÓ. Csak nem azt akarod mondani, hogy szégyenkezel önmagad előtt? KALOCSAI. A föld alá szeretnék sül­lyedni. KATÓ. Semmi okod rá, János. Úgy tu­dom, jó orvos vagy, szeretnek és tisz­telnek az emberek, és ebben a ne­héz időben azt is tudod, hol a he­lyed. Szép, tiszta emberként állsz előttem, semmi okod a szégyenkezés­re. Majd csak befejeződik a háború, akkor aztán egyenesbe jut mindany­­nyiunk élete. Te gyerekeket nevelsz, gyógyítsz . . . KALOCSAI. Szeretlek, Kató, soha nem is szerettem mást! KATÓ. Neked most ez a legfontosabb, a leglényegesebb? KALOCSAI. Igen. KATÓ. Régen volt, elmúlt, és annyi minden történt közben. Felejtsük el . . . Én is szerettelek, János, miért is ta­gadnám? De most sem az idő, sem a helyzet nem alkalmas arra, hogy a régi emlékeken rágódjunk. Külön­ben sincs értelme. KALOCSAI. Tévedsz, Kató, még minden mulasztásunkat jóvá tehetjük, sosincs késő elölről kezdeni. Számtalan le­hetőség kínálkozik. KATÓ. Például? KALOCSAI. Például . . . akár ebben a szent pillanatban beülhetünk a ko­csiba és elmehetünk innen. KATÓ. Arra nem gondolsz, hogy köz­ben utcalány is lehetett belőlem, esetleg . . . esetleg férjhez is mehet­tem? KALOCSAI. Lehetetlen! KATÓ. Ne légy gyerek, János! Ahogy te megnősültél, úgy én is férjhez mehettem, vagy nem? KALOCSAI. De nem mentél! KATÓ. Hátha! KALOCSAI (sokára). Tudnod kell, hogy nem sikerült a házasságom. KATÓ. Az enyém viszont sikerült... De ne beszéljünk erről többet. ígérjük meg kölcsönösen egymásnak, hogy erről a kérdésről nem beszélünk többé. KALOCSAI (tölt, iszik, rágyújt). Tudod mit hoztál magaddal a házamba? . . . Kilátástalanságot és boldogtalansá­got. KATÓ. Tévedsz, János: veszélyt hoztam, és azt csak úgy tudjuk ellensúlyozni, ha mindketten okosan viselkedünk . . . Részlet a 3. felvonásból Kalocsai doktor az ablaknál áll, az ap­ja egy széken ül, Erzsi asszony se élő, se holt, Kató a Szakaszvezető és a Közlegény között áll, a magyar Alezre­des idegesen jár fel s alá, időnként feltekint az emeletre, ahonnan a né­met Őrnagyot várják. ŐRNAGY (nyugodtan lépeget lefelé a lépcsőn az Alezredes szobájából). Jó reggelt, jó reggelt!... (A szoba kö­zepén megáll, körülnéz). Mintha va­laki hiányozna .. . Persze, persze, hol az öccse, doktor úr? KALOCSAI. Nem tudom . . . Nyilván csa­varog valahol . . . ŐRNAGY. Kár, hogy nincs itt. Hiány­érzetem van. Mintha egy megszokott bútordarab hiányozna. Nem furcsa ez? .. . (Lassan Kató elé sétál, hintá­zik a sarkán). Hogy aludtunk, szép cselédlány? ... Az én éjszakám nyu­godt volt. Hosszú idő óta rendkívül nyugodt. Az álmom pedig csodaszép: szerelmes voltam, s egy nagy réten csatangoltam embermagasságú tűz­­virágok között. Égő máglyák voltak . . . és minden virág kelyhében a ma­ga arcát láttam ... a szép, szomorú szemét. . . Nem vagyok babonás ter­mészetű, mégis nagy jelentőséget tu­lajdonítok ennek a megrendítően szép és fura álomnak. Magának mi a véleménye róla, Katóka kisasszonyí KAIO. Nincs joga fogva tartani. ŐRNAGY. Ne mondja . .. Mellesleg én egészen mást kérdeztem . . . Kerem, álmodjunk közösen még egy kicsit a durcáskodás helyett, KatÓKa. Maga nem szeret álmodozni?... Hiszen minden emberben él a vágy, hogy a legszebb álmait szeretné ezerszer új­raálmodni. Kérem, ne fosszon meg ettől a gyönyörűségtől. KATÓ (keserű mosollyal). Elhazudta az álma lényegét, őrnagy úr: én a vi­rág kelyhéből úgy láttam, hogy ha­lálra perzselték a lángok! ŐRNAGY (felnevet). Gratulálok, nagy­szerűen visszavágott! . . . Tudtam én, hogy előbb-utóbb szót értünk. Szó­val én most halálra perzselten vo­­naglok maga előtt, Katóka. És mi következik ebből? KATÓ. Minden erejét összeszedve en­gem is halálra akar sebezni az őr­nagy úr. ŐRNAGY. Gondolja?... Sajnálom ma­gát . . . KATÓ. Érdekes: én is azt akartam mondani. ŐRNAGY. Túl éles a pengéje, és túl merészen vág .. . (Elkomolyodva han­got vált). Kik küldték ide? KATÓ. Magamtól jöttem. ŐRNAGY. A megbízója nevét akarom hallani! KATÓ. Nincs. ŐRNAGY. Kik robbantották fel a hu­szonegy lőszerraktárt, a vasutakat, és ki robbantotta fel a viaduktot? KATÓ. Nem tudom. ŐRNAGY. Nem tudja? ... Tényleg nem tudja? . . . (Mereven néz Kató arcá­ba). Tá, ti-ti-tá, tá-tá-ti-ti, ti-ti-ti-tá, ti-ti, ti-tá-ti, ti-tá. tá-tá-ti . . . Most rajtakaptam, elárulta magát, kis­lány! KATÓ. Nem tudom, kiről vagy miről be­szél az őrnagy úr. ŐRNAGY. Azt mondtam: tűzvirág, de betűhibásan, és a hibánál megreb­bent a szeme. KATÓ. Annyit értek a morséhez, mint tyúk az ábécéhez. ŐRNAGY. Miért becsüli le a képessé­geit, Katóka kisasszony? ... Bár a maga helyében én is azt tenném. Tetszik az óvatossága és az ellenál­lása . . . Mondtam már magának, hogy kaktuszos vagyok? . . . Persze, persze, mondtam . . . Nos, a háború előtt volt egy helyes kis üvegházam és ezerszázhuszonöt fajta kaktuszom. Egyik végében — üvegkalitkában — jól fejlett kobrát tartottam. Csodála­tosan kecses volt a mozgása. Fel­emelkedve ringott, szinte lebegett a levegőben. A támadás előtti pillana­tokban félelmetes volt... és én még­sem féltem tőle. Szándékosan meg­marattam magam háromszor. Apám kezelőorvosa jóvoltából nem történt semmi különösebb bajom. Negyed­szer már nem mart meg, pedig sza­badon csúszott-mászott az üvegház­ban. Jó barátok lettünk . . . Mit gon­dol, Katóka, mi ebből a tanulság? Nem tudja? ... A halálos ellenségek is kibékülhetnek . .. Ebben a faluban sokkal több marást kaptam, mégis hajlandó vagyok a békülésre. KATÓ. Nem tudok semmit, semmi olyat, amire az őrnagy úr kíváncsi. ŐRNAGY. Rendben van: mindazért, ami a faluban és a környéken tör­tént, maga a felelős! KATÓ. Nincs bizonyítéka. ŐRNAGY. Sokkal több, mintsem gon­dolná! ... De az nem is fontos, amiatt ne fájjon a maga feje. A fe­le is elég ahhoz, hogy fejbelövessem. Mondja: magyar lány létére hogy süllyedhetett ilyen mélyre, hogy szö­vetkezhetett ezekkel a . .. ezekkel a!... Hajlandó beszélni, vagy nem?! KATÓ. Nincs mit mondanom. ŐRNAGY. Tiszti becsületszavamat adom, hogy szabadon engedem, ha válaszol a kérdéseimre! KATÓ. Tiszti becsületszó!... Nincs mit mondanom, de ha lenne is, és el­mondanám, mi haszna lenne belőle? Az őrnagy úr elfelejti, hogy a harcok nem Leningrád és Moszkva alatt, nem a Don-kanyarban és a Volga mentén folynak, hanem Varsónál és Budapestnél, azt is elfelejti, hogy az oroszok Prága és Berlin felé tarta­nak, hogy itt vannak a közelben, alig kőhajításnyira, s csak napok kérdése és ideérnek ... Az én esetle­ges vallomásommal nem tudja meg­állítani őket, sem azzal, hogy „fejbe lövet. Megteheti. A hatalom most még az ön kezében van itt. De ha egyszer fordított helyzetben az őr­nagy úrnak teszik fel a kérdést és számon kérik, felelősségre vonják a tetteiért, vajon mit válaszol majd? . . . Az álmaira vagy a kobrájára hivat­kozik? ... Bár el tudom képzelni, hogy felemelt fővel, férfiason beis­meri a bűneit és a tévedéseit, sőt teljes bizonyossággal tudom, hogy elismeri. De az már mitsern segít. Nem támasztja fel a holtakat, nem enyhíti meg azoknak a fájdalmát, akiket megkínoztatott, talán még a lel'kiismeretén sem könnyít. Tehet,., amit akar, de jegyezze meg az őr­nagy úr, hogy az én nemzedékem nem felejt, s a felnövekvő új nemze­dék is meg fog tudni mindent önök­ről nálunk is, meg a háború utáni Németországban is, sőt az egész vi­lágon! ŐRNAGY. Szakaszvezető! SZAKASZVEZETÖ. Parancs! ŐRNAGY. Vigyék a kert végébe és lőjék fejbe! ALEZREDES. Őrnagy úr, kérem, ez ... ŐRNAGY. Alezredes! Hájtsa végre a parancsot! ALEZREDES (egy ideig farkasszemet néz az Őrnaggyal, majd a szakasz­vezetőhöz fordul). A parancsot vég­rehajtani! SZAKASZVEZETÖ. Igenis! Indulás! (Ka­tót kiterelik a szobából. Mindenki döbbenten, kővémeredten áll). ŐRNAGY (hideg nyugalommal rágyújt, az Alezredest is megkínálja). Paran­csol? ALEZREDES (elhárítja). Köszönöm, nem kérek! (Odakint lövés dördül. Erzsi asszony felzokog, az öreg Kalocsai megsem­­misülten néz maga elé, a doktor és az Őrnagy lehajtja a fejét). ŐRNAGY. Nincs megjegyezni valója, alezredes úr? ALEZREDES. Nincs. ŐRNAGY. Pedig lenne miről beszél­nie . . . Például az előbb, hogy fenn jártam a szobájában, fura kis jó­szágra leltem. ALEZREDES. Az adóvevőre. ŐRNAGY. Megmagyarázná, alezredes uram, mikor és hogyan került a szo­bájába?! ALEZREDES. Mindig is ott volt... az én szobámban ... én működtet­tem ... A tűzvirág jelszó és fedőnév az enyém. ŐRNAGY. Dajkamese, alezredes uram, szemenszedett hazugság! ALEZREDES: Nem tűröm ezt a han­got! ŐRNAGY. Különben, ha vállalja ... az ön dolga . . . viszont idióta nem va­gyok! SZAKASZVEZETŐ (támolyogva, vérző fejjel bejön). Alezredes úr, alázato­san jelentem, leütöttek ... és ők ket­ten ... elmenekültek . . . ŐRNAGY (felnevet). Hogy őszinte le­gyek, számítottam rá . . . Hadd fus­sanak, úgysem jutnak messzire . . . Ami pedig önt illeti, alezredes úr, remélem tisztában van vele, hogy milyen következményekkel jár ez a . .. ez a hogyis mondjam . . . ALEZREDES. Tudom. ŐRNAGY. És persze az adóvevő a szo­bájában . . . ALEZREDES. Köszönöm a kioktatást, de anélkül is tudom a kötelességemet. ŐRNAGY. Ennek végtelenül örülök: az én dolgomat könnyíti meQ, mert azt ön is tudja, hogy kényelmetlen hely­zetbe sodort engem is. ALEZREDES. Valóban, őrnagy úr? ŐRNAGY. Katonaember vagyok, alez­redes, nem lehet számomra közöm­bös. ha egy volt bajtársamat kell, hogy is mondjam, enyhén szólva . . . ALEZREDES. Ne keresse a szavakat, őr­nagy úr. Mindig nevetségessé és egy kicsit szánalomra méltóvá válik, aki adott helyzetben a saját szavai mö­gé rejtőzik és azokban keresi, vagy véli megtalálni kicsinyes szolgalel­­kűségének a felmentését. Jegyezze meg, őrnagy úr: a hitvány ember sosem mentheti -fel önmagát, mert nem meri saját ítélőszéke elé állíta­ni a tetteit, gondolatait és az érzé­seit, nem mer önmagába ásni, hogy felszínre hozza a szennyet és a mocs­kot. És azt is tudnia kell, hogy té-’ vedhetetlen ember nincs, és olyan sincs, aki minden terhet el bír visel­ni. Sajnos . . . (Kalocsaihoz fordul). Doktor! ... Köszönöm a vendégsze­retetedet, a sok szép együtt töltött órát, a koccintgatásokat, a töpörtyűs pogácsát, a képeidet, rajongásodat a költészetért és a betegeidért, kö­szönöm a házad levegőjét. . . Re­mek embert ismertem meg benned, s végtelenül büszke lennék rád, ha a saját fiamnak tudhatnálak ... És elnézésedet kérem a bogarassá­­gomért. Tudod, a vénülő ember már ilyen . (Ismét az Őrnagyhoz for­dul). Őrnagy úr! ŐRNAGY. Velem jön! ALEZREDES. Pillanatnyi türelmet kérek: magamhoz veszem a dolgaimat. ŐRNAGY. Tessék! ALEZREDES (lassan felballag a lép­csőn az emeleti szobába. Kis idő múlva pisztolylövés). KALOCSAI (felrohan az emeletre, nem­sokára visszatér. Lehajtott fejjel meg­áll a lépcsősor közepén). Meghalt. . . KÖZLEGÉNY (rossz sejtéssel). Mi tör­tént? ... Hol a doktor úr? KALOCSAI BÁCSI. Hívd be Katót! (A Közlegény kimegy, kis idő^jnülva Katóval együtt visszatér). . x KATÓ. Jó napot kívánok, Péter bá­csi ... Ne haragudjanak, hogy visz­­szajöttünk, de Jánosnak azonnal el kell menekülnie. KÖZLEGÉNY. Én is azt magyarázom, de csak hallgatnak és néznek, mint­ha nem akarnák megérteni, hogy miről van szó. KATÓ. Néhány napról van szó, csupán néhány napról, aztán minden meg­változik itt és visszatérhet . . . (Szin­tén rossz sejtéssel). János nincs itt­hon? ... Történt vele valami? KALOCSAI BÁCSI. Valamikor fiatalko­romban szénát kaszáltam a réten ... A harmatos füvet jól vitte a ka­szám . . . Éppen felkelőben volt a nap . . . Felkelőben . . . Egyszer csak a kaszám éle elcsapta egy fészkén ülő fürjecskének a lábát. . . Szétlökte a szárnyát, remegett, panaszosan csi­pogott, én meg ... én meg leroskad­tam mellé . . . Mintha a tulajdon gyermekem életét oltottam volna ki . . . Sosem gondoltam, hogy vala­ha is megismétlődhet. Most mégis, most mégis ... KATÓ (arca eltorzul a fájdalomtól, meg­ered a könnye). Nem igaz .. . Nem igaz . KÖZLEGÉNY. Az isten szerelmére: mi történik itt? ERZSI ASSZONY. A német őrnagy járt itt. . . magával vitte . . . KALOCSAI BÁCSI (fakón, kiégetten). Miért jöttek vissza . . . miért kockáz­tatják az életüket... A lángok még lobognak . . . magasan lobognak, Ka­tóka kisasszony. KATÓ (ömlik a könnye, áll mereven, sokára suttogva). Szerettem . . . job­ban az életemnél . . . 21

Next

/
Oldalképek
Tartalom