A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-02-14 / 7. szám
Fisza is Kápa a dajkává vált boszorkány bűvöletében (Gombos Ilona, Szoby Gabi is Tamás Jolán) — Nézd, ott a galamb! Ne hadd, hogy elrepüljön! — Vigyázz!... — Jaj, egy szörny! — Ó, odanézz, egy szellem ... El ne ejtsd a virágot! 'Helyenként valóban így harsog a színház. A közönség — nyolc-tíz éves gyerekek — feláll a székekről és karjával integetve, csillogó szemekkel vagy az izgatott szurkolástól éppen merev-komoly arccal buzdítja a bátor Aljenuskát a kockázatos megpróbáltatások legyőzésében. A műsor: Mese a tűzpiros virágról. Bemutató előadás. A mesejáték cselekménye, mely A biborszínű virág című szláv népmesének motívumaira épül, egyszerű és vonzó. És persze tanulságos is, hiszen mint minden mesében, ezúttal is a jó győzedelmeskedik a rossz fölött. Egy kalmár hosszú útra kel, hogy messze földön adja el portékáját. Mielőtt elindulna, búcsúzáskor, megkérdezi három leányát: mit hozzon nekik ajándékba? A többnyire csupán tánccal, mulatsággal és piperével törődő Fisza meg Kápa ékszereket, gyönyörű ruhákat kíván, a szerény Aljenuska azonban nem kér egyebet a tűzpiros virágnál, amelyet (ha jól emlékszem) álmában látott meg ŰJ MESEJÁTÉK A MATESZ THÁLIA SZÍNPADÁN egyszer néhány pillanatra. Ez a virág azonban az ijesztő erdei szellemek őrizte, riasztó Külsejű Szörny tulajdona. A kalmár ugyan egy óvatlan pillanatban mégis leszakítja tövéről a hosszas keresés után meglelt virágot, de tettéért bűnhődnie kell. A Szörny hatalmába keríti őt, s csupán Aljenuska bátorsága menti meg apja életét — miközben a derék leány saját szerelmét is megtalálja. Ennyi a mese tartalma, és helyenként, ahol a gyerekek közbe-közbekiáltva harsognak, buzdítanak, őszintén biztatnak, ott valóban jó az előadás. A feszült együttszurkolástól azonban inkább az előadás utolsó harmadában hangos a színház, míg addig nem mindig tudja a mese ennyire magával ragadni kis nézőit. Tény: viszonylag nehéz feladatra vállalkozott a MATESZ Thália Színpada a tűzpiros virágról szóló mesejáték bemutatásával. Nehézre, mert a színmű magyar nyelvű színpadi változatának (Tarbay Ede magyarországi szerző munkája) cselekménye bizony meglehetősen szövevényes, bonyolult, és a nyelvezete sem cseng oly megkapó tisztasággal, mint az a valóban jól sikerült mesejátékok sajátja. Mindez meglehetősen nehéz feladat elé állította Tokát! Ernőd rendezőt és a darabban szereplő színészeket is. Takáts Ernőd ugyanis — eddigi rendezői munkáját mérlegelve — nem tartozik a harsányságot, a kirobbanóan dinamikus színpadi stílust kedvelő rendezők közé. Ehelyett inkább a részleteiben is pontos jellemrajzra, a cselekmény aprólékos kibontására és bizonyos állandó szöveghűségre törekszik. Ebben a mesejátékban, a cselekmény lassúbb kibontakozása révén, különösen kidomborodnak rendezői egyéniségének ezek a vonásai. Véleményem szerint ugyanis a cselekmény helyenkénti megkurtításával, egyes epizódok átrendezésével egységesebb szálra fűzhette volna a mese bonyodalmát, amivel az nemcsak érthetőbbé, de ütemében is pergőbbé vált volna. Dicséróleg szólhatunk ellenben a rendező aprólékos, célratörő színészvezetéséről, ahol valóban KESZELY-SZÉKHAZY TÚDOR emlékért Csöndes nyári délelőtt volt A mester kertjében beszélgettünk. Délben hirtelen beborult. A szürke ég oly alacsonyan lógott, mintha a kert fölé hajló fákra támaszkodnék. Előbb még alig-alig susogtak a hatalmas diófa levelei de aztán viharos erejű szél támadt s hirtelen megeredt a zápor, úgyhogy a műterembe kellett előle menekülnünk. Keszely-Székházy Tódor sokóig állt tűnődve az ablaknál, a nyári záport figyelve. — Hogy hogyan lettem piktor? — ismételte meg kérdésemet, miközben odament dolgozóasztalához és rajzait kezdte rendezgetni. — Nyolcvan évvel ezelőtt születtem Zágrábban, ahol apám uradalmi raktáros volt. Már gyermekkoromban sokat rajzolgattam, festegettem. Lovakat, szekereket, embereket, egyszer pedig egy új cséplőgépet rajzoltam le, amelyet az uradalom udvarába hoztak. A rajz kitűnően sikerült. „Aki ezt a gépet így le tudja rajzolni, annak géplakatosnak kell lennlel" — tanácsolta apámnak az intéző. Szüleim megfogadták a tanácsát, géplakatosinasnak adtak. Érdekeltek a gépek és a szerszámok, de fantáziámat jobban lekötötte a vas, amelyből szabad időmben, rajzaim alapján, különféle dísztárgyakat kovácsoltam. Az első világháború alatt gyárimunkás voltam. A háború után a Tanácsköztársaság idején önként jelentkeztem vöröskatonának. Horthy terrorja elől menekülnöm kellett. Családostul édesanyám szülőfalujában, az Érsekújvár melletti Szentgyörgyön telepedtem le. Látástól vakulásig dolgoztam, de esténként meg vasárnaponként tovább tanultam és festettem, Anyám orvosa, amikor meglátta képeimet, beajánlott Harmos Károly tanár, festőművész komáromi magániskolájába, majd Budapesten, egy festőiskolában tanultam to-i vább. Mindez nagyon régen történt, de a budapesti festőiskolára való felvételemet soha sem felejtem el. A tanárnak reszkető kézzel nyújtottam át munkáimat. Sokáig nézegette a rajzokat, festményeket, majd kétkedőén kérdezte meg: „Mindez a maga munkája? Hol tanult?"—„Igen, ezek az én képeim" — válaszoltam rekedten, mert izgalmamban kiszáradt a torkom — „Komáromban, Harmos professzornál tanultam." A kétkedő tanár átvezetett egy másik terembe. Az egyik festőállványra vásznat tett fel, palettát Az erdő és a mocsár szelleme (Lengyel Ferenc és Horváth Lajos) precíz munkát végzett. Különösen a boszorkánynak, a mocsár szellemének s az erdő szellemének figurái sikerültek jól. Néhány találó rendezői ötlettel ugyancsak kitűnően „húzta alá" a két szemtelen és lusta nővér gyakori komikus civódását. Dobi Géza zenéje, de különösen Kopócs Tibor díszlet- és jelmeztervei nemcsak kellemesen egészítik ki az előadást, de dramaturgiai funkciót Is betöltenek. Tökéletesen megadják a mese olykor sejtelmes atmoszféráját, a mocsár szellemének öltözéke pedig valóságos telitalálat. Elismerően kell szólnunk a színészek játékáról is, hiszen Gyurkovlcs Mihály, Tamás Jolán, Szoby Gabi, KövesdI Szabó Marika, Szabó Rózsi, László Géza, Csendes László, Gombos Ilona, Horváth Lajos és Lengyel Ferenc valóban mindent megtettek a mesejáték sikerének érdekében. És végül, de nem utolsósorban, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a MATESZ dramaturgiájának azt a dicséretes kezdeményezését, hogy ebben az évadban is műsorára tűzött egy mesejátékot, hiszen színházunk célja nyilvánvaló: a nézőtéren kiabáló, Itt-ott önfeledten tapsoló gyermeknézőből az évek során Igényes színházlátogatót nevelni. B. M. P. (Bognár Gyula felvételei) nyomott a kezembe, a közelben levő kis asztalon elhelyezett egy csokrot mezei virágokból, s rámparancsolt: „Ezt lefestiI" Azonnal munkához láttam. Tudtam, hogy pepecselésre nincs idő, gyorsan és jól kell dolgoznom. A szigorú tanár magamra hagyott, csak néha, messziről, az ajtóból nézett be a terembe. A kép sikerült........Felveszem I" — .mondta, s búcsúzáskor még megjegyezte: „Jobban fest, mint a harmadikos növendékek..." Ügy érzem, ez volt az első igazi nagy sikerem ... Az elmúlt több mint fél század során Keszely- Székházy Tódor sok száz képet, sok hatalmas freskót festett. Alkotásait hazai és külföldi tárlatokon mutatták be. — Egyik valóban kitűnő festményem, Az újévi cigányköszöntő a lenlngrádl képtárban kapott helyett. A sok siker közt erre vagyok a legbüszkébb — mondotta jogos büszkeséggel az Idős művész. Már késő este volt, de még mindig mesélt. Régi humoros históriákat elevenített föl, és terveiről, készülő nagy gyűjteményes kiállításáról beszélt. Odafönn a magasban ragyogtak a csillagok, fűszeres illatokat hozott a szellő színpompás virágoskertje felől, amikor háza előtt búcsúzkodtunk, — ígérd meg, ha Érsekújvárra jössz, meglátogatsz! Néha nagyon jól esik régi emlékeket, közel évszázados históriákat felidézni — mondta búcsúzáskor Tódor bácsi. Megígértem ... De sajnos, már nem tehetek eleget ígéretemnek. Ma kaptam a szomorú hírt: megtört, beteg szervezetét legyőzte a kór, Tódor bácsi meghalt. Fájó szívvel búcsúztunk tőle, az igaz, őszinte embertől, a Jó baráttól, a művésztől. FEDERMAYER ISTVÁN hét 16 Mese q tűzpiros virágról
