A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-04-11 / 15. szám
ARS POETICA 70 éve született JÓZSEF ATTILA 1905 április 11-én született Budapesten, a Ferencváros egy szobakonyhás proletárlakásában. Harmadik gyermeke József Áron szappangyári munkásnak, s a szép fiatal mosónőnek Pőcze Borbálának. Még nincs hároméves, mikor apja munkanélkülivé lett, elhagyja a családot, Romániába megy, majd a hír szerint Amerikába vándorol. Anyja mindent megtesz, hogy életben tartsa, felnevelje három gyermekét. Űri házaknál mosást vállal, piaci árusnak éhbérért kötényeket varr és sorra viszi be a zálogba megmaradt kevéske holmiját. De hiába minden erőfeszítés, az asszony nem bírja eltartani három gyermekét, Attilát és Etust az Országos Gyermekvédő Liga gondjaira bízza. Attila ötéves ekkor. „... engemet sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek, mint apró gyermeket, ki ugrott volna egy jó szóra nyomban. Én tudtam — messze anyám, rokonom van, ezek idegenek.“ — írja később Levegőt című nagy versében. „Jut az én virágom dalos szabadoknak“ — írta a legsötétebb elnyomatás éveiben, mert tudta, előre látta a forradalmi erők diadalát; előre látta azt is, hogy költészetének igazi élete csak a szabad hazában kezdődik el. Mindössze harminckét évet élt. Bálint György, költészetének első, igazi méltatója és 'értője írta róla a következőket: .......harminckét éve majdnem csupa fájdalom volt — mégis mindvégig egyszerű és szerény maradt, és finom Petőfi-arcáról még az utolsó szörnyű esztendőben is csak ritkán tűnt el a mosoly. Utálta a pózt és a lihegő pátoszt, és gyűlölte a fogalmak ünnepélyes zűrzavarát. A világosságot, az értelmet imádta, ezt védelmezte görcsösen és hősiesen az elborulás ellen. Szenvedélye volt a valóság, egyetlen nagy költői célja: megérteni a valóságot, az emberi világ alapvető mozgatóerőit: »a termelési erőket odakint s az ösztönöket idebent ...« öngyilkossága áldozat volt a világosság, az értelem oltárán." Költészete ma már nem csak a magyar, a világirodalom közkincse. 1 KOVÁCS KLÁRA JÓZSEF ATTILA, OLYAN ... az este sarkában ülsz csillámló sziklafal gubbaszt benned olyan huzatos az este mikor messzi csillagokról idefúj az örökkévalóság — napok hamujába kotor szemünk ez az idő melyben megnövök a haza mely játszani enged csillámló sziklafal ide mindenünnen befúj a szél mondataim közé köveket hiába illesztenék József Attila (Dudor István tusrajza) JÓZSEF ATTILA versei TALÁN ELTŰNÖK HIRTELEN Talán eltűnök hirtelen, akár az erdőben a vadnyom. Elpazaroltam mindenem, amiről számot kéne adnom. Már bimbós gyermek-testemet szem-maró füstön szárítottam. Bánat szedi szét eszemet, ha megtudom, mire jutottam. Korán vájta belém fogát a vágy, mely idegenbe tévedt. Most rezge megbánás fog át: várhattam volna még tíz évet. Dacból se fogtam föl soha értelmét az anyai szónak. Majd árva lettem, mostoha s kiröhögtem az oktatómat. Ifjúságom, e zöld vadont, szabadnak hittem és öröknek és most könnyezve hallgatom, a száraz ágak hogy zörögnek. Költő vagyok — mit érdekelne engem a költészet maga? Nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga. Az idő lassan elszivárog, nem lógok a mesék tején, hörpintek valódi világot, habzó éggel a tetején. Szép a forrás — fürödni abban! A nyugalom, a remegés egymást öleli s kél a habban kecsesen okos csevegés. Más költők — mi gondom ezekkel? Mocskolván magukat szegyig, koholt képekkel és szeszekkel mímeljen mámort mindegyik. Én túllépek e mai kocsmán, az értelemig és tovább! Szabad ésszel nem adom ocsmány módon a szolga ostobát. Ehess, ihass, ölelhess, alhass! A mindenséggel mérd magad! Sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat. Nincs alku — én hadd legyek boldog! Másként akárki meggyaláz s megjelölnek pirosló foltok, elissza nedveim a láz. Én nem fogom be pörös számat. A tudásnak teszek panaszt. Rám tekint, pártfogón, e század: rám gondol, szántván, a paraszt; engem sejdít a munkás teste két merev mozdulat között; rám vár á mozi előtt este suhanc, a rosszul öltözött. S hol táborokba gyűlt bitangok verseim rendjét üldözik, fölindulnak testvéri tankok szertedübögni rímeit. Én mondom: Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen. Kísérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem! CSAK AZ OLVASSA Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret, aki a semmiben hajóz s hogy mi lesz, tudja mint a jós, mert álmaimban megjelent emberi formában a csend s szívében néha elidőz a tigris és a szelíd őz.
