A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-03-07 / 10. szám
Olvasóink a felszabadulásról A Slovanská utcai lakótelep — Városunk felszabadulásának napjára, amikor az első szovjet katonával kezet fogtam. — Hogyan történt mindez? — 1945. január elején a szovjet hadsereg egy kilométerre közelitette meg városunkat. Tudtuk, hogy hamarosan felszabadulunk. De a kritikus és izgalmas napok ezután következtek. Március 25-én a szovjet katonák a Duna jobb oldalán elérték Komárom környékét. Március 27-én a fejvesztetten menekülő német katonák felrobbantották a közúti hidakat. A villanytelepről néztük (Pali bácsi ott dolgozott akkor), ahogy a sok német katona és lovaskocsi belezuhan a Dunába. A németek olyan pánikszerűen menekültek, hogy még a saját katonáikat sem kímélték. A hidakkal, gyárakkal, házakkal együtt pusztiágyútól odajött egy német katona és gorombán ránk támadt. Le is akart lőni, de a pisztolyában nem volt golyó. Az emberek közé menekültem. Éjszaka sirt ástunk az udvaron. Egyik asztalosunk koporsót készített. Rövid, szívből jövő szavakkal búcsúztam' el a szovjet nép hős fiától, aki életét áldozta a szabadságunkért. Az elesett pilóta társai később könnyes szemmel köszönték meg az emberségünket. 1945. március 28-án a németek elvontatták légvédelmi ágyúikat. Gyorsan elhagyták a várost. A robbanások és a robbantások nem szüneteltek. Nem kis aggodalommal vártuk, mikor akarják megsemmisíteni a villanytelepet. Március 28-án reggel, kilenc óra körül, nagy robbanás történt a vasútállomás környékén. Ekkor már csak a német robbantó osztagok tartózkodtak a városban. Elhatároztam, hogy ha az életembe kerül is, a villanytelepet nem engedem felrobbantani. Megmentem ÁRAMSZOLGÁLTATÁS Életveszélyben A dicső szovjet hadsereg harminc évvel ezelőtt szabadította fel hazánkat. S három évtized alatt jelentős változáson ment keresztül Komárno (Komárom). Eltűntek a nyomorúságos viskók, megszűnt a munkanélküliség, új üzemek, iskolák, művelődési házak létesültek, s több mint 5266 lakás épült. A város fejlődik, szépül. Lakóinak az örömére. A polgárok szeretik városukat. Ezt bizonyítják a különféle városszépitési akciók, amelyekből öregek és fiatalok egyaránt kiveszik részüket. Az ilyen mindig tettre kész polgár Beck Pál, aki magas kora ellenére (75 éves) még ma is aktív, társadalmi munkákat szervez, bizottságokban tevékenykedik, fiatalokkal osztja meg a tapasztalatait. Pontosan emlékszik mindenre, ami harminc év alatt történt. Ő volt a város első polgármestere. Mikor arról faggatom, mire emlékszik vissza legszívesebben, habozás nélkül azt feleli: tották el őket. A városban állomásozó német egységek védekezésre rendezkedtek be. Nehézágyúkat vetettek be a haicba. Minden hidat felrobbantottak. A Vág fölött Ívelő hidat is. Március 26-án szovjet repülőgépek bombázták a várost. Az egyik angol gyártmányú, szovjet pilóta által vezetett repülőgépet telitalálat érte. Két pilóta ejtőernyővel kiugrott, a gép pedig három részre szakadt. Törzse áttörte a villanytelep szivattyúházának a tetejét, és a gépekre zuhant. Az emberek nem mertek megközelíteni a roncsot. Féltek, hogy felrobban. Lefutottam a vaslépcsőn, s a törzsben leszijazott szovjet pilótát pillantottam meg. Nagyon szenvedett. Mikor segíteni akartam rajta, alig érthetően annyit mondott: — Bratl Segítséget hívtam. Mórocz Lajos bácsi jött velem, ő vagdosta el a szíjakat. De a szovjet pilóta már meghalt. Felvittük a lépcsőn. Közben a légvédelmi Beck Pál, Komárno (Komárom) első polgármestere társaimat. A sok elhagyott fegyver közül ötöt élesre töltöttem, s az ablakokba helyeztem. A dohánygyár felől vártam a németeket. Tudtam, csak erre jöhetnek. Bezártam a kaput. Tizenöt perc múlva egy hatalmas teherautó állt meg a bejárat előtt. Tizenhét-tizennyolc német katona ugrott le róla. Bekiáltottak, azonnal nyissunk ajtót. A teherautóról leiakták a municiós ládákat. Kinyitottam a kaput, és mivel németül nem tudok, szlovákul mondtam nekik: menjenek gyorsan a gépházhoz, mert ott sok partizán van. A németek erre gyorsan visszafordultak és elhajtottak. így mentettem meg társaim életét és a villanytelepet. Mikor március 30-án, pénteken délután két óra körül az első szovjet tengerészek partot értek, ugyancsak csodálkoztak. Áramfejlesztő gépeink és a kazánok sértetlenek maradtak. A frontátvonulás napjaiban Is áramot szolgáltattunk Komárom polgárainak. 1945. március 30. Gyönyörű, kellemes pénteki nap volt. Már mindenütt kizöldellt a fű. Reggelre az aknavetők elhallgattak, repülőgépek sem szálltak el a város fölött. Vihar előtti csend feszült a levegőben. Kint kószáltam a városban. Sehol egy lélek. A Duna jobb partjáról lövéseket lehetett hallani. Visszamentem a villanytelepre. Vártuk a további fejleményeket. Délután pontosan 14,20 órakor egy szovjet hadihajó villámgyorsan átszelte a Dunát. Az emberek a telepen maradtak, én pedig a parthoz futottam. A hadihajó legénysége kikötött, és a matrózok barátságosan kezet fogtak velem. Megkérdezték, vannak-e németek a városban? Mondtam, hogy nincsenek. Erre az egyik tiszt rakétát lőtt tel a pisztolyából. Megindult az általános átkelés a Dunán. Komárom lakossága örömmel üdvözölte a szovjet katonákat. Segítségükkel már másnap megalakult a milícia. Hozzákezdtünk a romok eltakarításához. A Komáromért folytatott harcokban kitűnt bátorságával Leonyid Ivanovics Golubovszkij kapitány, akinek a zászlóalja elsőként hatolt be a városba. Golubovszkij azóta Komárom tiszteletbeli polgára, aki többször is járt már nálunk. Sokan áldozták életüket a szabadságunkért. A hős szovjet katonák emlékét örökre a szivünkbe zártuk. * BENDE ISTVÁN Az épülő Komárom panorámája 4
