A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-01-03 / 1. szám
Kora reggel van, napkelte. A házaknak nincs árnyéka - az utca szinte pontosan kelet-nyugati irányú. A házfelügyelők söprik a járdát. Ez még nem külváros; a külváros az utcával párhuzamosan emelkedő vasúti töltés mögött kezdődik. Itt még orgonabokrok vannak a vaskerítéses kis előkertek mögött, és nőszirom zöld kardja tolakszik a tavaszi föld felé. Háromemeletes bérházak között vedlett kis családi házak is állnak. Csak a házmesterek vannak az utcán. A gyárba járók már elmentek, a hivatalnokok most ébredeznek. A hármas szám házmestere vacogó fogakkal söpör. Hideg a kora tavaszi reggel, a nap nem melegít, és ő egész éjjel virrasztóit, lehunyt szemmel hallgatódzott. Két fegyveres civil nyomozó jött még este, most is ott vannak a lakásában, és érzi, hogy figyelik. Derékig látják a pinceablakból, és ha kicsit eltávolodna, rögtön észre vennék. Más napokon a felesége végzi a söprést, ő ilyenkor már a gyárban van, ott a vasúti töltésen túl. De ma megtiltották neki, hogy elmenjen hazulról, mit bánják azok, ha elveszti a kenyerét. És senkivel se szabad beszélnie. Nincs is kivel. Talán a házmester az ötösből, aki szintén söpröget?.. . Lehet, hogy az küldte rá a két ellenséget. Ma jó reggelt se mondtak egymásnak. Minek is? Majd az lesz a jó reggel, ami rossz reggel lesz a másiknak ... Mit csináljon, ha az, akit odabent várnak, épp most jön ide? Jelt ád? Az első golyó őt éri. Nem ád jelt? Hagyja, hogy kelepcébe kerüljön? Ezt nem szabad és nem is lehet. Eléje fut, és együtt menekülnek? A felesége és a gyereke fizet meg érte ... Didereg, siet a sepréssel, és örül, hogy már visszamehet — legyen, ami lesz. Az, akit a házmesterlakásban várnak, már két napja ott van a házban. A második emeleten, az özvegy trafikosné lakásában. Az özvegyasszony diákfiával egy térképet nézeget, a térképen azt az utcát, ahol vannak. Az utca, látják, majdnem párhuzamosan halad a körvasúttal, és ott keresztezi, ahol az jobbra, észak felé fordul. Csak a vasútvonalon kellene átjutni, azon túl vannak a gyárak, viskók, bérkaszárnyák, reves deszkakerítések, telkek és az élet. — Legjobb volna itt — mutatja a térképen a diák. — Üres telkek, bozót. Innen körülbelül nyolcszáz méter ... Reggel nyolc óra. Az északra néző házak alatt keskeny árnyékszalag fekszik. A napfényes utcán hivatalnokok mennek, fényesre ült és kikefélt ruhákban, csillogó cipőben, a villamosmegálló felé. A kályhásmester kis házából, a nyolcasból, irodába megy a nagylány. Gépirónő. A leendő nyári divatban libeg a hűvös utcán. A szemben levő kilences házból, az első emeletről az öreg doktor megy külvárosi betegeihez, fekete, hosszúkás kistáska a kezében. Kopasz feje búbján megcsillan a napsugár. északi házak félig beárnyékolják az utcát. A mamák és háziasszonyok befejezték a takarítást. A szellőző ágyneműt leszedték a nyitott ablakból. Most piacra mennek. Sietni nem kell. Az ebédet csak melegítik, estefelére főznek majd, mikor az egész család otthon eszik. A doktor bácsi azonban hazajár ebédelni. Ebéd után egy félórát szundikál. Kell is, éjjel sokszor felköltik álmából, ö az egyetlen, aki nem ijed meg, ha éjjel becsöngetnek a lakására, hozzászokott, őt beteghez hívják. Az iskolából hazatérő gyerekek az utca közepén rongylabdával futballoznak. A huszonkettő háromemeletes. A klarinétos is felébredt. Először, mint mindig, az éjjeliszekrényen fekvő karórájára néz. De az óra áll; már megint elfelejtette felhúzni. Feltérdel az ágyban, félrehajtja a függönyt, és kinéz a szemben levő házra. Az árnyékok már hosszúak, a gyárakból, irodákból jönnek az emberek. Ideje felkelni. Kimegy a konyhába, és a csap alá tartja a fejét. Este nyolc óra. A klarinétos a villamoshoz megy. A házakban vacsoráznak. Csak a hármas szám házmesterlakásában nincs vacsora. Az asszonyt se engedték kimenni, se a piacra, se a boltba. Az egyik látogató konzervet eszik nagy bicskával, kenyér nélkül. A másik alszik, a család ágyán. Az özvegy trafikosné hazajött. — Mama, menjen le a házmesterékhez. Mi azalatt... — Mit mondjak? Hogy mért jöttem? — Kérjen sót vagy valamit, ami eszébe jut. A házmesterné beengedi az özvegyasszonyt. Erre a pillanatra várt, és most nyomja le a kapu kilincsét az üldözött. De innentől nem jó a számítás. Az özvegy trafikosné úgy remeg, hogy az üldöző felkölti a társát. . Már sötét van. A pirosán izzó villanykörték csak mélyebbre sötétítik a bokrok árnyékát.- Állj! Az üldözött egy ugrással átveti magát az élőkért kerítésén, és eltűnik a bokrok közt. De ahol ő eltűnt, most fordul be valaki a sarkon. A doktor bácsi...- Állj. Az öreg doktor tudja, hogy a kiáltás nem neki szól. Mert hisz ő arrafelé megy, ahonnan kiáltanak. ő vacsorázni jön. Elkésett, sok a beteg így tavasszal. Még hallja a száraz durranást. Aztán ott fekszik a járdán, ahol annyiszor ment, annyi éven át. Az üldöző odamegy. Lábával megfordítja a testet. Sejti, hogy nem az, akit keresett. De mindegy... Visszatér a házmesterlakásba. — Merre van itt a közelben telefon? — Az orvosnál. Kilenc szám, első emelet, balra. Néhány ijedt lakó gyülekezik a halott körül. Mindnyájan ismerik, de nem mernek szólni. Az üldöző felmegy a doktor la- . kásába. — Hivatalos ügy. Telefonálni akarok. — Kérem. — „A huszonkilences számú ház előtt.“ — „Igen! Bevonulhatunk?“ — „Igenis.“ Az üldözött odament a bámészkodók közé. Mikor a mentőautó lefékez, mindenki elsettenkedik. Az üldözött is. Nem mehet már a telkekig, ahol alkalmasabb volna a vasúti töltéshez jutni. Az első keresztutcát választja. De lassan, ráérősen megy. Minden izgalma elfogyott* kiapadt, kiszikkadt. A halottat elvitték. A két üldöző megy az utcán. Saját lépteik kopogásától félnek. Minden bokorra ráfogják pisztolyukat. A gyilkos belelő egy bokorba. A sötét ablakok mögött didergő emberek nézik az embertelen utcát. A durranás után megint csend. Fekete, csillagtalan éj szorítja a föld torkát. Az ötös ház házmestere pakol, öt fogják okolni a doktor haláláért. Ha fordul a dolog, eljönnek érte. Ez biztos. A hármas számban tudják ... öreg trafikosné a diák holmiját pakolja. Kicsi csomagot, hogy ne legyen feltűnő. A kályhásmester lánya hisztérikusan zokog. „A doktor bácsi. Nem megyek, nem megyek, soha többé, ki nem megyek oda, ahol...“ Valahol távol egyetlen durranás, aztán csend. A sötétség lepecsételte az utcát. A harmincnégyes házban egy fiatal férfi öleli magához a párját. Mintha sohase akarnának egymástól elszakadni. — Egyetlenem — sóhajt a férfi. — Egyetlenem — sóhajt a nő. A könnyeik folynak egymásra és egymásba. Ilyen borzalmak között szent az egymásba fonódó közelség. A bokrok sötétek. A villanyfények csak sötétítenek. A sötétség nyugodtan várja, míg a hajnal születése megnyitja az ég testét. — És ha gyerekünk lesz? — kérdi a fiatalasszony. A férfi szomorúan lehajtja a fejét. A doktor bácsi öreg kis felesége nyugodtan alszik. Csak éjfélig várt. A telefonálást nem is hallgatta. Nem először alszik egyedül ... „Jobb is, ha csak reggel jön haza ... ilyen nyugtalan időkben ...“ Süt a nap. A kelettől nyugatra húzódó utcán nincs árnyék.
