A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-02-28 / 9. szám
H. SZABÓ BÉLA versei MEGIGAZÍTOD A RUHÁD Valamit átfestettek fűnek és a nyárfát is Átmeszelték, hogy belefollyon a tóba ha akar. Az utcán egy fagylalthegyböl két szem bámul rám: Jé! Egy gyerek! Nevet mert nem hiszem, Hogy ez már a vége a locsolkozásnak és a cseresznye Már javában érik. Valamit átrendeztek és a kezem is Újra gyúrták, s a szemem is megcsinálták, Hogy szeresselek, öleljelek és nézzelek Ahogy az almáskertben megigazítod a ruhád. TIZENNYOLC ÉVESEN A szökőkút hangja is velem kiáltott, És velem mosolygott a sarki tört-tükör, Nekem küldte el csókját a rózsaszín pohár Mert ma minden értem él és velem dalol. Alekszej Nyikolajevics TOLSZTOJ halálának 30. évfordulójára „4 béke —a kultúra fejlődésének első feltétele“ A. Ny. Tolsztoj — kiváló orosz író, számottevő értékekkel gyarapította hazája művelődésének kincstárát. Ragyogó művész volt. A legkülönbözőbb fajtájú, tárgyú és tartalmú alkotások kerültek ki tolla alól. Irt történelmi regényt, elbeszélést, színdarabot, tudományos-fantasztikus munkát és politikai pamfletét. Sokat köszönhet neki a szovjet művészeti publicisztika is. Mint „mestere a szóval festésnek", új módon tárta fel a hatalmas orosz nyelv szépségét és kifogyhatatlan gazdagságát. Tolsztoj alkotó tehetsége két korszak határán formálódott ki. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom gyökeres fordulatot jelentett Oroszország és az egész emberiség történetében: 1917 októberétől fogva két táborra — szocialista és kapitalista táborra — szakadt a világ. Az új és a régi világ harca sajátosan és híven tükröződött vissza Tolsztoj irodalmi műveiben. Tolsztoj mint a nemesi osztály életének és szokásainak ábrázolója jelent meg az irodalomban. A társadalmi kérdések terén nem látott messze, világnézetét osztálya számos előítélete korlátozta, aminek következtében a viharos forradalmi változásokat követő években súlyos politikai tévedéseket követett el. Kétségtelen, hogy a nemesi-burzsoa intelligencia fullasztó környezetében ez a nagy tehetség tespedésre lett volna kárhoztatva, el is némult volna, mint néhány más író, aki nem látta meg a helyes utat. De Tolsztoj elég erős volt ahhoz, hogy srakítson régi környezetével, s legyőzze hibáit és tévelygéseit. Határozottan átállt a forradalom oldalára, s a szocialista kultúra építőinek s védelmezőinek sorába lépett. Tolsztoj írói fejlődésének útját V. M. Molotov 1936-ban, a Szovjetek Vili. összszövetségi Kongresszusán tömören és világosan így jellemezte: „Előttem A. N. Tolsztoj, a közismert író beszélt. Ki ne tudná, hogy ő valamikor A. Tolsztoj gróf volt? És most? A szovjet föld egyik legjobb és legnépszerűbb írója — Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj elvtárs. Ez a történelem műve. De ez a változás jó irányban történt. Ebben valamennyien egyetértünk, s velünk maga A. N. Tolsztoj is. Maga az író nemegyszer beszélt arról, hogy a Nagy Október és a szovjet valóság milyen döntően hatottak művészi alkotómunkájára. ... Nekem mint művésznek az Októberi Forradalom adott meg mindent. Most világosan látom, hogy az irodalom hatalmas fegyver a proletariátus kezében a világ kultúrájáért vívott harcban, és amennyire tőlem telik, erre a harcra fordítom képességeimet. Ez a bennem élő tudat hatalmas erővel ösztönöz az alkotásra. Tolsztoj attól fogva, hogy szovjet író lett, lelkesen igyekezett lépést tartani az élettel, tehetségét teljesen annak szentelte, hogy híven ábrázolja a valóságot forradalmi fejlődésében. Irodalmi fejlődésében eleven megtestesítője az orosz kritikai realizmus és a szovjet irodalom hagyományos kapcsolatainak. Követve a klasszikus irodalom legnemesebb hagyományait, igazi újítóvá válik. Állhatatos és megfeszített munkával megalkotja a szocialista realizmus kiváló műveit: a „Golgotha" c. trilógiát, a „Nagy Péter" c. regényt s a „Rettegett Iván” című drámai elbeszélést. Azonkívül v számos költeménnyel, verssel, kis- és ifjúsági regényekkel, színdarabokkal gazdagította a szovjet irodalmat. Tolsztoj szabadon merített az orosz népi beszéd kincsestárából, művészien érzékeltette az árnyalatokat mind a régmúlt korszakok hőseinek, mind a jelen kor szovjet embereinek beszédében. A. Ny. Tolsztoj 30 évvel ezelőtt, 1945. február 23-ón halt meg, alkotó erőinek teljes virágában. Gorkij elvesztése után Tolsztoj halála volt a legsúlyosabb csapós, amely a szovjet irodalmat érte. Sok műve büszkesége marad mindig a szovjet irodalomnak, és mint a nép életének igazmondó krónikása elfoglalta helyét mindörökre a szovjet-orosz irodalom klasszikusainak a sorában. (rp) nulmányaiban a novum — be is mutatja. (Az Irodalmi Szemle 1974/9. számában megjelent „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?" című írása kitűnő példája ennek.) A vers túloldalán című kötet háromnegyed részét az igény feltérképezésének szenteli: az lllyés-tanulmányban elemzi a nemzeti költő „hagyomány és modernség tökéletes egyensúlyán alapuló költészetét", felvázolja annak gondolati-tartalmi erővonalait és az ezeket élesen megrajzoló stíluseszközöket. A szintet jelölő tanulmányok közül figyelemre méltóak még a párhuzamos verselemzés módszerével készült Szülőföldtől a világig és a A jövendő költészete című írások. Hazai költőink szintézis-lehetőségeinek forrásait mutatja be ezekben: Milan Rúfus költészetét Váci Mihályéval rokonítva, Weöres Sándor és Csokonai líráját párhuzamba állítva az idő és tér koor-' dinátáján húzza meg a mércét. Kritikai gyakorlatunkban így valósággá válik a dubai tétel: megépülnek a hidak önmagunkban is. A könyv zárórészében modern költészetünk problémáiról kapunk képet Tőzsér Árpád, Keszeli Ferenc, „Zs. Nagy Lajos, Tóth László és Kulcsár Ferenc egy-egy verse vagy kötete kapcsán. Rákos Péter idézi Stanley E. Hymant Irodalom és kritika című tanulmányában: „A kritikai forradalmak az irodalmi forradalmak után következnek be", majd ismerteti az irodalom és kritika összjátékának négyfázisú ciklusát. A standard irodalmat kanonizáló kritikát az irodalom kihívása követi, amelyet „egy újabb kritikai általánosítás szentesít". Zalabai Zsigmond kritikai munkássága ebbe az utolsó fázisba tartozik. A magyar irodalom hatvanas évei, nálunk a kilencek indulása — a filmkritikus B. Nagy László kifejezésével élve „a megkésett avantgarde" indulása — a kihívás ideje volt. Még emlékszünk az Egyszemű éjszaka fogadtatásának zavaros ízeire. „A formarobbantás" utáni romok közt csak kevesen látták meg a teremtő szándékot. A kilencek elmúlt években megjelenő köteteiben tapasztalható letisztulás őket látszik igazolni. Zalabai nem elégszik meg ezzel, és a modernek poétikájának „szentesítésén" túllépve azonnal differenciálja a teljesítményeket, megkeresi a jellegzetest: a gondolati költészet triójáról (Bábi, Tőzsér, Tóth László) beszél, rámutat Zs. Nagy sajátosan groteszk hangjának lényegére, a Kulcsár Ferenc verseiben máris fellelhető formai tartalmi egyensúlyra stb. Zalabai munkáit átszövi a strukturális szemlélet: a műközpontúság komplex elemzési módszerre épített tételét az irodalom „irodalmon kívüliségének" elvével párosítja. Az írás célját ebből kiindulva a következőképpen határozza meg: „... írni azért, hogy alkotásban feszülő belső energiák valamiképpen külső erővé, ható gondolattá, cselekvő erkölccsé, aktív emberi magatartássá váljanak." Zalabai Zsigmond első kötetéről írt ismertetésünk végére mit is írhatnánk mást: a könyv tanulságai megszívlelendők. SZARKA LÁSZLÓ Köt, 15
