A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)

1975-05-30 / 22. szám

Szülőfalum, Lelesz, hatóra hajdan nemcsak vadban, de halban is gazdag volt. A Bodrogköznek ezt a különös táját a Latorca és a Ticce öleli körül. Csodálatosan szép vadregényes vidék volt az még az én gyermekkoromban is. Három erdője, az llhó, Vilhány és az Avas jó búvóhelyet nyújtott az őzeknek, vaddisznóknak. Kákás, nádas tavai, a Mocsolya, Aranyásó, Karácsonyka, Fehértó valóságos halparadicsom volt. Szittyós, mocsaras tájain vadlibák, gémek és kócsagok tanyáztak. A Nagyrét, Pusztarét, Köleszer, Berekalja, Borzva zsombékjai közt vadnyulak és fácánok ezrei bújtak meg.

A falu alatt, pontosabban a volt major és a Mogyorószög mellett kanyarog a Ticce, ma már kiszáradt medre. A Ticce régen a Tisza egyik mellékága volt. A Tisza szabályozása után holtmeder lett, amit idők folyamán benőtt a sás, nád és a rekettyebokor. A Bodrogtól töltés zárta el a nagy áradások elől. A megáradt Bodrog vizét vízáteresztőn engedték a Ticcébe. Ilyenkor sok ponty került át ide a Bodrogból s zömmel kint is maradtak.

A Latorca is gyakran kiöntött, s bár négy kilométerre folyik a falutól, egy-egy nagyobb áradáskor a falu alsó részét, a Sárvéget is elöntötte. A viszszavonult ár után itt is sok hal maradt a tavakban, de még a Sárvég alatti Gencerben is. A futballpályát töltés védte az árvíz ellen. Ezt a töltésárkot nevezték el Gencernek.

KASOLÁS A TICCÉBEN

Nyár utóján a víz a Ticcében mindig leapadt annyira, hogy mór nem lepte el a tapogató kast. Ez volt okkoribban Leleszen is a legfőbb halászszerszám. Ujjnyi vastag veresgyűrű vesszőből készült. Átmérője 70, a magassága 110 cm volt. A kasoló a kast hol jobbra, hol balra tette le maga előtt. Ha halat borított, a megrémült hal nekiugrott a kas oldalának, amit a halász azonnal megérzett. Ilyenkor mondták, hogy „ütött", vagyis koppant. Ha ütött a hal, a kasoló jól lenyomta a kast az iszapba, majd a kávájára feküdt, s addig kotorászott benne a hal után, míg sikerült a kopoltyújánál fogva megragadnia. A halat az oldalán függő vászontarisznyába csúsztatta, és folytatta tovább a kasolást.

A kasolás csak nagyobb csoportokban volt eredményes. Egy-egy „bokorban" harmincan-negyvenen is voltak. A kasolók két csoportra oszlottak, s úgy 300 méterre álltak fel szembe egymással, mindig átfogva a vizet. Lassan haladtak előre, ütemesen emelgetve a kast. Volt ebben a ritmikus kasemelgetésben valami ősi szertartásszerű. Ha jól sikerült a kör bezárása, egy kasoló tíz pontyot is fogott, köztük 8—10 kilósokat is.

Emlékszem, egyszer én is lebontottam egy 8 kilós pontyot. A felnőttek már befejezték a kasolást, s amíg öltözködtek, én a szomszédunk legény fiának, Székely Gyuszinak a kasával bementem, s csak úgy a Ticce partján kasoltam. Alig borítottam ötöt, amikor hatalmas ütést éreztem a kason. Ráfeküdtem a kávájára, és segítségért kiáltottam. Gyuszi ruhásnál szaladt felém, ö emelte ki a 8 kilós pontyot. Ez volt az első nagy halfogásom, s talán ez határozta meg leginkább a további viszonyomat is a halászathoz.

Mi, gyerekek, legtöbbször a Gencerben halásztunk nagy törekhordó kosarakkal. Itt többnyire keszeget és kárászt fogtunk. Egyszer egy nagy ponty ugrott a kosárnak, alig bírtuk partra cipelni. Később lejártunk a Latorcára is cincózni. Gombostűből hajlítottunk horgot, közönséges nyüstzsinórra kötöttük s úgy pecázgattunk. Legtöbbször singirt (sügért) fogtunk. A kifogott sügéreket parázsba raktuk, amikor megsültek, levakartuk róluk a hamut, a cirkos pikkelyt, s kitűnő étvággyal megettük a halhúst. Utána jót ittunk rá a Latorca vizéből. Azóta sem ettem olyan jóízűen halat.