A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-01-24 / 4. szám
GÁL SÁNDOR Hojnalban ébredek. Legalábbis a kinti és a benti sötétség egyaránt ezt jelzi. Felkattintom az éjjelilámpát. Az óra fél négyet mutat. Tényleg hajnal van még. Ritkán ébredek fel ilyen korán, s akkor is csak ha kell. Utazáskor, vagy ha elvétve apámmal vadászni megyek. De akkor most mi a korai ébredés oka? Tűnődöm a lámpa sárga fényében, de semmi okosat nem tudok kitalálni. Olvasok egy keveset, s utána megpróbálok aludni még. De valahogy nem megy az alvás. Kint lassan virrad. A köd fátyolként üli meg a fákat. Alig mutat magából valamit a táj. Jancsira gondolok. Szabó Jancsira, aki az osztály egyik legcsendesebb embere volt. Többet hallgatott, mint beszélt. S vékonyka volt, akár a fűzfavessző. Szeretett sakkozni. Szívesen játszott és szívósan. Nehéz volt legyőzni. Most a Komáromi Állami Gazdaság Ekel-Nagykeszi részlegének a vezetője. Intéző, ahogy mondják. Harmincöt éves. Nyugalmából, csendességéből egy keveset lenyesegettek az évek, ellenben súlyban meggyarapodott. így történhetett meg az a fura eset, hogy a tizenöt éves érettségi találkozón nem ismertem rá. Bemutatkoztam neki, azt hívén, hogy valamelyik osztálytársnőm férje. Volt is nagy nevetés. Egy kicsit emiatt még most is szégyenkezem. De, gondolom most, borotválkozás közben, a dolgok természetes rendje az állandó változás, s ez alól az ember sem kivétel. Azért, úgy vélem, mégis jobb az, ha a találkozások alkalmával egymásra ismerünk. Jancsi az Aranyos melletti Bögitanyán született. Vele együtt hét gyerek, öt lány és két fiú volt a családban. A Bögi-tanyán született gyerekek sorsa nem volt valami könnyű. Hét gyermeket felnevelni ma sem egyszerű feladat. Hát még a háborús években, harminc, harmincöt évvel ezelőtt. De a Bögi-tanya azért jó iskola volt. Korán megtanította a gyerekeket arra, hogy hol a helyük. — Hol kezdjük a napot? — kérdezem tőle. — Rácházón. Megnézzük a növendéküszőket, Télre valami fedelet kell találni a számukra, Az idő kint rosszabb, mint amilyennek a szobából mutatta magát. A hideg köd beeszi magát a kabát alá, — Rácházát azelőtt Kürthy tanyának nevezték — mondja Jancsi. A tanyán egy lakóház áll, körülötte istállók, raktárak, s félereszre épített kifutó a növendéküszők számára. A tanyán egy család lakik, üt gyermekük van, három még idehaza. A gyerekek eljárnak, az öregek pedig a növendéküszőket gondozzák. — Szorgalmas emberek — mondja Jancsi — nyugodtan rájuk lehet bízni az állatokat. Ekeiről jöttek ki ide a tanyára. Az istálló eresze alatt fonott vesszőkosarakban nagy csapat galamb fészkel. — Más tanyákon is raknak fel az eresz alá kosarakat a galamboknak? — kérdem a házigazdától. — Raknak, persze — mondja. — Jánosházán is láttam. Ami itt van, azt úgy örököltem, de azért néhányat én is tettem már hozzá. Alig fejezi be a mondatot, a felesége már terel is befelé. Az „intéző elvtársra'1 nézek, hogy most mit és hogyan. Jancsi azonban nyugodtan elindul befelé. Melegszünk. A néni kávét főz, pálinkát tölt, inni kell, hiába szabódunk. Közben o gyermekeiről mesél, s az unokáiról. Két unokája van már, egy fiú, TIZENÖT ÉVE INDULTAK meg egy lány. Vagy ahogy errefelé mondják: egy gyerek meg egy lyány. Elbúcsúzunk. Mély sárban caplatunk. — Látod, ilyen sárban élünk még sok helyen — mutat az előttünk elterülő sórtengerre Jancsi, amelyet a traktorok kerekei egyre mélyítenek. Sárban. Persze. Hiszen már a harmadik napja esik az eső. A szelek és az esők ideje ez: ősz van. » — Kölyök koromban — mondja — ide jártam a nagybátyámhoz „nyaralni". Juhokat őriztem, mert a nagybátyám juhász volt. Akkoriban még két szamár is volt a gazdaságban. Azokat hajkurásztam jobb szórakozás hiányában. Ha jött az intéző, a szamarak miatt volt hadd-el-hadd. Kiabált, ahogy a torkán kifért. A dohányszárítóban fiatal lányok a felfűzött dohányzsinórokat aggatják. Jancsi a dohányosgazdával tárgyal. Hogy lesz-e nyolc ezer füzér dohány. Csak fél füllel hallgatok oda. A dohányszárító, a dohányfűzés és a felfűzött „zsinórok" aggatása „keserű" emlékeket elevenít fel bennem. A háború után apám is volt „dohányos", vagy két évig. Akkor kóstoltam bele a dohányos munkába. A ragadós, „zsíros" dohánylevelek emlékét ma is őrzöm. A legfinomabb vajaskenyér is kifordult az ember szájából, ha „dohányos" kézzel ért hozzá. A cikória keserű, de a cikória keserűsége a dohánylevél „zsírjához" képest, amely rátapadt a kézre, szinte semminek mondható. S a „dohánytű". Inkább tőr, mint tű. Nyomai most is látszanak a kezemen: ügyetlenségem sírig kísérő ábrái. Közben kiderül, hogy nem lesz nyolc ezer füzér dohány. Csak hét és fél ezer. Esetleg. Ballagunk vissza a galambos eresz felé. — Azt mondtad, itt őrizted a juhokat. Ha most intézőként jössz ide, milyen érzés az? Jancsi elmosolyodik. — Ha lenne itt két szamár — mondja — és valami kölyök úgy hajkurászná a szerencsétleneket, mint én annak idején az akkori szamarakat, hát bizony nagy lármát csapnék. Mert a gazdaságban rendnek kell lenni. Rend és fegyelem nélkül semmire se mennénk. Jó igazság, tenném hozzá, de csak a gondolatot engedem el, mert nem tartom illőnek a hangos beszédet. Arra gondolok, hogy Szabó János apja, nagybátyja ezeken a tanyákon cseléd volt, mások kiszolgáltatottja; ezeken a tanyákon, ahol Jancsi most intéző, s ahol szorgalma, tehetsége, tudása nyomón hatvan mázsa búzát terem a föld. A távolság egy nemzedéknyi; a távolság két társadalmi rend távolsága: amaz adta a cselédséget, a cselédsorsot — emez a felemelkedés lehetőségét a cseléd gyermekeinek. Már Nemesócsán járunk. Jancsi ide nősült, itt épített házat. Felesége a cipőgyár kihelyezett fiókvállalatánál dolgozik. Korábban az óvodában tanított. — Az óvodában valahogy nem jöttek ki úgy a dolgok, hogy az megfelelt volna. Januárra gyermeket várunk, aztán majd meglátjuk mi, s hogy lesz .. . Délután kisüt a nap. így mindjárt kellemesebb a kinti nézelődés. A Lapuhátat járjuk. Itt is van egy gazdasági udvar. — Mostanában alig esik — mondom Szabó János A gazdaság baromtihizlaldája IV. a mázsaház előtt egy komor csallóközi magyarnak tréfaképpen. Rábólint a szavaimra. — Valóban. Csak tudja, — teszi hozzá most már kellő komolysággal — nálunk az a kevés is nagyon meglátszik ... Bizony, itt még a kevés is meglátszik. Mostanában pedig rengeteget esett. Napok óta mást se látok csak esőt, vizet, szétterülő pocsolyákat... Azt a „keveset", ami itt „nagyon meglátszik". Vetni nem lehet. Szántani még igen, s vághatják a silókukoricát is. De tengelyig süllyednek a traktorok, s a pótkocsik a fölázott földben. S a gumicsizmák bokáig. Nagykeszitől majdnem Gútáig terjed a közel kétezer hektáros gazdaság. Errefelé nemrégiben is még igazi tanyavilág volt. Az árvíz azonban sok mással együtt elmosta ezt is. A tanyákat nem építették fel újra. Gazdáik beköltöztek a falukba, Csak egy-egy árva kútágas mutatja a valahai tanyák helyét. Alig maradt belőlük valami mutatóban. Árva facsoportok őrzik a hűtlenségükben világba szabadult emberek emlékeit a répaföldek, kukoricások kellős-közepén ... De azért vannak még hűsé^S tanyalakók is. Itt-ott a fák közül elővillan a házak cserépteteje. Múlandó világ múlandó emléke. Innen a Lapuhátról nézem a tájat, a mozdulatlan és a mozgó világot, amely fel-felragyog a felhők mögül előszökő napsugarakban. S érzem, hogy ez Jancsi világa; itt talált igazi önmagára, ez az ő igazi eleme, amelynek minden részét ismeri, s minden mozdulását érti . .. Pedig a Bögi-tanyáról az intézői tisztségig nem volt könnyű az út, hiszen már úgy volt, hogy a hetedik osztályból kimarad. De azért mégis csak végigjárta a nyolcadikat. Másodikosok voltunk a technikumban, amikor az édesapja meghalt, majdnem kimaradt akkor.,. Kellett volna otthon a segítség. De — maradt. Három évig bejáró volt... Megyek mellette a felázott őszi földeken. Fácán csapódik fel előttünk hangos berregéssel. — A Nádrétre jönnél el, ott látnál csak igazán sok fácánt — mondja. A Nádrét felé azonban már nem megyünk el. Nem jut rá idő. Mindenre nem is juthat. Késő délutánba hajlik a nap. A gazdaság irodájában már égnek a villanyok. Készül a havi zárlat. Ilyenkor itt a munkaidő reggel héttől este nyolcig tart. Csallóköz felett megsűrűsödik a levegő. A szem egyre kisebb távolságot tapogathat végig. Néhány ittrekedt fecske villan elénk, s tűnik el a szürkületben. Csak a varjak lomha rajai keringenek az elhagyott tanyák felett estéli károgással. A faluban kigyulladnak a lámpák. Elmúlt megint egy nap. Egy a hétből. Egy a tizenöt esztendőből. Egyetlen dolgos nap. v ~ így jön egy egymás után — mondjOi/Jancsi. — Amit az egyik meghoz, azt elviszi a másik. Dolgozunk. Mindenre oda kell figyelni. Ma, holnap és holnapután is. És egyre jobban, ha lépést akarunk tartani a haladással, a követelményekkel. De e fogalmak frázissá koptatott szürkesége nélkül. S nem szabad hibázni. Nekünk már nem. I 5
