A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-02-28 / 9. szám
Olvasóink a felszabadulásról DÖZMCSOK#D Végéhez közeledett a háború, amikor harmadik gyermekünk születését vártuk. A városban nem volt orvos. Bimba néni egyedül őrködött a feleségem mellett. Az egész járásban is csupán egy orvos működött. Leleszeri dr. Nagy Kálmán. Én az udvaron jártam fel s alá idegesen, aggódva, amikor a szülésznő kiszólt, hogy már világra jött, akit szívszorongva vártunk. — Sír a kislány — mondta, és azonnal hozzátette: — Tessék orvosért telefonálni, szükség van rá. Elszaladtam a postára. Ott azonban utamba állt egy német katona. — Nem használhatja a telefont — adta értésemre németül. — Orvost kell hívnom — magyaráztam csekély német nyelvtudásommal. — Szükség van rá. — Nem tehetek róla. A parancs, parancs. — Egy most született gyermek életéről van szó! — Nem érdekel... Nem engedett a telefonhoz. Még a pisztolyához is hozzányúlt, amikor tovább erősködtem s nem álltam el a szándékomtól. — Én is katona vagyok, csak éppen szabadságon, ne hősködjön előttem! Már éppen távozni akartam a helyiségből, amikor utánam jöttek megtudakolni: elindult-e már az orvos? Nagyon sürgős a dolog. A szülésznő tehetetlen. Jöjjön Nagy Kálmán, de azonnal! Űjabb szócsatába keveredtem a katonával, és már a türelmemet is elveszítettem. Szinte eszelősen kiabáltam, hogy előbb embernek kell lenni, csak azután katonának. Hirtelen olyan szavak tolultak a nyelvemre, hogy magam is megijedtem tőlük. De az erélyes fellépés segített. A katona odaengedett a telefonhoz. — Három percet engedélyezek! — jegyezte meg szigorúan. — Kettő is elég — mondtam. — Doktor Nagy Kálmán? — kérdeztem, miután kitárcsáztam a számot. — Igen, személyesen. — Itt Demjén beszél Királyhelmecről. Azonnal tessék jönni. Baj van. — Megnézem, mennyi a benzin az autómban. — Sajnos, csak két percig tarthatom a vonalat. A postát és a telefont lefoglalták a katonák. — Akkor azonnal megyek. Remélem, a benzin elég lesz. . . Hát így történt. Az orvos segítségével minden jóra fordult. Talpra állt a feleségem. Felnevelhettük három gyermekünket. Néhány hónap múlva heves harcok dúltak Csap körül. Éjjel-nappal lőtték a községet. Bombát szórtak a falura. Konyhában, pincében laktunk, aludtunk, éltünk. Egy alkalommal a pólyásbaSát le is ejtettük az udvaron, amikor a pincébe futottunk. Aztán ránk virradt a várva várt felszabadulás napja. A község feladását már korábban is újságolta egy honvéd, aki civilben asztalos volt. Akkor koporsót készített az elesett katonáknak. Igaz volt a hír. Falunkból elmenekültek a megszállottak, a háború kirobbantói. Délutánba hajlott a nap, amikor házunk előtt elszaladt a felszabadító szovjet egység első gépfegyveres katonája. Éppen a szétlövöldözött villanyhuzalokat csavartam össze az udvaron. Bekiáltott hozzám: — Nyemecki szóidat jeszt? — Nyet — kiáltottam vissza. — Ták harasó — mondta, és eltűnt az út kanyarulatában. Azon az éjszakán már ágyunkban töltöttük az éjszakát. Éjfélkor azonban kopogtattak az ablakunkon. Egy másik szovjet egység katonái kértek bebocsátást. Mikor ajtót nyitottam, s a gyertya fényében meglátták a feleségemet az ágyban, a gyerekeket az ágyacskákban, a legkisebbet meg a gyerekkocsiban, bocsánatkérően mondták: — Szpaszíba! Másnap egy ezredes vagy százados lakott nálunk. Nagy kucsmás ember állt őrt az ajtajánál. Autón és szekéren asztallap nagyságú térképet hoztak. Betakarták vele a fél szobát. A telefont is beszerelték a házunkba. Pár nap múlva azonban továbbmentek. Magas rangú katonatisztet, őrnagyot, és a katonafeleségét szállásolták be a helyükre. Az asszony éppen akkor volt huszonegy éves. Ünnepi vacsorához invitáltak engem is. Az őrnagy felesége levetette az egyenruhát, szép fekete estélyit öltött magára. Beszélgettünk, ahogy tudtunk. Ismertem néhány orosz szót. Gyermekkoromban a kárpátaljai Iloncán oroszok között laktunk. Édesapám tanító volt ott. Akkor este, a katonafeleség születésnapján ittam először vodkát vizespohárból. Ha jól emlékszem, tízen ültünk az asztal körül. Egy szomorkás hangulatú dalt is énekeltünk. Szép és felejthetetlen este volt. Az őrnagy tíz óra körül ránézett az órájára, és annyit mondott: — Gyerekek alszanak a másik szobában. A vendégek, a meghívottak felálltak, elköszöntek, és csendben, szinte lábujjhegyen távoztak. Három-négy nap múlva felkeresett az egyik tiszt. Akkor is az udvaron voltam. Ügy fogott velem kezet, mint régi ismerősével. Mondott is valamit, de nem értettem pontosan. Később jöttem rá, hogy virágért jött. Rózsákért.. . — Kérem, tessék — mondtam, és a kertünkhöz vezettem. Rámutattam a rózsatövekre. — Törjön belőle, amennyit csak akar! Mikor már kezében volt a csokor, és távozni akart, megkérdeztem : — A parancsnok feleségének viszi? Ne feledje el megmondani neki, hogy én küldöm a csokrot emlékbe, ajándékba! Nagyon szomorú lett az arca. — A parancsnoknak viszem. Elesett Bodrogszerdahelyen. Levert a hír. Ügy szorítottam kezet a tiszttel, hogy nem tudtam megmukkanni sem. Nagyon sajnáltam, és ma is nagyon sajnálom a parancsnokot. Koporsójára kellett a rózsacsokor. DEMJÉN FERENC hőt 4
