A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-01-03 / 1. szám
I. Abháziaföld keleten a Kaukázus hegyóriásainak támaszkodik, nyugaton a Fekete-tenger hullámai mossák partjait. Keskeny sáv a hegyek és a víz találkozásának határán. Aki gazdasági, politikái stb. adataira kíváncsi, lapozza fel a lexikont. Én képeslapot küldök csupán, melyen e kis darab föld mélységes és ragyogó színeit szeretném megközelíteni. A tenger Azt beszélik, Csehov egyszer meglátogatott egy itteni iskolát, amelynek tanítónője éppen akkor íratott a gyermekekkel dolgozatot a tengerről. Mindegyik igyekezett ecsetelni a tenger állandóan változó arcát. A tanítónő megdicsérte őket, csak egy dolgozat felett állott meg s vetett feddő pillantást annak írójára. Csehov beletekintett a füzetbe, érdekelte, mi váltotta ki a tanítónő rosszallását. A dolgozat csak egy mondatból állt: „A tenger nagy." — Nagyszerű jellemzés — mondta az író elismeréssel. — Aki ettől többet akar mondani, nem biztos, hogy valóban többet is mond. A látóhatár végtelenségébe olvadó víztömeg szemlélésébe merülve, mélyen átéreztem ezeknek a szavaknak az igazságát. A tenger nagysága, fensége bátortalanná teszi az embert: megközelíthető-e tollal mindaz, amivel o szem sohasem tud betelni? Mert nemcsak szavaknak, a színeknek, illatoknak és zenének együttesére lenne szükség, hogy az elképzelés közel kerüljön a valósághoz. Mikisz Teodorakisznak, a nagy görög zeneszerzőnek van egy kéttételes szerzeménye, amelynek első tétele a délelőtti napfény sugaraitól vidáman csillámló, sziporkázó víz játékát, míg a második, a hold képét szelid óvatossággal ringató, csöndesen daloló hullámok látványát idézi. Hallgatom a zenét, és lezárt szemhéjaim mögött az Égei-tenger támad életre. A Fekete-tenger kaukázusi partvidéke más zenét igényel. Az abház partokon későn ébred a víz. Az óriási hegyek ormain fennakad az éjszaka, s a tenger októberben hét- fél nyolckor még a csillagok remegő fényét veri vissza. Nem akartam hinni a szememnek, az órámra néztem, aztán a tengerre, majd ismét az órámra, s megint az erkély alatt apró fehér fodrokat vető víztömegre. Aztán a nap nyolc után mégiscsak felkapaszkodik a havas csúcsok tetejére, s mint diadalmas alpinista, szétnéz a tájon. A kavicsos, sötétsárga homok síkja egyszerre plasztikussá lesz, lábnyomok, gidrek-gödrök sötétlenek, az immár okkersárga homokon, s a gömbölydedre csiszolt, halványan derengő kövek fehérre válva köszöntik a győzelmesen eláradó fényt. A víz jókedvűen ébred s harsogva pofozza a hullám körüli gátakat, kamaszos kihívással: ki az erősebb? A betontömbök némán tűrik a provokációt. Ismerik a haragvó tenger rettenetes erejű ütéseit, s emlékeznek még a tapasztalatlan, gőgös betongát hisztérikus sikoltására, amely darabokra hasadva omlott az emeletnyi hullámok karjába, s olvadt szét, tűnt el szinte nyomtalanul. Emlékeznek rJlBHÁZiAI KÉPÉSLAPOK. arra az izmos, fiatal, vidám tengerészre is, aki egyenrangú barátjának tekintette a vizet, s úgy ficánkolt, merült a mélybe s lendült a hullámok tetejére, mint a távolabb játszó delfinek. Talán bosszantotta a vizet ez az önbizalom, talán csak kis leckét akart adni az erőviszonyokból, de elvétette az arányt. A sebhelyesre mart szikla csak a puha ölelést érezte, az emberi test lüktető melegét, s egy különös hullámot, mely nem csattant rajta tajtékos fehéren, de pirosra mázolta, s beivódott a rücskök, repedések közé, sósán, csaknem mint a tenger vize, s makacsul, hogy nyomát a rossz lelkiismerettel sietve jövő hullámok is csak percek múlva tudták teljesen eltüntetni. A lejátszódott drámák most valószí- , nőtlennek tűnnek. Ki állhatna ellen a hívásnak? A hintázó piros bóják gömbjei körül szaporodnak a színes fürdősapkák, némelyik messze-messze moz-1. A picundai strand 2. Gagra 3. Este a kikötőben gó kis pont csak, szinte már a sétahajó vonalában. A nap megvillan egy ezüstös testen, mely a vízből kecses ívben szökik a magasba, s hull ismét vissza bele. Háromszor-négyszer ismétlődik meg a produkció. A távolban az égbolt kékjétől élesen elüt a víz horizontjának tintasötét színe, amelyben karcsú testű fehér hajó úszik, mint egy látomás. A kéknek, a zöldnek, az aranynak, a szürkének foltjai állandóan változtatják alakjukat, színüket, mintha csak egy láthatatlan mester keverné ecsetjével azokat óriási palettáján. A sós víz üdítő hűvösével pórusaimban, izmaimban a hullámokkal vívott küzdelem jóleső emlékével, mozdulatlanul nyúlok el a hirtelen perzselővé forrósodott homokban, s nézem a követhetetlen, nem regisztrálható színváltozásokat. Az ezüstszürke fémfényű csík eltűnt, helyét szabálytalanul terpeszkedő türkiz m>lt foglalta el, s ahol előbb a ten^rzöld habok nagy mélységeket sejttettek, ott most ultramarin és aranycslllogás vakít. S mi váltja fel a víz tükrének simaságát? Honnan jön a finom remegés? Szellő fuvallata tómasztja-e vagy a víz mélyéről tör fel, nem tudom, Kéjesen borzongatja a tenger hátát, mintha milliónyi láthatatlan esőcsepp verdesné. Az ég felhőtlenül kék, a hőmérő 28 fokot mutat, s csodálkozva, értetlenül nézem a pár órán át tartó jelenséget. Talán a lassan ide is beköszöntő ősz üzen, s a szubtrópusi tenger beleborzongott. Napokig, mintha mi sem történt volna, az alkonyat megrendezte mindennapi színjátékát. Az ég alján leülepedett könnyű párák hirtelen lángolni kezdtek s a nap izzó parazsa néhány perc alatt elmerült a tengerben, szinte hallottam a sistergését. Egy nap aztán az egy-ikét balos hullámverés négy-öt balosra erősödött, s míg a parttól távolabb vad élvezet volt a hullámokkal dobáltatni magunkat, mikor meguntuk a játékot, tudomásul kellett vennünk, hogy a tenger nem szívesen bocsátja el játszótársait. Alaposan megküzdöttünk „ a szárazföldre jutásért, s tépázottan, itt-ott vizet is nyelve, remegő térddel álltunk újra a szilárd talajon. Egyáltalán nem győztesként, csupán a szeszélyes tenger kegyelméből, amely zálogba megtartott magának hol egy fürdőcipőt, hol egy sapkát. Boticelíi híres képe jutott eszembe, ahol Vénusz leplezetlen szépségében emelkedik ki a habokból, mikor egy hölgy a hullámveréssel való küzdelméből, miután a tajték rázúdult, elborította, majd visszahúzódott, pőrén, Vénuszként állt előttünk. Délután megjelent a „bárányok" sokasága a tenger színén, s legelt a mélykék mezőn. Nyugat felől hajtotta őket a szél, mint tehetetlen pásztor, aki nem bír a szétszéledő hatalmas nyájjal. Furulyaszó helyett azonban szokatlanabb hangszer kísérte a nyáj mozgását. Eleinte mintha orgona búgott volna, majd hárfák zokogtak, s kibontakozott egy hatalmas zenekar vad kaotikus tombolása. A megriadt bárányok eltűntek, és sötét, vad hullámok ellenséges támadása ostromolta gyors egymásutánban a szárazföldet. A víz zúgva szaladt neki a partnak, tajtékozott, forrt, elborította a strandot, az ernyőket, a lépcsőket, s emeletnyi magasra szökve, milliárdnyi gyöngyszemre porlott szét, s omlott vissza önmagába. A fenséges, félelmetes és lenyűgöző látvány a partra vonzotta az embereket. A felszökő súlyos víztornyok dübörögve zuhantak a földre. A felhők alacsonyan csüngtek, a langyos levegő rezzenni sem mert. A virágok, bokrok, fák levelei mozdulatlanul álltak, s elfojtották még illatukat is. Mintha csak a tengernek lett volna joga az élethez, viharzáshoz. A parti világ három napig lapult meg csendben haragja előtt. Aztán a fáradás jelei mutatkoztak rajta. Következő reggel pedig már lustán s jókedvűen nyújtózott ágyában, kék selyem ingének csipkés szegélye kacéron hevert a partokon. Megunhatatlan, drága, iszonyatos tenger! A jelzők elfakulnak, az'ember csak dadogni tud, s a kisiskolás szavait ismétli: a tenger nagy. Nagy... ORDÓDY KATALIN
