A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-04-25 / 17. szám
7 Két hét múlva érkezett vissza, miután persze nem talált semmit, agyongyötörtén, betegen, kimerültén és egyszerre éveket öregedve. Nem kételkedtem benne, hogy az általam „kedvesének szólított címzettek közül sokan, ha nem is rögtön, de a háború utón bizonyosan meg akarják keresni hozzátartozójuk sírját. Am az előrenyomulás során a halottakat hátrahagytuk a lövészhadosztályok elhantoló osztagainak, s így nem ismertük pontosan az elföldelés helyét, amit éppen ezért, bármennyire szerettem volna is, nem tudtam megjelölni. Az egyetlen, amit hosszas töprengés után még kitaláltam, az volt, hogy mind a kétszázhárom értesítésbe a „Fia (férje, apja, testvére...)" szavak elé beírtam a következőt: „Mélységesen megrendülve értesítjük, hogy ..." Természetesen ez is önkényes eljárás volt, eltérés a szabványtól és mintától, de úgy gondoltam, hogy az effajta önkényesség, amely enyhíti a halotti értesítők hivatalos szárazságát, kívánatos, sőt egyszerűen elengedhetetlen. Ha viszont a dandártörzsnél öntevékenységemet nem akarják hitelesíteni a pecséttel, ám legyen, én újra írom valamenynyit: még volt a zászlóaljnak vagy kétezer kitöltetlen űrlapja. Délelőtt tíz óra tájban ellenőrök érkeztek a dandártól: egy már nem fiatal, szűkszayú, mogorva százados, a frontszolgálati osztály főnöke, egy mozgékony, hangoskodó és már ugyancsak előrehaladott korú hadnagy, a politikai osztály instruktora. Amikor a hadnagy megpillantott, miközben a gépkocsiról leemelt egy köteg friss újságot és brosúrát, már az utcáról harsányan és örvendezve odakiáltott hozzám, hogy csapataink rohammal elfoglalták Narva és Demblin (Ivangorod) városokat. Narva valahol messze, északkeleten van, Leningrád alatt, Demblin pedig valahol Bialystoktól délre, és ugyancsak nem a közelben; egyik városban sem jártam soha, és ezek a harcok közepette elfoglalt városok ebben a pillanatban — bizonyára merőben írnoki szempontból — sok köteg halotti értesítő képzetét keltették bennem. Felálltam, és jelentettem, magamban pedig bosszankodtam, hogy megint jócskán elrabolnak az időmből, de szerencsére, rögtön elindultak az alegységekhez. A halotti értesítők kitöltése legalább hat órába tellett, s amellett elképzelni sem tudtam volna, hogy ennyire megvisel, és hogy minél inkább nő előttem a kitöltött értesítők halmaza, annál megkínzottabb és elfósuitabb leszek. A szomorú gondolatoktól és emlékektől körülrajzottan csak írtam, írtam, s csupán irigyelni tudtam Vitykát meg Karevet: nekik fogalmuk sem volt arról, amit én átéltem, ők a harcosokkal foglalkoztak, s a faluból, ahol a zászlóalj maradványai a menetgyakorlatokat végezték, odahallatszottak hozzám a ropogós induló rigmusai: Harci gá-árdát kovácsol belőlünk He-elyettes-parancsnok iskolánk. A-a dolgo-zó nép érdekéért Ke-emény-ény harc vár reánkI A-a dolgo-zó nép életéért Ha-alálos harc vár reánk! Akárcsak előző nap, csodálatos verőfény áradt, meleg is volt, de nem kibírhatatlan, és pompásan, bámulatosan áradt az alma és a méz illata. Akárcsak előző nap, Zosia már kora reggeltől a ház körül és a veteményeskertben szorgoskodott, különféle könnyű munkákat végzett. Júlia asszony többször kivette kezéből a szerszámot, igyekezett lehetőleg mindent maga végezni. Azt már észrevettem, hogy nagyon kíméli Zosiát, szinte mértéktelenül kényezteti, hiszen ez az egy szem lánya maradt azután, hogy a németekkel vívott harcokban még harminckilenc őszén odaveszett férje is, fia is. Amikor Zosia reggel átsietett a kerten, barátságosan köszöntött, zavartan én is rámormogtam a magom orosz „jó napot!“-ját. Az asztalt úgy fordítottam el, hogy az almafa sűrű, lehajtó ágai közvetlenül a homlokomat súrolták, s eltakarták összekarcolt arcomat. Zosia azután még sokszor elment vagy elszaladt előttem, közben egyre dúdolgatott valami játékos, mulatságos nótát, s hol kis vödör volt a kezében — vizet hordott a kertben álló dézsákba —, hol pedig kiskapa vagy valami más. A halotti értesítők lekötötték gondolataimat, s már nem nézegettem úgy utána, mint tegnap: szinte föl sem emeltem a szememet, s ha futólag láttam is, az csak véletlen volt, minden szándékosság nélkül. Azon a reggelen úgy éreztem, hogy az elesettek emlékének valóságos meggyalázása volna, ha gondolataim elkalandoznának, és a leány után meresztgetném a szememet. Bizonyos voltam felőle, hogyha Zosia tudná, mivel vagyok elfoglalva, és mit tartalmaznak a szürke papírlapok, ő sem énekelgetne oly derűsen, és nem futkosna mellettem a kerten keresztül. Délután két óra tájban, amikor az utolsó értesítőket is kitöltöttem, elküldtem az őrszemet egy paranccsal az ötödik századba, s megmondtam neki, hogy egyúttal ebédeljen meg, és hozza el az én ebédemet is a zászlóaljkonyháról. Amikor az őrszem elment, nekifogtam az újabb jelentésnek, de aztán meggondoltam magam, elővettem térképtáskámból a Jeszenyin-kötetet, mondván, hogy egy rövidke pihenőt megengedhetek magamnak. Körülnéztem — a kertben és az udvaron senki sem volt —, olvasni kezdtem, és rögtön belemerültem a könyvbe. Fölálltam az asztal mellől, s élvezettel szavaltam azt, ami a legjobban tetszett, főleg emlékezetből, szinte nem is nézve a szövegbe. Mindenről megfeledkeztem, de azért arccal a ház felé álltam, és meresztettem a szememet, hogy idejében észrevegyem az őrszemet, Tia visszatér. Hangsúlyozva, nagy gyönyörűséggel szavaltam, élvezve minden egyes sornak az ízét, s lelkem mélyén örültem, hogy az őrszem még nem tért vissza, és senki sem zavar. ... Kéklő esték azt suttog iák rólad: Álom voltál, elhaló zene. De tudom — aki formálta vállad, Fénylő titkoknak volt mestere, Bokraink közt már az ősz barangol... Zizegést hallottam, és hirtelen megfordultam; ólig tizlépésnyire tőlem Zosia támaszkodott kezével az almafa törzsének. Nem tudom, mit érezhetett, hiszen nem értette a nyelvet, de arca figyelmet, megindultságot árult el, mintha valamit átélt volna, s tágra meresztett szemmel nézett rám. Lehet, hogy a Jeszenyin-versek szívbemarkoló dallamossága, gyönyörű muzsikája kapta meg, vagy pedig erőlködött, hogy megértse a tartalmukat — nem tudom. Elharaptam a szót, amely éppen ajkamon volt, fülig elpirultam, s mivel eszembe jutott összekarmolt arcom, gyorsan elfordultam. De tisztán hallottam, hogy a leány a hátam mögött halkan azt mondta: „Még“! Hirtelenjében azt se tudtam hová legyek, de szerencsére ebben a pillanatban megjelent a katona, két gőzölgő csajkával a kezében. A szemem sarkából még láttam, hogy Zosia leemeli az ágról a napfényben csillogó sarlót, s lassan, büszkén és talán egy kissé duzzogva ellibben az almafák között. Amikor alakja eltűnt a kert végében, evéshez láttam, s magam elé tettem a nyitott kötetet; egyébként tizenöt perc múlva már a következő jelentést írtam. Nemsokára megérkezett Vityka és Karev. Kitűnő hangulatban voltak: oz ellenőrök elégedetten távoztak. Vitykának a politikai osztály instruktora megvallotta, hogy rosszabbra voltak elkészülve, mert a dandárparancsnok utasította őket, hogy szinte naponta tegyék tiszteletüket nálunk, ellenőrizzenek és segítsenek. Kérésemre Vityka odaült az asztal széléhez, s vagy félóra alatt aláírta valamennyi halotti értesítőt. Eközben meg sem nyikkant, nem gondolkozott, egyáltalán egy szót sem szólt, de a maga módján szenvedett: leszegte fejét, öszszevonta a szemöldökét, s nehezen erőlködve szuszogott, gyakorta — nyilván, amikor nagyon ismerős névvel találkozott — furcsa fintor ült ki az arcára, mint amikor savanyúba harap az ember, vagy éhes fájdalom hasít beléje, fojtottan krákogott és ujjaival elkeseredetten vakarta a tarkóját. Amikor végzett, szótlanul fölállt, megmosakodott a gépkocsi mellett, s törülközés közben odaszólt nekem, hogy menjek én is ebédelni: Júlia asszony vár bennünket. Nekem semmi kedvem se volt ehhez, megköszöntem az invitálást, s az almafa alatt álló üres csajkára mutattam. Vityka nem unszolt, ő meg Karev azonban bement a házba. Vityka valahonnan megtudta, hogy nem messze az erdőben még a németek idejében összehordott hasábfa áll, s ebéd után bejelentette, hogy hoz egyegy gépkocsi rakomány fát Júlia aszszonynak meg Stefannak, Ez szokása volt. — Nem csupán katonák vagyunk, hanem felszabadítók is — mondta a harcosoknak igen komolyan nemegyszer. — Kiket szabadítunk föl? A nincstelen elesetteket I... Kötelességünk, hogy amivel bírjuk, segítsük őket. Nem elvennünk, hanem adnunk kell... Ez volt a hite és meggyőződése, s akárhol álltunk, a szabad percekben mindig szívesen segített a lakosságnak: tüzelőt vágott, vagy fölásta a kertet, földkunyhókat vájt az üszkös házhelyeken, sőt, olykor még kemencét is rakott az öreg tégladarabokból. Nem kétlem, hogy az általa megsegített emberek később is gyakran emlegették jó szóval Vitykát. És még valamit nagyon szeretett, illetve mondhatni állami fontosságú ügynek tekintett: megrakott egy teherautót gyerekekkel — volt is ott sivalkodás, lárma, örömrivalgásl —, és jól megkocsikáztatta őket, bár előző, két hete elesett zászlóaljparancsnokunk nem helyeselte ezt a — mint ő mondta — „szükségtelen benzinpocsékolást", s többször is megfeddte ezért Vitykát. Vityka utasítására Szemjonov előállt aknavetőüteg gépkocsijával. Láttam és hallottam, hogy Vityka az udvaron a gépkocsi mellett állva faggatta Stefant, merre vezet a fához a legrövidebb út, az öreg pedig egyre hajtogatta, hogy ne menjen. Az öreg szavaiból kiderült, hogy az erdőben köröskörül valósággal hemzsegnek a németek, akik a bekerítésből próbálnak közelebb kerülni az arcvonalhoz: három napja az egyik közeli tanyán lemészároltak egy lengyel családot, tegnapelőtt pedig ugyanabban az erdőben, ahová Vityka készült, a sűrűből rálőttek mentőautónkra, megölték a sofőrt, és a felcsert, a gépkocsit pedig, benne a sebesültekkel fölgyújtották. Júlia asszony is megpróbált lelkére beszélni Vitykának, aztán Zosia is odasietett, kislányosan megfenyegette az öklével, majd gyorsan pergő nyelvvel mérgesen mondott valamit anyjának és Stefannak, ahogy szavaiból kivettem, azt követelte, ne engedjék el Vitykát. A sok beszéd azonban épp ellenkező hatást ért el. Vitykának csak még nagyobb mehetnékje lett tőle. Leereszkedőn, jámboran nevetgélve szólt oda Szemjonovnak, hogy tegyen be a kabinba két géppisztolyt, tartaléktárakat, meg vagy hat kézigránátot, futólag ellenőrizte a fegyvereket, aztán beült a volán mögé — Szemjonov mellette foglalt helyet —, s kihajtott az udvarról. Vityka konoksága azonban Stefant nagyon kihozta a sodrából, kegyetlenül káromkodott lengyelül és oroszul, kolerát, ördögöt emlegetett Vityka szüleivel egyetemben, s a legutolsó pillanatban hátulról fölugrott a platóra. Én az almafa alatt ültem, és végeztem (rnoki teendőimet, de gondolatban az erdőben voltam Vitykával. Nagy kedvem lett volna vele tartani, és sokért nem adtam volna, ha csakugyan megtámadnak bennünket: akkor aztán kitettem volna magamért. Lelki szememmel láttam magunkat, amint visszatérünk a faluba, én persze súlyos és veszélyes sebbel, de hátul a platón egymás hegyén-hótán hevernek az általam megölt németek! Zosia és Júlia asszony izgatottan fogad bennünket, Stefan és Vityka pedig egymás szavába vágva mesélik nekik, hogy ha én nem lettem volna velük, nem látják viszont élve őket sem. (Folytatjuk) A lengyel ■M lány p VLAGYIMIR BOGOMOLOV]
