A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-01-31 / 5. szám
Olvasóink a felszabadulásról Ezerkilencszáznegyvenöt januárját írtuk. Azaz csak írtuk volna, mert nem volt akkor sem naptár, sem újság, de még csak papír sem kéznél. Dörögtek az ágyúk, bombák robbantak, s az emberek csak úgy magukban számlálták a pergő napokat. Mert esemény az volt éppen elég! A háborúban ugyancsak benne volt a vén Európa, szívét ^aurkálta a német szurony. Több, mint négy éve lángoltak a falvak, városok. Hulltak az emberek, s omlottak össze a házak, mint egykor, békésebb időkben, a játszadozó gyermekek keze alatt a kártyavárak. Sok volt a jaj, a fájdalom. De egyre határozottabban élt s biztonsággá érett az emberekben a remény: már nem tarthat soká. Hitler nyakán egyre szűkült a hurok. Európának már több népe felszabadult a fasiszta iga alól. Magyarországon, Szlovákiában s néhány helyen már német földön folytak a harcok. A Duklai-hágón már átkelt a Vörös Hadsereg kötelékében harcoló I. csehszlovák hadtest. Budapest körül volt zárva. A Nagy-Alföldet végigharcoló II. Ukrán Front alakulatai átlépték az Ipolyt s a Garamnál építették ki állásaikat. Parancsnokuk, Malinovszkij marsall községünkben is lakott néhány napig-December közepén szabadultunk fel, s azóta már egy hónap is eltelt. Kezdett valamelyest a rendes kerékvágásba térni az élet, bár még idehallatszott az ágyúk dörgése. Az emberek boldogan vették tudomásul, hogy túléltük a háborút, bár ez a község lakosai közül is szedte áldozatait. Köztük apámnak negyvennégy éves korában egy német bomba oltotta ki az életét. Vasútállomásunk az utolsó volt a felszabadult területen, ahová már eljutottak a vonatok. így éjjel-nappal jöttek a lőszert, utánpótlást szállító szerelvények. S mi gyakran egyik estétől másnap estig is raktuk ki a vagonokból a lőszert: géppisztoly golyóktól, ágyúlőszerig mindent. A falu körüli réteken hadi repülőterek működtek. Aki tudott valamelyest szlovákul, az kezdte elsajátítani az ojosz nyelvet. Nem is volt nehéz, hiszen nap mint nap együtt dolgoztunk a katonákkal. ök néha újságot is kaptak, így tanítottak egy kicsit olvasni. Tizenhét éves voltam, ment a tanulás gyorsan. Már egészen jól tudtunk oroszul, s így elbeszélgettünk a katonákkal, ki hová való, van-e családja, s egyebekről. Egyszer januárban egy szovjet katona szállt meg nálunk éjszakára. Odakünn lassan szitált a hó. Bent mécses lobogott sercegve, táncoló árnyakat rajzolva a falra, versengett a tűzhely kis nyílásain melegen integető iángnyelvek fényeivel. Minden házban ilyen mécsessel világítottak akkor. Ágyúgolyók rézhüvelyéből készítettük nagy szakértelemmel. A patront felül laposra kalapáltuk, ide került lámpabél helyett egy rong^csík, majd a lámpát megtöltöttük a harckocsizóktól kapott benzinnel, egy, az edény oldalán ütött lyukon, amit fadugóval zártunk el, egy kevés sót kellett a benzinbe tenni, hogy fel ne robbanjon. Ezen az estén együtt üldögéltünk, beszélgettünk, vitatva a fejleményeket. A szovjet katona kún arcú magyarnak látszott inkább. Fekete szemeiben barátság csillogott. Látszott, örül, hogy végre polgári személyekkel beszélgethet. Magyarul nem tudott, így Magyarországon nemigen volt alkalma a lakossággal beszélgetni. Elővette a katonaigazolványát, s mutatta, olvassam el a nevét. Ez állott benne: Vaszil Keresztes. Ekkor mesélte el ezt a különös történetet: Valahol Magyarországon ... Nem tudom, merre lehetett, nem is kérdeztem talán, vagy már nem emlékszem harminc év után. De nem felejtem el, míg élek Vaszil Keresztes történetét. Szóltak az ágyúk, dübörögtek a tankok. Sebesült... halott... katona ... civil... Égtek a házak, a kertek alatt a kazlak, ezeket a menekülő németek előszeretettel gyújtották fel foszforos lövedékkel, hogy lássák az ellenfél közeledtét. A tüzek fénye messze világított az éjszakában ... Üjabb község szabadult fel, nagy áldozatok árán, valahol Magyarországon ... Hajnalodott, amikor elült a harci zaj. A szovjet katonák egy része beásta magát jóval a község határain túl. Némelyek rövid pihenőre tértek, így szólt a parancs. Az egyik házba is betért néhány katona. Régi falusi házikó lehetett. A civilek is előbújtak a pincék rejtekéből. Félre húzódtak házaikba, noha a szovjet katonák nyugtatták őket, nem értették a beszédüket. Meg nem is látták egymást a sötétben. Ám a házakban mégis elviselhetőbb volt az éjszaka. Hiszen gyermekek, öregek, betegek is voltak köztük. A sebesült katonáknak is a házakban nyújtottak elsősegélyt. A kimerült katonák fáradtan dőltek le, olykor a padlón megvetett fekvőhelyre. Hátizsákjukkal a fejük alatt, köppenyükbe vagy pokrócba burkolózva aludtak. Virradt. A hajnal egyre láthatóbbá varázsolta a tájat. A kicsi házak ablakain is bekandikált a reggel. Az első napsugár megsimogatta a kimerült katonák arcát. Mozgolódni kezdtek, ébredeztek a házbeliek is, bár az idősebbek nemigen aludtak. Az egyik fiatal katona is mozogni kezdett. Felkelt, kidörzsölte szeméből az álmot, pislogva nézett körül a szobában. Egyszerre csak felkiáltott s hangos zokogásban tört ki. Meglepődve nézték a katonák, a házbeliek, s neki csak egyre hulltak a könnyei... Mi lelte? Mi történt? Nézték tanácstalanul a zokogó katonát, aki szólni sem tudott. Egyik idősebb bajtársa alaposan megrázta, s kérte, szólaljon meg végre. Mondja meg, mi baja. A katona lassan letörölte a könnyeit, s kezével a falon függő egyik képre mutatott: — Vöt moj papa, moja mamka! E néhány szót egyformán megértette orosz és magyar. Mindenki feleszmélt, miért sír itt egy idegen katona. A falon valóban szüleinek fényképe függött, egyszerű deszkakeretben, Keresztes Józsi bácsié, s feleségéé. S most ott állt előttük örömkönnyeket hullatva egy szovjet katona fiuk, Keresztes Vaszil. Most már gyorsan peregtek az események. Ki oroszul, ki magyarul magyarázta az előzményeket. Az első világháború idején orosz fogságba esett Keresztes József honvéd. Ott érte meg a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat, s úgy döntött, ott marad végleg. A jövő, úgy látta, ott ígér emberibb életet Megnősült, orosz lányt vett feleségül, s a háború után küldte szüleinek azt a fényképet, amely most ott lógott a szülői ház falán. Keresztes Vaszil most ott állt, apja szülőházában, döbbent meredten. Egyszerre csak mindenki sietett hozzá. Jött a ház népe, kicsinyek nagyok, ölelték, csókolták a szegény fiút, s bár nem értette, amit mondtak, a szemükből kiolvasta szavaik értelmét. Jöttek a szomszédok, rokonok, apjának testvérei, azok gyerekei. Mindenki mondta, hogy ki ő, milyen fokú rokon. Nem lehet azt nem megérteni, amikor a szív beszél. Örömteli dobogása ott ragyog a szemekben és elmond mindent, mindent érthetően. Előkerült étel és ital. Mindenki koccintott a katonákkal, a nagy örömre. Ki hitte volna, hogy a gyilkoló, tomboló háború kellős közepén egy ilyen találkozás békét, szeretetet, testvéri összetartozást gyújt lángra az emberi szívekben. De folyt még a háború, s Keresztes Vaszilnak mennie kellett tovább az alakulatával, üldözni az ellenséget. Ám különös érzést vitt magával a szívében. Megtalálta, meglátta azt a kis falut, amelyről apja oly sokat mesélt, amikor ő még kisgyermek volt... Ketten ültünk a benzinlámpa pislogó fénye mellett a szobában. A többiek már aludtak. Vaszil fényképeket, leveleket rakott elém. Kért olvassam el, s fordítsam le, mert ő nem ismeri a magyar nyelvet, a latinbetűs írást. A képek hátlapján ilyen feliratok voltak: Csókoljuk a Józsi bácsit. Ezek itt testvérének gyermekei. S a másikon rokonok, lányok, vők, unokák. Mindenki küldött fényképeket, leveleket a messzi idegen földre. S Vaszilnak hulltak a könnyei, mint akkor, amikor rájuk talált. Vaszil barátom (mert az lett ezen az estén), szíve felett, a kabátja zsebében vitte a sok üzenetet. Talán a háború borzalmai is könnyebben elviselhetővé váltak a számára e naptól kezdve. Hajtotta a vágy, hogy mihamarább vége legyen a háborúnak, s eljusson haza, szüleit megölelve átadhassa az üzeneteket. Harminc év telt el azóta. S én nem tudom elfeledni ezt a történetet. Bizonyára, míg élek, nem felejtem el. És nem felejtik el Keresztesék sem, valahol Magyarországon, s Keresztesék — valahol szovjet földön. Sokszor eltűnődöm azóta, vajon hol él most Keresztes Vaszil? Túlélte-e a háború borzalmát? El tudta-e vinni szüleinek a rokonok üzenetét? A harminc év alatt nem hallottam róla. — Hiszem és remélem, hogy az ellenség golyója nem oltotta ki az életét s szívében hazavitte a nagy élmény emlékét, s szíve felett a sok-sok üzenetet, a sárguló fényképeket. Hiszem és remélem, hogy a szeretet s a béke üzenete, ezer kilométereket áthidalva eljutott Keresztes Józsi bácsihoz. S ő biztosan remegő kézzel, könnyes szemmel vette át a szülőföld, a vérrokonok üzenetét. Ahhoz a Keresztes Józsi bácsihoz, aki elküldte fiát, hogy segítsen felszabadítani az óhaza fasiszták tiporta földjét... TIPARY LÁSZLÓ VASZIL KERESZTES Nagy László felvétele
