A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-06-06 / 23. szám
Egy ember Ez az az ember, akiről nehéz írni, és nehéz nem írni. Ha úgy vesszük, Bazsó László nem csinált és nem csinál semmi különöset. Végzi gyermekkora óta megszokott mindennapi munkáját a Horné Túrovce-i (Felsötúri) kőbányában: fúrja, robbantja a hegyet. De munkájában meg kell látni a mindennapok hősiességét, mert hiszen naponta életét, egészségét kockáztatja derekas, férfias helytállással. Bazsó László éppen kifelé jön a „hegyből", a kőhalmaz belsejébén kanyargó hosszú folyosóból, amikor jómagam befelé igyekszem. így a bejáratnál találkozunk. Kilép a fényre, s elkezdünk beszélgetni. — Bazsó elvtárs, maga az üzem legjobb munkása. Hosszú évek kellettek hozzá, míg idáig eljutott. Ez alatt az idő alatt megkapta a veszélyes porbelélegzési betegséget, az úgynevezett szilikózist, amelynek súlyos következményei lehetnek ... — Igen, voltam kivizsgáláson, s valóban megállapították, hogy a tüdőmön rengeteg por rakódott le. Igaz, az orvos nem tiltott el teljesen a munkától, de azt tanácsolta, hogy ezen a munkahelyen naponta csak egy-két órát dolgozzak. De hogyan?! A másik munkatársam, aki szintén robbantásokat végez, odahaza fekszik, beteg. Már csak egyedül vagyok. Ha én is elmegyek, ki fog robbantani?! — Ezek szerint magának fontosabb az üzem érdeke, mint az egészsége? — Ezek szerint... Amint látja, fontosabb! Meg nemcsak az üzem. A fizetés sem mindegy, hogy a hónap végén .300—400 koronával többet vagy kevesebbet viszek haza. Meg, hogy a tervet nyolcvan, vagy 120 százalékra teljesítem. — S a családja, a felesége mit szól ehhez? — A feleségem mondja, hogy hagyjam abba, de hiába. Én szeretem ezt a munkát. Tizennégy éves koromtól a kővel dolgozom. Nem tudnám csak úgy abbahagyni. Szeretném még megmutatni, mit tudok, meg a fiamnak is tovább adni a tapasztalataimat. — De tisztában van azzal, hogy ha nem fogadja meg az orvos utasításait, nem keres más beosztást, súlyosabbá válhat az állapota, és nem tudja majd átadni értékes tapasztalatait? Kicsit megrándul, egy pillanatra szinte megmerevedik az arca, miközben a tátongó bejáratra tekint. Megvonja a vállát, majd folytatja: — Ezt tudom, de remélem, annyira még sem veszélyes az egészségi állapotom, s amint mondom, nem megy ez olyan könnyen, csak úgy egyszerűen kijelenteni, hogy „no, hát akkor holnap mór nem jövök be a munkába” ... Érzem, látom rajta, hogy vajúdik, töpreng. Újra fontolóra veszi a már sokszor végiggondolt helyzetét, de nem tágít. Néma, nemet intő fejmozdulata is ezt jelzi. Erről a témáról tehát nincs mit beszélni többet. Másra terelem a beszélgetést : — Félt valaha munka közben? — Soha nem tudtam, hogy mi az a félelem. Nem is volt mitől félnem. Bíztam mind a saját tapasztalataimban, mind a munkatársaiméban. Tudtam mindig, hogy mikor, mit és hogyan kell csinálni. Mindig inkább kétszer meggondoltam, minthogy elhamarkodottan cselekedjek. Emberéletet veszélyeztethet itt minden elhibázott mozdulat. — Milyen' érzés vájni a folyosót, egyre beljebb és beljebb jutni a hegy gyomrába? — Számomra ez már a legmegszokottabb, mindennapi érzés. Nincs rá idő, hogy ezen gondolkodjam. Dolgozni kell, megmarkolni a légkalapácsot. — Mire gondol abban a pillanatban, amikor robbantanak? — Akkor... Arra, hogy jó munkát végeztem, hiszen ez a feladatunk: törni a követ, bontani a hegyet. Különben ez is már annyira megszokott, hogy különösebb érzést nem vált ki az emberből. Igaz, mégis valami izgatott szorongást érzek mindig. — Magának mit mond az a két betű: „kő"? — Kő? Munkát, kereseti lehetőséget. Utat, építkezést... A kőben sok minden van, csak tudnék még vagy húsz évig vele dolgozni. Számomra a kő jelenti az életet, a megélhetést. Felemel egy almanagyságú követ, mindkét tenyerével megszorítja, szinte simogatja, majd felém nyújtja: — Látja, ebből élünk, hogy ezt a jókora hegyet ilyen apró darabokra tördeljük. Bevezet a munkahelyére, a kivájt folyosókba, hogy elmagyarázza a munkáját. A gyér lámpafénynél az arcát, a kézmozdulatait figyelem. Megmarkolja a csákányt, a légkalapácsot, nekirugaszkodik és elkezd dolgozni. Szó nélkül, szinte magába merülve. Nem merném most zavarni a munkában, kérdésekkel, beszéddel zaklatni. Szó nélkül távozom. S míg kiérek, a folyosón arra gondolok: Ez hát az az ember, Bazsó László, akiről nehéz írni, de ugyanilyen nehéz nem írni is róla, munkájáról, gondolatairól, életéről... ZOLCZER JANOS A szerző felvételei hogy Prága a cseh barokk gyöngye, ugyanúgy Drezda a német barokk — és részben rokokó — ékköve; Herder szerint a német Firenze. Valóban kiéraemcne e megtisztelő elnevezést Drezda, a szász királyok egykori székvárosa, amely ma is a német városok egyik legszebbike, bár a háború pusztításai nyomán sokat vesztett régi fényéből, ragyogásából. Igaz, mint minden, ez is viszonylagos: aligha valószínű, hogy a mai kényelmes, minden igényt kielégítő, korszerű otthonok lakói visszakívánkoznának a régi városképben jól mutató, mint régiségek kétségtelenül érdekes, romantikus hangulatú, de minden komfortot nélkülöző ódon lakóházakba. Vagyis a drezdaiak zöme a háború pusztításainak „köszönheti” a magas színvonalú lakáskultúrát... A háborúban csaknem teljesen elpusztult a város. A második világháború végén, i945. február 13—14-én az angol—amerikai légierő, amikor a németek veresége már teljesen nyilvánvaló volt, hadászati szempontból céltalan bombatámadásokkal jóformán porig lerombolta Drezdát, elpusztítva felbecsülhetetlen értékű történelmi emlékeit is. Az egy éjszakán és egy napon át tartó szőnyegbombázósok rengeteg emberéletet követeltek. Drezdában átmenetileg mintegy 120 ezer Keletről jött polgári menekült tartózkodott; 35 ezer ember lelte az üszkös romok között halálát, kb. 50 ezer súlyosan megsebesült. A bombázást követő napon hétezer holttestet égettek el a drezdaiak az Altmarkton ... Ahhoz, hogy a város újra felépüljön, visszatérjen falai közé az élet, csodának kellett történnie. S ez a csoda bekövetkezett: az élniakarás, az emberi összefogás csodája. Nemcsak Drezda lakói fogtak össze, hanem az egész ország, az egész NDK népe kivette részét az újjáépítésből, az NDK kormánya óriási összegeket, több millió márkát fordított a műemlékek helyreállítására. Mindjárt a felszabadulás után hozzáláttak a drezdaiak a romok eltakarításához, régi téglákból szerény hajlékok emeléséhez. A férfiak jó része elesett a harcokban vagy még hadifogságban volt, így a nőknek kellett végezniük a romeltakarítás, téglatisztítás, építkezés nehéz munkáját. Az Altmarkton egy téglatisztító nőnek monumentális szobra ezekre a nehéz időkre emlékezteti az utódokat. Persze, más nyomai is vannak még Drezdában a háborúnak, még nem építettek újjá minden műemléket: romos az egykori királyi palota, ugyanígy az Operaház s az Újvárosban, a Neustadtban is nemegy valaha pompás középület, a Frauenkirchét pedig szándékosan meghagyták romos állapotában örök emlékeztetőül a háború borzalmaira, céltalan és értelmetlen pusztításaira .. . Drezda az Elba partján fekvő kis szláv halászfaluból keletkezett; mint német települést 1206-ban említi egy okirat először. 1216-ban már civitas, vagyis város, s a 15. századtól kezdve a szász választófejedelmek állandó székhelye. A város fénykora a 17—18. századra esik. A 18. század elején Drezda, a szász választók székvárosa még egy hatalmas erőd volt. Kerülete szabályos csillag alakot mutatott; a bástyák ékalakban nyúltak ki a várfalból. Ezek homokkőtömbökből épültek, s mögöttük hatalmas, füvesített földhányások voltak. Az akkori tüzérség nem tudott kárt okozni ebben az erődítményben. Közvetlen támadások ellen az Elba és a bástyákat körülvevő széles vizesárok védte a várost. Az erődítményrendszer ma is jól látható Bernardo Belottónak a Képtárban levő festményein.
