A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)

1975-04-11 / 15. szám

A Goethe—Schiller-emlékmű

Goethe lakóháza a Frauenplanon — ma Goethe Nemze- Itt lakott Goethe 1182—1789 között és 1192-től 1832- ti Múzeum ben bekövetkezett haláláig

WEIMAR

az ezeréves város

Az Ilm folyó partján elterülő, ma több mint 60 000 lakosú Weimar helyén és környékén már a pattintott kőkorszak — tehát körülbelül százezer év óta — volt emberi település, ahogy azt régészeti leletek bizonyítják. A város alapításáról keveset tudunk, annyi azonban biztos, hogy 450 tájban már állt, mert ettől fogva egészen 531-ig a thüringiai királyok székhelye volt, amikor Hermanfriedet, az utolsó thüringiai királyt meggyilkolták, s országának egy része a frank királysághoz került. Weimar pedig — nem lévén többé székváros — hanyatlásnak indult.

Ez a thüringiai helység akkor kapott újra nagyobb szerepet, amikor a X. század második felében a kalandozó magyarok és a szlávokhoz tartozó szorbok (ma az NDK-ban élő egyetlen nemzeti kisebbség) betörtek ide, s Weimarból amolyan

végvárféle lett. Az első oklevél, amely említi, 975-ből származik: II. Ottó német-római császárnak a birodalmi gyűlés után kiadott okiratában szerepel a „Wimares“ név, vagyis a város szász nevének latinosított formája.

Weimar a X. század óta az orlamündei grófok birtoka volt, majd ezek kihalása után a meisseni őrgrófok és a thüringiai tartománygrófok birtokába jutott. A XVI. században alakult meg a szász-weimareisenachi hercegség, ennek már külön uralkodója volt. A kis országot a bécsi kongresszus 1815-ben nagyhercegség rangjára emelte. Utolsó uralkodója a forradalmi események hatására 1918. november 9-én lemondott a trónról, a volt nagyfejedelemség pedig beolvadt a szász államokból alakult Thüringia szabadállamba; ennek Weimar volt a fővárosa. 1923-ban azután Thü’ringiát

tartománnyá szervezték át s területét négy városi és 11 vidéki közigazgatási kerületre osztották. Weimar ma az NDK Erfurt kerületének egyik városa.

A város tehát — mint láttuk — 1547 óta állandó hercegi székhely volt az első világháború végéig. A

XV. század közepén a várost — főképp a betörő husziták elleni védekezésül — erős falakkal vették körül, s a falakon, akkori szokás szerint, négy kaput vágtak. Az akkor épült tíz torony közül kettő — a Kasseturm és a Bibliotheksturm — máig is fennmaradt. A reformáció idején Martin Luther és Thomas Müntzer is járt Weimarban. A XVI. század közepén Nicol Gromann építőmester számos reneszánsz stílusú épületet emelt, ezek legtöbbje (részint átépítve) ma is látható. Ez idő tájt kapták meg a weimari polgárok a „Braurecht“-et, a sörfőző jogot: évente háromszor főzhettek sört és ezt ki is mérhették.

A város kulturális fejlődését bizonyítja, hogy a német nyelv fejlesztésére és megtisztítására 1616- ban itt alakult meg a Palmenorden nevű irodalmi társaság. 1650-ben itt létesítették az első állandó udvari zenekart, 1696-ban pedig az akkori hercegi kastélyban az első német operaszínpadot. Az uralkodó hercegek képzőművészeti gyűjteménye már ekkor világhírű volt Dürer, Cranach, Tintoretto, Rubens képeivel. Élete végén itt tevékenykedett az idősebb Lukas Cranach; Brück kancellár háza, ahol Cranach is lakott, ma is látható, akárcsak Cranach híres oltárképe (Krisztus a keresztfán), Cranach és Luther alakjával, a városi templomban. (Cranach és műhelye a budapesti Szépművészeti Múzeumban is egész sor képpel szerepel.)

Weimar a XVIII. század közepétől a klasszikus német kultúra központja, különösen attól fogva, hogy 1772-ben Anna Amália hercegnő az erfurti egyetemről ide „csábította“ Christoph Martin Wielandot, e korszak egyik legnagyobb filozófusát. Braun schweigi Anna Amália, aki

1758-tól fogva mint régensnő uralkodott, Weimart valóságos irodalmi központtá tette. A weimari udvar egyesítette ez időben Németország legkiválóbb irodalmi tehetségeit. 1775. november 7-én a fiatal Károly Ágost herceg vendégeként Goethe is Weimarba érkezett s itt is maradt élete végéig. A herceg követségi titkos tanácsossá nevezte ki, majd nemesi rangra emelte és miniszterévé tette. Egy év múlva, 1776-ban már Johann Gottfried Herder, a német felvilágosodás úttörője, a népiskola megalapítója is ide költözött, 1787- től pedig Weimarban élt Schiller is, aki később rövid jénai tartózkodás után megint csak visszatért ide. Weimarban születtek olyan Goetheművek, mint az Egmont, a Tasso, a Wilhelm Meister, a Faust. Goethe 1832. március 22-én halt meg; földi maradványai a weimari fejedelmi sírboltban nyugosznak Károly Ágost herceg és Schilleréi mellett. Schiller egyebek között a Stuart Mária, a Teli Vilmos és az Orléansi szűz című drámákat írta ebben a városban.

Goethe halálát követően tíz évvel, 1842-ben kezdődött a német klasszikus kultúra második korszaka. Ez elsősorban Liszt Ferenc nevéhez fűződik. Liszt 1842. november

2-án költözött Weimarba, ahol udvari karmesterré nevezték ki. Itt írta szimfóniái költeményeinek nagy részét, itt bontakozott ki nagy pedagógiai lángelméje és karmesteri zsenije. Amikor Richard Wagnernak forradalmi tevékenysége miatt 1849-ben Drezdából menekülnie kellett, Liszt pártfogolta legjobb barátját, a nagy zeneköltőt s ő vitte diadalra műveit.

A német klasszikus kultúra hagyományainak ápolása, Weimarnak, Németország egyik haladó szellemű kulturális központjának fenntartása a XIX. században tovább folytatódott. Itt alakult meg és ma is itt székel a német Schiller-, Shakespeare-, Dante-alapítvány és a Goethe társaság.

A felszabadulás után Weimarban páratlanul kiteljesedett a műemlékvédelem és a klasszikus német kultúra ápolása. 1948. augusztus 28-án Goethe Faustjával nyitották meg a háború alatt elpusztult, majd újjáépített weimari színházat. Ez azóta is a klasszikus német remekművek egyik legkitűnőbb színpada. Itt működik a Goethe Nemzeti Múzeum. Ez gondozza azokat a régi épületeket, ahol a német klasszikus kultúra nagy alakjai éltek.

Az egykori nagyhercegi kastélyban van a Goethe—Schiller Archívum; ez 600 irodalmi személyiségtől több mint 900 000 dokumentu-A Neptun-kút a város központjában