A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-01-03 / 1. szám
GÁL SÁNDOR Volt egyszer egy osztály. Volt? . . . Majd húsz év emlékei lobbannak elém. Arcokat látok magam előtt. Három padsort. Hallom a padok és a székek nyikorgását, a mocorgó-várakozó izgalom letompított hangjait. Valaki a pad alatt a füzetben lapoz, hátul, a falnál halkan kuncognak, aztán nyílik az ajtó, s belép rajta osztályfőnökünk, Rezső bácsi. Szemüvegén megvillannak az ablakon betévedt napsugarak. Állunk a padok mellett és várunk ... Most is ősz van, mint akkor, csak nem olyan szép és tiszta. Napok óta zuhog az eső, s az autó ablaktörlője kemény mozdulatokkal törli le előlem a felvillanó emlékképeket. Ha jól meggondolom, immár tizenöt éve, állandóan úton vagyok. Utazásaim során rengeteg emberrel megismerkedtem, sok találkozás emlékét megírtam, de — bár sokszor felötlött bennem a lehetőség — ohhoz, hogy osztálytársaim sorsát, akikkel négy esztendőt töltöttem el jóban-rosszban, megírjam, eddig nem volt elég bátorságom. Valahogy túl nehéz feladatnak látszott, olyan diónak, amelynek feltöréséhez nagyobb időtávlat kell. Aztán elérkezett a tizenöt éves érettségi találkozó, s ott döbbentem rá, ott, az „osztályfőnöki órán", hogy tulajdonképpen felesleges minden várakozás, mert az idő múlásával nem válik könynyebbé az előttem álló feladat elvégzése. Sőt, az idő múlásával egyre nehezebb lesz. Akkor hát érdemes várni? Nem érdemes, biztattam magamat, és alig telt el egy rövidke hónap a találkozó óta, s már el is indultam, hogy rendre sorba járjam azokat a helyeket, ahol egykori osztálytársaim élnek és dolgoznak. Ami pedig a látogatás célja, az egyetlen mondatban megfogalmazható: Hová érkeztünk el az elmúlt tizenöt esztendő alatt. Nos, lássuk csak, hová is érkeztünk el, mi harminchármán ... Visz az autó. Az út a gömöri dombokon kanyarog, le a Garam völgyébe, majd még tovább, Komárom felé, a Duna partján, s még innen is tovább, a Csallóközbe. De azért ott még nem tartok, csak a gondolat röppen ilyen sebesen előre a maga útján. Egyelőre még Gömör kellős közepén döcögök. Van idő gondolkodni, emlékezni. Érdekes, ha visszagondolok azokra az időkre, akkor a negyedik „Á" megnevezés jut az eszembe. Pedig voltunk mi első „Á" is, meg második „A“ is. Az „Á" a mi esetünkben egyben a szakot is jelölte: állattenyésztési szak. Volt „B“ osztály is, ők voltak a növénytermesztők, vagy ahogy családiason mi emlegettük: a növényetek. A „B“ osztály volt a j ó osztály, mi pedig a rossz osztály. Nem a tanulmányi eredményeket kell e két fogalom alatt érteni, hanem, hogy a B-sek szelíd lélekkel megáldott lányok és fiúk voltak, mi pedig tűzrevaló, tanárszomoritó, nevelőszomorító ördögfatytyak. S érdekes — sokat emlegetik, s tudom, nem udvariasságból, mert miért Is tennék? — egykori tanáraim, tanáraink valahogy jobban az emlékezetükben tartanak, mint a B-seket. Vagyis, gondolom most, a jóság, a szelídség illékony természetű jószág, a csínytevő gonoszkodások, diákrumlik pedig emlékőrző, láthatatlan filmszalagok, amelyek az emberek tudatában könynyebben megmaradnak, s amelyeket hamarabb levetít magának a képzelet. Vagyis, jön önmagától a következtetés, ha azt akarjuk, hogy emlékezzenem áll, mert a Duna szintje itt magasabb, s így a Zsitva vizét szivatytyúkkal emelik át a Dunába. A régi gőzszivattyú ma muzeális emlék. Azt is kevesen látogatják. S itt járván, arra is illik odafigyelni, hogy itt kötötték meg a zsitvatoroki békét valamikor 1606-ban ... Kölyökkoromban, amikor rákaptam a könyvekre, az olvasásra, mindig csodálattal töltött el egy-egy leírt táj történelmisége, s egyben mindig valami csalódást éreztem, hogy az én szülőföldemen a történelem folyamán semmi jelentős nem történt. Ma már tudom, hogy ez nincs így. Mert a szülőföld nemcsak egyetlen falu határát jelenti. Ma már tudom, hogy Baráti sírja, a zsitvatoroki béke, Csokonai komaromi emlékei éppen úgy a szülőföldhöz tartoznak, akár az öregtemető vagy Komárom bástyái, amelyek legtovább őrizték és védték az 1848—49-es szabadságharc eszméjét.,. Hogy miért mondom mindezt most el? Nagyon egyszerű a válasz. Itt a Duna töltésén gurulva Izsa felé, az jár az eszemben, hogy egy iskola s egy iskola diákjainak — mint amilyen a mienk is volt, s amilyenek mi is voltunk — neveléséhez, emberré formálásához ezek a történelmi adalékok és távolságok is szervesen hozzákapcsolódnak. Mert nem lehet kikerülni őket. Mert ott állnak a helyükön, kikerülhetetlenül. S jó, hogy ott állnak. Komárom. Járok egy órát a szigeten. Itt és most nem zavar az eső, a hideg . .. Hallgatom a nyárfák és a platánok lombjainak zizegését, hallgatom a Duna-parthoz sodródó hullámainak surrogását. Hallgatózom, hallgatózom húszévnyi távolságra — visszafelé. Bizony az óta az első focimeccs óta sok minden történt velünk, sok minden megváltozott, más lett. S nyilván mi magunk is mások lettünk. De hogyan lettünk mások? És: megfeleltünk-e a várakozásoknak? Milyenek vagyunk? A sziget nyárfái suhognak a szélben. Az út elején csak kérdések vannak még. Talán az út vége megadja a kérdésekre a válaszokat is. TIZENÖT ÉVE INDULTAK nek rönk, olyat kell cselekednünk, amit „emlegetni" ilehet... A jó diák, o jó osztály belevész a mindennapok szürkeségébe. Dehát mi nem voltunk jó osztály, s jó diákok sem. S jó, hogy ez így volt. Mert abból a mi rossz osztályunkból az elmúlt tizenöt év alatt valami azért jóra -fordult. S hiszem, hogy az előbbi nélkül az utóbbi sem lett volna. Mert a világon, ez már a dolgok természetes rendje, minden összefügg, egymásba kapcsolódik. Rimaszombatban elfogy előlem az autóoszlop. De a szürkeség, az út és az ég szürkesége s a könyörtelenül zuhogó eső nem fogy el. Az eső az nem. S az emlékek sem. Az első nagy felbolydulás, amit okoztunk I Az óml Alig voltunk három hete az iskiben, s egy sportdélutánon istenesen megtömtük a harmadikosok hálóját. Tulajdonképpen ez volt az első Tizenöt év után újra együtt bemutatkozásunk. A tanárok és a felsőbb osztályosok ekkor kezdték megtanulni a „kis" Zsapka (azért ez a jelző, mert volt „nagy" Zsapka Is), Fóthy Jancsi, Nagy Laci meg Köteles Guszti nevét. Meg az Ollósét, a Lénárd Boldiét s a Gavlider Laciét... Mire az első napokat, hónapokat felidézem, már lent járok a Garam völgyében. Innen Komárom már csak egy kohajításnyira esik. Vagyis már ezen a tájon otthon érzem magamat. Valahogy az út is gyorsabban fogy, hiszen minden buckát, eret, csatornát, dombot, erdőt közelről ismerek. S a falvakat is. Karva, Dunamocs, Radvány. Egy kis kanyarral, Morcelhóza felé, Virt. A virti temetőben pedig Baráti Szabó Dávid sírja. Bizony, kevesen tudják I S még kevesebben látogatnak el a sírhoz, A temető mellett folyik a Zsitva, illetve nem folyik, haA Zsitva torkolata
