A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-04-11 / 15. szám
A lengyel ,*r lány VLAGYIMIR BOGOMOLOV Szerintem nem mondott semmi sértőt, de mihelyt Stefan lefordította a szavait, várat• lan dolog történt: Zosia lángvörös lett, kislányos, halványpiros orcája egy szempillantás alatt kígyóit, szeme elkomorult, s dús, gesztenyebarna szemöldöke sértődötten rángott, mint egy gyermeké. Még meg is ijedtem egy kicsit, gondoltam, a kislány mindjárt elsírja magát, de ő dühösen, megvetően nézett Vitykára, s hirtelen erélyes mozdulattal előrántotta kebléből a keresztet, kitette a blúzára, fölvette a fejét, és kihívóan kidüllesztette mellét. Arcáról, tartásából és tekintetéből annyi érzés, annyi felháborodás, büszkeség és leplezetlen megvetés sütött, hogy Vityka valósággal kétségbeesett, öklelően leszegte a fejét, rám pillantott, aztán Karevre, mintha támogatást keresne vagy tanúnak hívna bennünket, s mindenki füle hallatára ki akarná jelenteni: „Látjátok, mit művel?!..." Júlia asszony gyorsan, kérlelő hangon szólt valamit a leánynak, Stefan meg elkomorodva, halkan, de keményen mondott neki néhány szót, alighanem, hogy tegye el a keresztet, de Zosia bíborpirosan, felindultan, merően maga elé nézve mozdulatlanul ült, csak kis keble hullámzott nyugtalanul. A feszült csöndben Vityka fenyegetően szuszogott, s mivel ismertem, tudtam, hogy az effajta demonstrációt nem tudja elviselni, egyszerűen képtelen lesz hallgatni. — Egyébként nálunk, a Szovjetunióban, vallásszabadság van! — szólalt meg ekkor Karev. — És az állam tiszteletben tartja a hívők érzelmeit! Ügy mondta ezt, hogy tulajdonképpen nem fordult senkihez sem, szabatosan és hangosan, mintha nagy hallgatóság előtt állna. Vityka föltekintett rá, valószínűleg megértette, hogy ebben az esetben nem célszerű elveit fitogtatni, és jobb engednie: végül is erőt vett magán, és a gabonáról kezdett beszélgetni Stefannal. Néhány pillanat múlva már szívélyesen társalgott Júlia asszonnyal és Stefannal, mintha mi sem történt volna, még mosolygott is, de Zosia nem nyugodott meg egyhamar. Karev hiába próbálta elterelni a figyelmét, megnevettetni vagy legalább felélénkíteni, a leány csak ült sértődötten, szótlanul, morcosán, észre sem véve Vitykát, legalábbis feléje sem nézett. Jó sok időbe tellett, amíg végre egy kicsit fölengedett, és átsuhant egy mosoly az arcán, de a keresztet csak nem tette el, ott fénylett a blúza fölött. Vityka közben az erős húslevesben kifőzte a derelyét, kirakta a tányérokra, megmutatta, hogyan kell enni, kiadóson megöntözte az ecetből és tormából külön recept szerint kevert csípős szószszál. A derelye fölöttébb ízletesre sikerült, hiszen Vitykának ez volt a kedvenc étele, nem csoda, hogy a kóstolgatás után Júlia asszony és a vendégek is elismerően nyilatkoztak barátom szakácsművészetéről, s meglehetősen gyorsan kiürítettek két nagy tálat. Nekem is nagyon tetszett Vityka kuktáskodása, s bizonyára magam is ettem néhány darab derelyét, de pontosan már nem tudom, akkor bizony nem a derelyén járt az eszem. Közben ugyanis elég sűrűn Zosiára tévedt a pillantásom, ha talán nem is többször, mint Stefanra vagy Júlia aszszonyra. Csakhogy rájuk fesztelenül néztem, főleg szükségből, álcázás végett. Zosiára pedig lopva, mintegy véletlenül, akaratlanul, olvadozva a titkolt gyönyörtől. Még amikor nem néztem rá, akkor is minden pillanatban éreztem a jelenlétét, nem is tudtam gondolni semmi másra, bár megpróbáltam odafigyelni a beszélgetésre, felfogtam egyes mondatokat, sőt, még mosolyogtam is, ha nevettek mellettem. Olyasmi történt velem, amire még nem volt példa. Még soha életemben nem éreztem ilyen nyugtalanságot egy leány vagy asszony láttán, noha voltam már szerelmes, mégpedig legelőször ötvagy hatéves koromban — „szerelmem" körülbelül ugyanannyi lehetett. Titkos epekedésem utolsó tárgya — Olenyka, a szomszédos zászlóalj egészségügyi tisztese — a támadás elején súlyosan megsebesült, s azóta már valamelyik hátországi kórházban feküdt, nem is gyanítva érzelmeimet. Akkor, fiatal koromban, gyakorta beszéltem versekkel, jogosan feltételezve, hogy a költők nagyon sok gondolatot és vágyat sokkal jobban, szemléletesebben és szabatosabban kifejeztek, mint nekem sikerülne. Fejemben most is ezek a sorok dörömböltek ellenállhatatlanul: Egymás mellé üljünk, kedves, Tekintsünk egymás szemébe . . . Ó, ha ezt meg merném mondani Zosiónak, ha lenne hozzá bátorságom!... A beszélgetés még mindig főleg Vityka és Stefah között folyt — gazdasági kérdésekről tárgyaltak paraszti alapossággal —, s számomra meg Karev számára sok tekintetben érthetetlenül: a földről, a szántásról, a termésről, a fejési átlagról és a takarmányról. Nyugodtan, tempósan folyt köztük az eszmecsere, amíg Stefan elő nem hozakodott azzal, amit már más lengyel falvakban is nekünk szegeztek: lesz-e kolhoz Lengyelországban is, igaz-e, hogy a lengyeleket áttelepítik Szibériába? Vityka — egyébként maga is omszki születésű —, mint hasonló esetekben mindig, rettenetesen megsértődött. — Ide figyelj, Sztyopa, gondold meg, mit beszélsz! — kiáltott föl haragosan. — Kinek a nótáját fújod te? Mit képzelsz te, mi az a Szibéria: kényszermunkatábor, száműzetési hely?! Láttad te azt?... Ablakból?... Vonatról?... Hát én az én Mihajlovkámat nem adnám oda a ti egész kerületetekért! — kiáltotta magából kikelve, lángvörös arccal. — Egész Európáért nem adnám!... Más nótáját fújod... Bedőltél a németeknek?! Szégyen-gyalázat! Én az ilyen beszédért akárkinek beverem a fejét, ezt vedd tudomásul!... Stefan — már szemmel láthatólag kótyagosan — meghökkent az addig nyugodt és barátságos beszélgetés váratlan fordulatán, mellére fektette kezét, ijedten dünnyögte, hogy nem akart senkit megsérteni. A többiek elhallgattak, Zosia nyílt ellenszenvvel nézte Vitykát. A helyzet fölöttébb kínos volt, én is hallgattam, de Karev megint föltalálta magát: — Akkor hát igyunk Mihajlovkára — indítványozta vidáman, s teletöltötte Stefan poharát — meg Nowy Dwórra! Az ital már eléggé a fejembe szállt, de csak nem tudtam rászánni magam, hogy megszólítsam Zosiát. Még kellett egykevéske a bátorsághoz, magam számára is váratlanul elvettem hát Korévtől a palackot, s teletöltöttem kisüstivel a söröspoharamat. Vityka még mindig mogorván a kolhozok és Szibéria ilyetén emlegetése miatt, csodálkozva, mondhatni feddőn nézett rám, talán mondani is akart valamit, de csak fújt egyet, és hallgatott. Én azelőtt soha nem ittam egyszerre ennyi pálinkát, még kevésbé hígítatlan kisüstit, s persze nem is lett volna szabad ezt tennem. De valahogy lovat adott alám Stefan egyik korábbi megjegyzése, hogy a németek gyengék hozzánk képest — pici pohárkával isznak —, hatott rám Zosia jelenléte is, meg hát gondoltam, így csak lesz anynyi bátorságom végre, hogy szóba elegyedjem vele. Vityka feddő tekintetét határozottan igazságtalannak tartottam, elvégre, mi vagyok én, hektikás? Egyébként már visszatáncolni sem lehetett; hanyag mozdulattal — ez is valami!? — fölemeltem a poharat, s vidáman rámosolyogtam Stefanra meg Júlia asszonyra: — Száz évig éljen a ház asszonyai... — Emlékszem, Júlia asszony elgondolkozva és szomorúan nézett rám, tenyerével megtámasztva állát, éppen úgy, ahogy nagyanyámat láttam sokszor. Hallomásból tudtam, miféle az a lengyel kisüsti, de mégsem gondoltam, hogy ennyire erős: valósággal marta a torkom I Égetett már az első korty, félrenyeltem, szemem könnybe lábadt, elborzadva éreztem, hogy rögtön csődöt mond az ivási tudományom, alig bírtam erőt venni magamon, mégis fenékig ürítettem a poharat, s csak miután letettem és észrevettem, hogy mindenki, még Zosia is igen figyelmesen és kissé talán gúnyosan engem néz — csak akkor kezdtem köhögni és pirultam el, valószínűleg nemcsak az arcomon, hanem a hátamon és az ülepemen is. Rögtön nagyon melegem lett, furcsa, rossz érzés vett erőt rajtam; sután ültem, nemcsak a fejemben, hanem egész testemben éreztem a méregerős kisüstit, s már nem láttam semmit, még a sózott uborkát és a kenyeret sem, amelyet Stefan nyújtogatott felém, miközben rázendített: Ha ifjú a vérünk, A szesz nem árt meg nékünk! Éljen a barátság! Igyál hát, igyál hát! Néhány pillanat múlva már tudtam, hogy, helyrehozhatatlan hibát követtem el, elment az eszem, hogy megittam ezt a förtelmes ocsmányságot! Rohamosan és feltartóztathatatlanul erőt vett rajtam a részegség: körülöttem áttetsző lepeble burkolózott minden, mintha vízen keresztül láttam volna az asztalt és az arcokat. Újra elővettem a társalgási zsebkönyvet, lapozgatni kezdtem, de csakhamar eszembe jutott, hogy nem ér semmit, s visszadugtam a zsebembe. Fejem zúgott, minden összezavarodott benne, de egy pillanatra sem hagyott el: Mindenáron beszélnem kell Zosiával I Annyira mégis eszemnél voltam, hogy tudjam: a leány nem ért meg engem, keményen megragadtam hát Stefan karját, hogy magamra vonjam a figyelmét, s a tenyerét megszorítva ráparancsoltam: — Kérem, fordítson! Aztán az asztalra csaptam az öklömmel, felkiáltottam: — Egy pillanat! — s a nyomaték kedvéért jól belenéztem Stefan szemébe. Az öreg kezét szorongatva hangosan, túlságosan is harsányan talán, szavalni kezdtem: Egymás mellé üljünk, kedves, Tekintsünk egymás szemébe. Szelíd pillantásod mellett Halljam: mit zúg szívem vére. Stefbn még a száját sem tudta kinyitni — ostobán mosolygott, értetlenül nézett rám —, amikor Szemjonovból kirobbant a falrengető kacagás, s még valaki elnevette magát. — Nyálasszájú! — hallottam a fülemben dörömbölni Vityka ingerült hangját. — Még inni sem tudsz! Szégyent hozol a tiszti becsületre és az egész Szovjetunióra!... Kísérjelek ki?l — Ne-e-m! — jelentettem ki határozottan, s a fejem ráztam. Most már a hétfejű sárkánytól sem ijedtem volna meg. Néztem Zosiát, de már nem láttam tisztán: arca megkettőződött, táncolt, szétfolyt, nekem pedig melegem volt, pocsékul éreztem magam, s néhány pillanat múlva forogni kezdett velem a világ. Felálltam, az egyensúlyra ügyelve, imbolyogva elindultam az ajtó felé, de azért csak nekiütköztem valaminek. Karev utolért az előszobában, fél karjával átölelt, kikísért a tornácra, de nekem nem volt ínyemre, leráztam a karját, s ellöktem magamtól. — Hadd kísérjem ... — Nem kell! — ordítottam dühösen. — Magam is odatalálok! Karev erre engedelmesen eloldalgott. Egy darabig a tornácon álldogáltam, megkönnyebbülten szívtam be a friss levegőt, dühöngve mindenre és mindenkire, aztán döntöttem: — Pokolba velük! — léptem egyet, s előrebuktam a lépcsőről, igencsak beleütve arcomat valamibe. (Folytatjuk) hot- 14 9
