A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-02-28 / 9. szám
Vonatfütty és virágok Az állomásfőnök ajtaján kopogtatok. Szűcs Bertalan a jesenskéi (feledi) vasútállomás főnöke. Javakorabeli, őszülő halántékú férfi. Ott ül az íróasztalnál. Az első, amit az irodában észreveszek, a vonalszakasz vörös vándorzászlaja és a falon a sok elismerő oklevél. Bemutatkozás után rögtön meg is kérdezem: — Hogy jutottak ennyi kitüntetés birtokába? — Hát bizony sok-sok fáradságos munkával, kitartással, szorgalommal, összefogással. A vonalszakasz vándorzászlaját sem volt könnyű megszerezni, de még nehezebb megtartani. Most nyertük el harmadszor, így végleg nálunk marad. Nem kisebb vasútállomásokkal álltunk szocialista munkaversenyben, mint a Rimavská Sobota-i (rimaszombati), a luceneci (losonci) és a filakovói (füleki). Előkerül a felajánlások teljesítéséről szóló kimutatás. Alig győzöm jegyezni: Tavaszi nagytakarítás az állomás területén; az elvégzett munka értéke csaknem nyolcezer korona. Ugyancsak nyolcezer korona értékű munkát végeztek az állomás dolgozói lakhelyükön, a nemzeti bizottságok által meghirdetett akcióban. A Szlovák Nemzeti Felkelés kirobbanásának 30. évfordulója tiszteletére az állomás épületében egy helyiséget levéltárrá alakítottak át. ősszel segítettek betakarítani a cukorrépát. Az 1974-es év második felében 3699 korona értékű villamos energiát takarítottak meg. S még egy adat, ami különösen megragadta figyelmemet: A kocsik engedélyezett állási idejét nemcsak, hogy nem lépték túl, hanem mindössze 60,9%-ra merítették ki. Ez azt jelenti, hogy valamivel több mint fele időbe került a vasúti kocsik ki- és berakása, mint más években. Meg kell jegyezni, hogy emellett a túlórák számát 7,8%kal csökkentették. Amíg mindezt elmondta, Szűcs Bertalannak annyi lendület és lelkesedés volt a hangjában, hogy azt gondoltam, így csak az az ember tud beszélni, aki szívvel-lélekkel végzi munkáját. Vajon honnan ez a hivatásszeretet? — Hogy lett vasutas, talán családi hagyomány? — teszem fel a kérdést. — Dehogy! Sosem akartam én vasutas lenni. Állatorvosnak készültem. Rimaszombatban érettségiztem 1937-ben. Nem álltak valami jól anyagilag a szüleim, így nem mehettem egyetemre. Éppen a tanácsházán dolgoztam mint hivatalnoksegéd, amikor egyik barátom kérvényt írt a Magyar Államvasutak igazgatóságához. Ö beszélt rá engem is, hogy jelentkezzek. S az élet iróniája, hogy engem felvettek, őt pedig nem. így lettem vasutas. Ez 1939-ben történt. A háború után hiába kértem a hatóságtól, hogy tovább dolgozhassak a vasútnál. Nenfíengedélyezték. Alkalmi munkából éltem. Áttelepítési végzést kaptam. A februári győzelem adott újra lehetőséget, biztonságot, megélhetést nyújtó munkát. 32 évig voltam forgalmista, három éve vagyok állomásfőnök. Itt megszakad a beszéd fonala. Néhány percre mindketten elmerengünk. A történelem viharai s a nagy társadalmi átalakulások, íme mennyire meghatározzák az ember életútját. — Mennyi van még a nyugdíjig? — kérdem. — Az idén májusban érem el a nyugdíjkorhatárt, de kérvényeztem, hogy maradhassak. Azt hiszem megengedik, hogy még néhány évig dolgozzak. Szép ez a munka. Nehéz is, érdekes is. Mindenkinek az a szép, amit érdeklődéssel csinál. Jó volt forgalmistának lenni, bár nem könnyű éjjel-nappal, télen-nyáron egyformán helytállni. Távozás előtt még egyszer körülpillantok a szobában, s akkor jövök rá, hogy miért is éreztem magam olyan kellemesen. A sok virág az, ami otthonossá varázsolja az irodát. Az asztalon, az ablakpárkányon és a virágállványokon ott pompáznak számtalan cserépben. Szűcs Bertalan követi a tekintetemet. — Magam nevelem, gondozom őket... Szeretem a virágokat. FISTER MAGDA Prandl Sándor felvéielei Szűcs Bertalan állomásfőnök Legközelebbi munkatársaival: Sándor Irén ügyvezetővel és Bitala János forgalmistával 0 Gömör Szlovákia azon területei közé tartozik, ahol a dombvidék fokozatosan magasabb hegyvidékben folytatódik. Hegyoldalain sok szőlőt termelnek; feljebb északon már lombos és tűlevelű erdőket találunk. A hegytetőket várromok koronázzák. Ennek a tájegységnek nagyon gazdag a népművészete, népviselete, hímzései, dalai, táncai és népszokásai csak erre a vidékre jellemzők. E gazdag népművészet egyik képviselője a hanvai Igó Aladár. Portrékat, tájképeket fest, de különösen fafaragásai igen mutatósak. Az egységes földművesszövetkezetben dolgozik. Negyvenhárom éves. Falusi ember, igy jól ismeri a nép életét és munkáját. Autodidakta. Anatómiát, térperspektívát vagy színkeverést sosem tanult, ezért szobrait, festményeit valami természetes báj jellemzi. Kisebb-nagyobb fából faragott szobrai munkásokat, parasztokat, ráncosarcú öregeket ábrázolnak. Festményeinek témáját is a mindennapi életből veszi; fest munkásokat, parasztokat, legelésző állatot. Gyakran szerepel képein a dimbesdombos gömöri táj, amelynek szülötte. Igó Aladárt jól ismerik a környéken. Munkáiból tavaly májusban kiállítást rendeztek Rimavská Sobotában (Rimaszombatban). TÓTH BÉLA EGY GÖMÖRI NÉPMŰVÉSZ 7
