A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-08-05 / 28. szám
Az SS orvos bíborvörös képpel üvöltött: — Jegyezze meg magának, szolgálatban vagyok! — Ennek ellenére ... kérem, engedje meg, hogy lelépjek. A belső izgalomtól halálsápadt Oswald jól tudta, hogy túlságosan messzire merészkedett. Az egész körlet az ajtók mögött hallgatózik. Odalépett az orvoshoz, és megváltozott hangon, halkan ezt mondta: — Nagyon kérem, értsen meg. Fogoly létemre is ember vagyok. Még sosem láttam úgy egy nőt, és ilyen körülmények között képtelen volnék . . . kérem, értsen meg hát. — Pillantása fogva tartotta az orvosét, és érezte, hogy nyert, bár az újra fáordított: — Ez szemtelenség! Hallatlan szemtelenség! Jelenteni fogom! Mit képzel magáról, kicsoda maga? — A szobába rohant, és visszakióltott Oswoldnak: — Vigye át a foglyot! Odabent Estherre ripakodott: — Takarodjék innen! Esther fölragadta az övét, és kisurrant. Kint Oswald várt rá, és átkisérte a blokkjába. Leszegett fejjel ment mellette a lány. Oswald kinyitotta az ajtót, előre engedte. Esther megragadta odanyújtott kezét, és a melléhez szorította. Egyetlen szó nélkül váltak szét. Ettől a naptól fogva Esthert mintha kicserélték volna. Újfajta lény nyilatkozott meg benne. Az arca is egészen más lett. Vonósai tisztábban és határozottabban rajzolódtak ki, mintha vésővel mélyítették volna el. De Oswald a foglyok éleslátásával rájött, hogy Esther bármit mond vagy tesz, azt láz hevíti át. Már egyikük sem volt tekintettel semmire. Oly gyakran találkoztak, amilyen gyakran csak lehetett. Az asszonyokat, akik korábban ellenségesen figyelték látogatásait, sikerült Oswaldnak megnyernie. Déltájt ment mindig Estherhez, amikor az orvos a lágeren kívül tartózkodott. A lány mór várta az üres épületszórnyban. Gyakran vitt neki valami apróságot. Egy-egy szendvicset, vagy gyümölcsöt, csokoládét. Sőt néhányszor, ki tudja, hol szerezte, valódi kávét. Pici, fehér kannából töltötte ki. — 0, micsoda előkelőség! — kiáltott Esther büszkén, és gyermeki módon, apránként szüresölgetté a pompás italt. Oswald boldogan nézte: mifyen oldott, milyen gondtalan tud lenni,, sötét sorsa tudatáról szinte végképp megfeledkezik. De néha hirtelen ráeszmélt. Boldogsága kellős közepén: ilyenkor egyszerre forrón és szorongón csókolta Oswaldot. A fiú megérezte félelmét. Szorosan átölelték egymást, mintha egymásban akarnának elrejtőzni. Míg végre enyhült a feszültség. Esther az ablakhoz ment, elgondolkozva bámult ki. Mindketten magukba merültek, bezárkóztak saját töprengő gondolataikba. Végül Esther törte meg a csöndet: — Milyen szép ott az a felhő, milyen kék az ég, mennyire tele van a levegő fénnyel és gyümölcsök illatával. Oswald fáradtan felelt: — Hogy bírod ezt most így látni ... Esther az ablaküveghez tapasztotta homlokát: — Ó, drágám, én már csak ezt tudom látni. Csak ezt! És még csak most látom igazán. Mi, emberek, túlságosan közömbösen megyünk el a dolgok szépsége mellett. Túlságosan sokszor látjuk ahhoz, hogy különösebben hatnának az érzéseinkre. De ha tudod, hogy a legközelebbi napokban, talán már holnap, gázzal pusztítanak el, akkor élni akarsz a szemed fényével. Mert talán már holnap sem láthatod azt a virágot ott, a felhőket magad fölött az égen, és akkor visszahozhatatlant mulasztottál el. Amióta tudom, hogy nemsokára kiirtják érzékeimet, folyton általuk ünnepiek. Minden, amit megragadhatok, egyszeri, mert ismételhetetlenül utolsó. Nehézkesen az ablakhoz dőlt: — Ó, ezt mind fölszívni, hogy magammal vihessen) ! Oswald odalépett hozzá, homlokát a vállához szorította : — Ügy érzem, én is bűnös vagyok ... Esther lassan feléje fordult: — Miért? Ha tudnád, milyen boldog vagyok! Oswald fürkészőn nézett rá: — Szóval a gyilkosaid már mindent megöltek benned? A fölháborodást, az élnivágyást, a tiltakozást? Hunyt szemmel akarod végigjárni ezt az utat, és talán még meg is köszönnéd nekik, hogy „boldoggá" tettek? — Nem, ezt nem akarom. Te csők rövid ideje ismersz. Különben tudnád, hogy a másik Esther, ugyanis létezik egy másik Esther, már régen döntött abban, amit kérdezel. Ez a másik Esther az, aki éjjelente álmatlanul fekszik, a feje fölötti fényfoltra mered. Aki minden éjszaka megpróbálja végigélni a halált. Aki megsemmisül teremtményi félelmében, sebesre marja az ajkát, nehogy fölsikoltson. De a párnájába beleüvölti: „Gyilkosok, gyilkosok, gyilkosok!" Erőtlenül a pádhoz vonszolta magát. Jó darabig ült így, lehajtott fejjel. Aztán egyszerre, mint ahogy ezt Oswald gyakran látta tőle, hátrarázta a haját: — Nem, Oswald, nem Így megyek el. Semmit sem öltek meg bennem. Az egész akaratom megvan, és az egész erőm. Védekezni fogok, ököllel támadok rójuk. A földre cövekelem magam, ha el okarnak hurcolni. Én nem vagyok türelmes állat, amely tompán tűri, hogy letaglózzák. Te tűrnéd védekezés nélkül, hogy a halálba hajszoljanak? ... Látod, én sem. Harcolok a halál ellen. De megakadályozni nem bírom. Az út végén ott áll a kamra, és be kell lélegzenem a halált, ahogy előttem sok ezren belélegezték. És tudom, hogy utolsó följajdulásunk nem marad visszhangtalan. Nem hangzik el holt levegőben, meghallják, és a bombák zuhogásóban már most is visszarobajlik. Az én halálomnak épp úgy megvan az értelme, ahogy talán a tiédnek. — Kezdelek érteni, Esther. A lány a fiú mellére bújt: — Minden reggel, amikor fölébredek, annak örülök, hogy még kinyithatom a szememet. Ilyenkor eltökélem, mindent átélek, ami az érzékekkel átélhető: látni, hallani, tapintani akarok. Ez mind oly csodálatosan egyszerű. Olyan őseredeti lettem, mint valami állat vagy növény. Ha most nyomban odaajándékozhatnám magam neked, a szívem olyan édes dallamot lüktetne, mint még soha. — És ez csak az érzékek vágya? Egy gyermekded „Hm" volt a válasz. De amikor a fiú arcába pillantott, észrevette fájdalmas csalódását. — Kezdesz megérteni ?... Ó, te buta kisfiú, egyáltalán nem értesz engem. Megsértettem a kis férfiúi hiúságodat, mert nem vetettem magam édes epekedéssel a nyakadba. Erre már nincs időnk, te buta kisfiú. Ha szabadok lennénk, és biztosak az életünk felől ... — mutatóujjával megérintette Oswald orrahegyét — akkor megengedhetnénk magunknak ezt a fényűzést. Látod, ez a különbség közted és köztem. Neked senki sem mondta, holnap meg kell halnod. Ezért tudod még könnyedén kiélni érzéseidet és érzésecskéidet. És gondosan vattába göngyölni. Az én időm azonban kurtára szabott. Holnap már lejárhat. Lélek, boldogság, szerelem? ... Ó, Oswald, majd ha egyszer azt mondják neked, holnap megfojt a mérges gáz, holnap undorító, fölpuffadt hulla leszel, elicékült, bűzlő, visszataszitó . . . Oswald iszonyodva szorította kezét Esther szájára. Az kiszabadította magát: — Mondd, hogy nem igaz. Aztán lépj oda a viszszataszító hús elé, amely valaha Esther volt, és mesélj szerelemről, boldogságról, lélekről . .. Édes fiam, ezek is csak olyan vattába csomagolt érzékenységek, amelyekhez nem szabad hozzányúlni. Én is ápoltam ilyeneket, és élveztem az érzelgősségemet. De most már a túlsó oldalon állok, más szemmel látom a dolgokat. Egyszerűen, nincs már időm ilyenekkel terhelni' magamat. Már csak egyet akarok, összhangban lenni kívánságommal és ösztönömmel. Létem ritmusa gyorsuljon fel még egy utolsó lendületben. Lebegjen a felhő látványában, az ajkad csókjában. Porból lettél és porrá leszel. De ami közbül van . . . élet, élet, élet. . .! Forró felindulással a fiúhoz tapadt: — Nem tudom, miért akarom ezt. De akarom. Akarom! Szemtől-szembe a halállal, más talán ordítana, hisztérikus görcsökben vonaglana. De én így akarom! Én' a legegyszerűbb nevezőre hoztam mindent. Nem érted hát, drágám? Ne sajnáld a fáradságot, próbálj megérteni. Nem pazarolhatjuk el az időt. Hisz meg kell halnom! Meg kell halnom! És most még egyszer bekopog a szerelem, boldogság vagy csúfság képében. Hogyan fogadjam? Hogyan készüljek fel rá? Hiszen már csak harácsolnom lehet. Hogyan közelítselek meg másképp? Hisz többhöz már nincs időm! Fölzokogott, nem sikoltva, inkább szárazon, fojtottan! Teste zaklatottan remegett, és csak lassan nyugodott meg. Erőtlenül csüngött a férfin. Végre fölemelte hozzá telesirt arcát. Mosolyát fájdalom torzította. Szüntelen Oswald arcát simogatta: — Te is az vagy nekem, ami a felhő, a lomb, ami az ég ... Aznap délután az SS orvos egyedül ment be a női blokkba. Szokása szerint végigment az asztalsorok között, majd megállt Esther előtt, és nézte, hogyan dolgozik. — Múltkor — kezdte a beszélgetést —, múltkor nyilván nagyon megijedt, mi? Hangtalanul nevetett. Esther a vászonba szúrta a tűt, lehúzta újjárói a gyűszűt, és maga elé állította az asztalra. Csak aztán válaszolt: — Szokatlannak találtam . .. Az orvos kihívóan vihogott. — Természetesen. Pedig egészen veszélytelen dolog volt. Pusztán néhány mérés érdekelt, semmi egyéb. — Itt általában minden olyan . .. veszélytelen. A lágerben, ahonnét jöttünk, veszélyesebb volt az élet. — El tudom képzelni. De most itt van, nálunk. — Miért vagyunk itt? Minek hoztak ide bennünket? Feszülten figyelte az orvos arcát. Az közömbös képet vágott. A száját csücsörítette: — Nos, azért, mert ... Én ... izé . . . én azt hiszem, nem maradnak itt. Ez magától értetődik. Nők, férfilágerben, ez nem megy. (Folytatjuk) 18 Bruno Apitz
