A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)

1975-02-07 / 6. szám

Szlovákiában pillanatnyilag három színház is játssza ezt a zenés darabot.

így hát Bratislava és a főváros közeli környékének, illetve Nyitra és Presov vidékének színházszerető lakossága bizonyosan réges-régen meggyőződött már arról, hogy jegyet kapni Ernest Bryll és Katarzyna Gärtner zenés vígjátékára — mely roppant találóan az üvegre festve címet kapta —, az bizony éppen olyan sok utánjárásba kerül, mint fölhajtani az üzletekben valamilyen „szűk keresztmetszetűvé" csúfított hiánycikket...

E három színház pénztárablakára ennél az előadásnál rendszeresen fölkerül „a minden jegy elkelt" tábla, és így az sem véletlen, hogy a nézőtéren sem marad egyetlen szék üresen, ha ez a nagy sikerű zenés darab van műsoron. Akik már látták az előadást, azok nem is csodálkoznak ezen, hiszen ez a balladákkal, gorál táncokkal, népdalokkal s főképpen parázs ritmussal átszőtt musical nem mindennapos élményt nyújt a nézőnek.

Hallgatódzni ugyan illetlenség, de mégis hadd adjam közre — ha véletlen fülelésemmel már amúgyis vétettem az illemkódex ellen — a bratislavai Hviezdoslav Színház bejárata előtt hallott párbeszédek egyikét:

„Mi is a címe annak a nem régen bemutatott vidám, zenés darabnak?"

„üvegre festve! Nem láttad még?"

„Hát... egyelőre ..."

„Ó, hát azt feltétlenül meg kell nézned! Vörösre tapsoltam a tenyeremet ... És ha az ember nem nézné, hogy színházban van, hát talán még hangos kiáltásokkal is megtoldaná az önfeledt tapsot. Az előadás után a színészek remek hangulatban igyekszenek hazatessékelni a nézőket, mire azok újabb vastapsra fakadnak..."

A darab negyvenéves lengyel szerzője: Ernest Bryll először költőként lépett az irodalomba, majd prózaírással is foglalkozott. És bár a drámaíráshoz csupán egy véletlen alkalom segítette őt (megkérték, hogy egy filmforgatókönyv kiegészítéseképpen írjon néhány dialógust), eddigi művészi pályafutásában ebben a műfajban aratta a legnagyobb sikert. A varsói Teater Polskiego például három hasonló műfajú darabját is a műsorán tartja.

Sikereinek titka, gondolom, főképpen abban rejlik, hogy a múltat és a jelent valami teljesen újszerű színpadi megfogalmazásban tudja vegyíteni. Ennek lényege pedig az, hogy az egykori időket 'a folklór, a népi hagyományok művészien költői tolmácsolásával jeleníti meg a színpadon. Persze, ez utóbbira is megvan az egyéni receptje, hiszen mindezt olykor egészen a fortisszimóig fokozott, korszerű könnyűzenei ritmusban teszi. És így az idősebbek tetszését a színpadon fölcsendülő népi dallamok és táncok nyerik meg, a fiatalokat pedig e páratlan szépségű nóták beat-ütemre hangolt változata hozza lázba.

Az üvegre festve témája nem más, mint a derék hegyi legények életének népszerű jánosiki legendája ... Ez az ismert betyártéma nemcsak, hogy több változatban is él a Tátra környékén élő népek tudatában, de szorosan öszszefügg a hegyi patakok muzsikáját, az erdők suhogó moraját idéző gorál folklórral is. Ezért fogadja a közönség olyan kitörő lelkesedéssel a színpadon fölcsendülő népdalokat és táncokat, ezért távozik a színházból remek hangulatban, mosolyogva, sőt, egyesek talán még dudorászva is ...

Bryll az ismert Jánosik-legendáknak nem a szociális vonatkozásait helyezte előtérbe, hanem inkább mindazon jegyeket, melyek e derék hegyi legény jellemét és alkatát hivatottak „megfesteni" — az ügyességét, a furfangját, a férfias erőt, a délceg szépséget, az őszinte szerelmet és még több o|yan mesebeli tulajdonságot, amellyel a főhőst az „ég meg a pokol" egyaránt felruházta. így hát ezúttal dalban, szóban és táncban — kötetlen szórakozásként — elevenedik meg mindaz, ami egykor oly merész szárnyalásra késztette az emberek korlátlan fantáziáját.

Az üvegre festve bratislavai, Hviezdoslav Színház-beli előadásának rendezője Karol L. Zachar, aki már előző színpadi , munkáiban is megannyiszor bebizonyította a tiszta forrásból fakadó folklórhoz érzett ragaszkodó szeretetét. Zacharnak esztendők óta figyelhető, sajátos vonzalma van a népi hagyományokhoz s a népdalhoz, melyben az emberek egykor elmondhatták örömüket és bánatukat. Nem is csoda hát, hogy a Bryll—Gärtner szerzőkettős népművészeti motívumokra épülő zenés vígjátékában is oly természetes bájjal és megkapóan bűvöletes varázslatossággal árad a dalok, a balladák csengő tisztasága: az egyszerű

hegyi legények és darázsderekú mátkáik szerelmének gyöngédsége.

Karol L. Zacharral a darab huszadik előadásának szünetében beszélgettem.

— Már az első hallásra nagyon megtetszett a darab zenéje — mondja a rendező. — A pezsgő, élénk ritmusokból akaratlanul is kiéreztem a Tátra-környéki emberek szívének lüktetését... Ezért hát amikor végleges megbízást kaptam a darab megrendezésére, nekem is éppen azokhoz a gyökerekhez meg forrásokhoz kellett nyúlnom, melyekből a lengyel szerzőkettős merített: a népművészet főként szájhagyományként őrzött kincseihez. Hogy miként csinálja ezt az ember? Egyszerűen . . . Járja az országot, a hegyeket és a völgyeket, beszél az itt élő emberekkel és közben alaposan odafülel, hogy meghallja az erdő suhogó neszét, a patak zúgását, a völgyek békés csendjét, a föld halk moraját. És ilyenkor akaratlanul is úgy érzi, hogy a betyárokról, a hegyi legényekről, pandúrokról, a szerelemről és bánatról szóló mesék forrásánál jár.

Egy pillanatra elhallgat, aztán tűnődve folytatja:

— Többen kérdezték már, miért engedtem, hogy a szereplők inge és a színpadi díszlet is zöld legyen? . .. Hát pusztán azért, mert az erdő, ahol a cselekmény játszódik, örök idők óta zöld; és a hegylakók is sötétzöld ingben jártak. Talán tíznél is több Jánosik-képet lapoztam végig, hogy lássam, milyen öltözetben járt. Az erdőborította hegyek világát nem lehet önkényesen megmásítani, hiszen e tájakon a dal a legelők selymes füvével és az erdők sudár fáinak gyökerével együtt szinte a földből táplálkozik.

Megszólal a szünet végét jelző csengő. A rendező arcán vidám mosoly.

— A próbákat is beleértve, számtalanszor láttam már a darabot, de még most is újra meg újra magával ragad a színészek sodró lendületű, önfeledt játéka. És úgy érzem, hogy a közönséggel is remek összhangban vannak.

És valóban: a darab páratlan sikerének kulcsa — mellyel minden előzetes aggályt lesöpörtek a színpadról — szerintem a bátorság volt. A színészek és a rendező részéről egyaránt. Természetesen, a jó értelemben vett szatíra bátorsága, melyhez bőven adagolták a vidám pajzánságot, a mulatságos mókázást, a fanyar kajánkodást, tiszta szerelmet idéző könnyed líraiságot és a puritán szemforgatókat meghökkentő szókimondást.

Persze, akik esetleg nem látják meg a rózsalevélen csillanó harmatcseppet, a dús fűszálak buja zöldjét, akik nem hallják az erdőkben nyargaló szellő susogását, azokat aligha ragadja magával a gyors egymásutánban pergő dalok és táncok ritmusa. De ilyen „savanyú" egyének szerencsére nemigen akadnak, legalábbis a mindig táblás ház és a szűnni nem akaró vastaps bizonysága szerint.