A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-03-21 / 12. szám
2 Elgondolkozva ballagtam viszsza a partra, újra kinyitottam _ a kötetet, s Ismét olvasni kezdtem, de már nem ott járt az eszem — valami mintha hiányzott volna. De ml van velem, végtére is, mi hiányzik hát? ... S egyszer csak belém hasított a felismerés, hogy rettenetesen szeretném látni még egyszer ezt a kislányt, akár csak egy pillanatra is, akár csak félszemmel is. Elbújtam, leguggoltam egy bokor tövéhez, s hallgatóztam abban a reményben, hátha újra megjelenik. Csakugyan, miért is ne jönne vissza?... Hát fél tőlem, hogy megeszem vagy megbántom? ... A csöndben édesen zsongott a madarak csivitelése; a fű között vidáman és fáradhatatlanul cirpeltek a tücskök; de akárhogy füleltem, sem léptek zaját, sem levélzizegést nem tudtam kivenni. Az egyetlen, amit Jól hallottam, az egyre erősbödő motorbúgás volt. Amint megfordultam, láttam, hogy terepjáró személyautó döcög át lassan a hídon; a sofőr mellett ülő tisztben rögtön felismertem Antonov alezredest, dandárunk parancsnokát. Egy szempillantás alatt átfutott o fejemen, mekkora skandalum támad, ha az alezredes úgy talál rá az őrre és a zászláaljparancsnokra, amint éppen az igazak álmát alusszák, s futtomban eligazítva és kisimítva a helyenként még nedves gimnasztyorkát meg nadrágot, lélekszakadva rohantam vissza a faluba. Bűnös módon azt reméltem, hogy a dandárparancsnok a másik zászlóaljnál kezdi a szemlét, vagy pedig nem veszi észre a mi gépkocsinkat, elmegy a falu végére, és én még előtte odaérek. De elkéstem ... Mire az utcára értem, a dandárparancsnok kocsija már ott'állt szálláshelyünk előtt. Még a lécajtóig sem jutottam el, amikor már jött is visszafelé az udvarról az alezredes: magas, fiatalos férfi, frissen vasalt csizmanadrágban és gimnasztyorkában, mellén rendjelszalagokkal, vadonatúj tábori sapkában és ragyogó csizmában. Műkezének csillogó, fekete bőrrel bevont vége mozdulatlanul meredt ki bal zubbonyujjából. Harmincöt éves lehetett, de az én tizenkilenc éves szememben javakorabelinek, sőt, öregnek tűnt. Odaszólt a sofőrnek, hogy indítsa be a motort, válaszolt köszönésemre, szótlanul sapkájához emelte kezét, és röpke, komor pillantást vetve rám, megkérdezte: —Magával mi történt, a kutya szájából szedte ki a ruháját? ... Nincs hol vasalni?... — Elvette tőlem a könyvet, két merev ujjával ügyesen kinyitotta, belenézett, majd visszaadta. Abban a pillanatban elősietett Vityka is, gyorsan begombolta gallérját, dörzsölte a szemét, nézelődött erre is, arra is álmos szemmel, s odaállt az alezredes elé hajadonfőtt, derékszíj nélkül, maszatosan, szakállason. — Kápráztató! — mondta az alezredes. — A zószlóaljparancsnok alszik, mint egy hulla, a törzsparancsnok verseket olvas, az embereket meg magukra hagyjákl Őrséget nem állítanak ki, egyetlen őrszem van, az is alszik! Kész cirkusz! — kiáltotta felháborodva. — Felelőtlenségül Megáll az ember esze! Vityka értetlenül, tanácstalanul nézett rám. S csak ekkor jutott eszembe, hogy tegnapelőtt éjjel, amikor a peremvonaltól négy kilométerre gépkocsinkra szálltunk, Vityka parancsot adott nekem, hogy amint megérkezünk új körletünkbe, állítsak ki őrszemeket, s vázoljak fel akciótervet az ellenség támadása esetére. De az emberek majd összeestek a fáradságtól, és semmiféle támadástól nem kellett tartanunk (a németek elkeseredett ellenállást fejtettek ki, még ellenlökéseket is indítottak, de csak röpke próbálkozások formájában, védekezve). Ráadásul meggyőződtem róla, hogy a frontvonal és Nowy Dwór, új körletünk között helyezkednek el a második lépcső egységei, ami eleve kizárta a váratlan támadás lehetőségét. Ez megnyugtatott, s nem is tudtam tovább tartani magam, egy pillanat alatt elnyomott az álom. Kétségtelenül én voltam az oka mindennek; de egyelőre nem mertem szólni erről: a dandórparancsnok nem szerette, ha mentegetőzni próbáltak előtte, s nem tűrte a közbeszólást; úgy vélekedtünk, ha bosszús az alezredes, jobb hallgatni. En voltam a hibás, de most elsősorban Vitykának kellett felelnie, s azt is tudtam, hogy akármennyit kell is hallgatnia, egy szóval sem fog említeni engem. Csak álltunk a dandárparancsnok előtt: én a nadrágvarrósra szorított kézzel, elpirulva és bűntudatosan a szemébe nézve, Vityka pedig leszegett fejjel, mint öklelésre kész bika. — Mi történt?! Magyarázatot kérek! — folytatta az alezredes rövid szünet utón. — Talán véget ért a háború?... — érdeklődött a legkomolyabb arccal, epésen. — Akkor meg ne legyenek szégyenlősek, és jelentsék, hadd örüljön a parancsnokság is! Újra hallgatott egy sort, majd dühösen kijelentette: — Harcolni még csak tudnak, de ha kikerülnek a harcból, nem érnek hajítófát sem! Az egyik alszik, a másik versekkel szórakozik, a katonáik meg ott csellengenek a patakban, a faluban kószálnak, meztelenkednek, mint a strandonI És bizonyára még vodkát is Isznak I = Az emberek elcsigázottak — rhondta Vityka rekedten, makacskodva, bár ezt nem kellett volna tennie. — Megérdemlik a pihenést... — Ez nem pihenés, ez bomlás! — ordított az alezredes. — Maguk tapasztalatlanok, s fogalmuk sincs az elemi igazságokról! A tétlenség, a semittevés bomlasztja a hadsereget! Amíg megérkezik az emberutánpótlás és a technikai fölszerelés, meglehet, másfél-két hónapig is állnunk kell. Mit gondolnak, addig majd a hasunkat süttetjük a nappal? Szétzüllesztik nekem az egész zászlóaljatl... Holnaptól kezdve — adta ki a parancsot — minden reggel két óra alaki kiképzés az egész személyi állománnyal! És három óra foglalkozás alaki kiképzésből és harcászatból, mindennap! Az udvar mélyéből éles, fülsértő csikorgás hallatszott: a kert végében álló nagy pajta ajtaja kinyílt, s a sötétből előbukkant Karev hadnagy, az újsütetű századparancsnok, a zászlóalj harmadik, életben maradt tisztje. Éppen jókor bújt elő az isi A nyurgalábú, vékonydongájú legény egy szál csizmanadrágban, mezítláb állt a füvön, hunyorgott a tűző naptól, s nagy élvezettel, mosolyogva, mellét kifeszítve nyújtózkodott. Nem látott bennünket. — Nyújtózkodnak! — mondta az alezredes maró gúnnyal, alig türtőztetve magát. — Kész cirkusz! — üvöltötte dühösen. — Hát akciótervük van-e ellenséges támadás esetére?! Harcbiztosításról gondoskodtak-e? Vityka szusszant egyet, s a szeme sarkából megajándékozott engem egy kurta, de annál bőszebb pillantással; megvékonyodott arcán ideges rángás futott végig. — Kettejükhöz beszélek — ismételte meg az alezredes —, harcbiztosításról gondoskodtak?! — Én, alezredes elvtárs, je-jelentem... — makogtam, de rögtön elakadt a szavam. — Nincs tervünk — mondta Vityka komoran, a tőle megszokott nyíltsággal, kertelés nélkül. — Harcbiztosítás sincs. Ez felelőtlenség és az én hanyagságom. Ezért én felelek. — Elégedetlen vagyok önnel! — közölte az alezredes Vitykával megfellebbezhetetlenül és dühösen (ez a három szó nála a legnagyobb rosszallást jelentette), és hamarosan felém fordult: — ön meg szórakozik, de a jelentéseket, amelyeket a frontvonalból kivonás után tovább kell küldeni, elkészítette? A halotti leveleket kitöltötte? A veszteséglistát összeállította? Mindenben szörnyen bűnösnek éreztem magam, s bambán hallgattam. — Adok önnek egy órát — mondta az alezredes. — Állítsanak ki őrséget, teremtsenek rendet, és utána jelentést kérek! Majd rövid szünet után folytatta: — Maximálisan gondoskodjanak az emberekről. Ebédet adjanak ma a feljavított norma szerint. Vételezzenek és adjanak ki fejenként egy deci vodkát az egész személyi állománynak. De nem akarok részegeket látni, nem akarok nőről hallani I Sapkájához emelte kezét, s a szokásos „Végrehajtani I" helyett, már távoztában visszaszólt; — Pihenjenek! Vityka meg én nem mozdultunk, csak néztünk utána, ahogy gyors, határozott léptekkel odament a gépkocsihoz, beült, a terepjáró meg azon nyomban elugrott helyéről, s eltűnt a kanyarban. Vityka elfordította tekintetét, rám nézett, aztán a Jeszenyin-kötetre, s dühtől remegve sziszegte felém: — Nyálasszájúi És felbőszülve, leírhatatlan megvetéssel kiáltotta, amit már nem egyszer mondott nekem, amikor verseket olvastam, és valamit elmulasztottam a szolgálatban: — Piperkőcségl... És rothadt szentimentalizmus!... Tíz perc múlva az asztal mellett ültem a kertben, és hamarjában nekifogtam a szükséges okmányok kitöltésének. Sajnos szinte egyáltalán nem ismertem a zászlóaljírnoki teendőket, s ráadásul gyermekkorom óta idegenkedtem mindenféle írástól. De mindkét írnokunk elesett, és kényszerűségből nekem kellett magamra vállalnom néhánynapl igen kemény írnokoskodós minden terhét. Megérkeztek a riadóztatott alegységparancsnokok — egy tüzér tiszthelyettes és négy őrmester —, előállt Karev hadnagy is. Az iratok mellől sebtében elmondtam nekik, hogy haladéktalanul állítsanak ki őrséget, jelentsék a létszámot, írjanak igénylést a tábori konyhának, és küldjenek gépkocsit a dandár vételezőhelyére. Amint vártam, vitatkozni kezdtek egymással: az egyik században tizennégy ember maradt, a másikban csak öt, azok közül is kettő sebesült; az emberek alusznak, mosnak, mosakodnak és szorítkoznak — és így tovább. Éktelen lárma kerekedett, de Vityka mordult egyet, s erre mindenki elhallgatott, Vityka a gépkocsi mellett állva borotválkozott, forgatta a fejét, hogy jobban lássa magát a tükörben, s közben dúdolt, helyesebben dünnycgött valamilyen harcias indulót, ami nála mindig a rosszkedv jele volt. Bűntudatot éreztem vele szemben, s ahogy csak erőmből tellett, iparkodtam az okmányok kitöltésével. Nekem Vityka nem szólt többet, de annál többet hallgatott tőle Szemjonov, a küldönce, ez az okos, rendkívül bátor, viszont minden szertartásosságtól irtózó katona. Szemjonovot kiállította őrnek a törzs gépkocsija mellé, s a küldönc unalmában almát rágcsált. Vityka máskor ügyet sem vetett volna erre, most azonban jól odamondogatott Szemjonovnak, kipakolt neki mindent, amit gondolt róla, s megfenyegette, hogy „egy hónapig krumplit pucoltat vele a konyhán". Miután kiadtam a parancsokat, elengedtem az alegységparacsnokokat, és újra nekiláttam a jelentéseknek. Egyszer csak kellemesen csengő, lágy női hang ütötte meg a fülemet. Valaki lengyelül énekelt, s hamarosan elfogott a nyugtalanság, mert megláttam azt a lányt, aki egy villanásnyira egyszer már megjelent előttem. Napbarnította, apró lábán kecsesen libegve, egy kicsit illegetve magát, ment az ösvényen a kerten keresztül, és mintha nem vett volna észre bennünket, valami vidám kis dalt énekelt. Vityka éppen befejezte a reggelizést, és a kenyeret tartó kezét leengedve, elbűvölten nézte a leányt. — Ki ez a lány? — kérdezte kissé zavartan, tele szájjal Szemjonovtól, mihelyt a leány eltűnt a ház mögött. — Szemjonov, ki ez a leány? — Hogyhogy ki? — kérdezte vissza Szemjonov sértődötten. — A gazdasszony lánya ... — Ez eddig világos — motyogta Vityka, s mivel láttam az arcán, meg kicsendült a hangjából is, hogy a lengyel kislány milyen hatást tett ró, egészen nekikeseredtem. (Folytatjuk) 14 A lengyel lány VLAGYIMIR BOGOMOLOV