A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-02-07 / 6. szám
* cÁrnyék a falon A régmúlt időkben egyszer háborúba döntötték az országot. Egy fiatal házaspár boldogan élt az egyik rizstermelő faluban, és gyermeket várt: őket is elszakították egymástól. A fiatal, jónövésű férfinak, akin mindenki szívesen legeltette a szemét, be kellett vonulnia, és el kellett mennie arra a messzi vidékre, ahova csak hét folyón átkelve jut el az ember. Az asszony egyedül maradt. Támasz nélkül nyomorúságos volt az élete, és sokat nélkülözött. Néhány hónap múlva megszülte fiát. De a férjéről nem hallott semmit, nemcsak egy hónap, hqnem egy esztendő múlva sem. A gyermek növekedett, megtanult járni és beszélni, és az asszony szívében újra melegség áradt el. Éjjel-nappal gondozta. Este gyakran ült együtt kicsinyével, miközben szüntelenül a férjére gondolt, akiről nem kapott semmi hírt. Az esti sötétségben sokat mesélt a kisfiúnak. Mesélt az apjáról is, aki neki a férje. Hogy milyen nagy, és milyen okos és milyen fáradhatatlanul gondoskodott róluk. Egy ilyen estén a homályos, fülledt kunyhóban hirtelen vad zivatar lepte meg őket. A távoli hegyekben egyre dörgött, a folyó fölött villámok cikáztak, és a pálmafákat a kunyhók tetejéig hajlította le a vihar. A gyermek fölsírt. A szél keresztülsüvöltött a szalmatetőn. A gyermek pici karjával ótfonta anyja nyakát, úgy kiáltotta: Az ég .,. az ég leszakad! Anyja is félt, de nem tudott magán másképp segíteni, meggyújtott egy kókuszolajjal átitatott kanócot. Amint világos lett a kunyhóban, a gyermek megnyugodott. Az asszony egyszeresük meglátta a falon saját árnyékát. A kisfiú is látta a nagy, szürke foltot, amint ide-oda imbolyog, majd megint egy helyben áll és lehajol hozzá. Újra félelem fogta el, fölsikoltott. De az anyja, aggodalmában, s hogy megnyugtassa a kicsit, azt mondta: — Ne félj, gyermekem, ez nem valami idegen, aki rosszat forral ellenünk. Ez az édesapád, aki vigyáz rád. Boldogan fölragyogó szemmel nézte a gyermek a falra vetődő árnyékot. A zivatar elcsöndesedett, a levegő lehűlt, és a közeli bozótban az éjszaka neszezett. Ajkán mosollyal aludt el végre a gyermek. Másnap este, mielőtt lefeküdt volna aludni, azt kérdezte: — És ma? Ma nem jön Apa? Az asszfcny örömében elmosolyodott, és úgy állt a kanóclámpa elé, hogy árnyéka a falra rajzolódjék. Aztán úgy hajlította az ujjait, hogy két nyuszifület mutasson, majd összekulcsolta, és keze árnyéka kacsacsőrhöz hasonlított. Végül összefonta karját, és a fiúcska úgy látta, hogy apja kis malacot tart az ölébenI Aztán így szólt az anyja: — Most állj szépen az apád elé, és kívánj neki jó estét, aztán hajolj meg, és mondd, hogy jó éjszakát, és megyünk aludni. így szokta meg az anya és a gyermek is az árnyjátékot, és minden este, lefekvés előtt, meghajolt és azt mondta: Jó éjszakát, édesapám! Amikor a gyermek elaludt, az aszszony magára maradt árnyékával, távollevő férjére gondolt, és arra, hogy alighanem reménytelen reá várnia. Újabb hónapok teltek el. Az aszszony mind szomorúbb és szomorúbb lett, de mikor a szíve már olyan volt a fájdalomtól, mint a kő, egy napon ott állt a férje a kunyhó ajtajában. Az édes meglepetéstől megmerevedve szinte élettelenül állt az asszony, és az volt az érzése, valami esztelen szédületben a földre kell rogynia. De előtte volt az ura arca: soványan, kiszikkadtan, nagy, lázasan csillogó szemével, amelyben ott égett a katonaélet minden magányossága. Az aszszony szíve sírt örömében és fájdalmában. A férje, amint megállt előtte, látta, hogy könnyek folynak végig a szája sarkában. Azt mondta: — Ezután nem lesznek mór könnyek. Az asszony arcán mosoly nyílt. Férje karjába simult, és így szólt: — Áldozatot kell bemutatnunk őseinknek, hogy megköszönjük nekik hazatérésedet. Megyek és megveszek minden hozzávalót. Amikor az apa egyedül maradt a fiával, karjába vette, és hosszasan szemlélte az arcát, a magány érzésétől megszabadultan. A saját ajkát látta, a saját szemét, és a kisfiú csöpp kezében ráismert a maga hatalmas ökleire. Föllendítette a gyereket a kunyhó mennyezetéig, még a tető bambuszlevelei is megzördültek, aztán hempergett vele a földön, úgyhogy a kisfiú, aki nem szokott effajta vad játékhoz, sikongatott örömében. Egyszerre barátokká lettek ők, a nagy, idegen férfi és a gyermek, aki még sohasem látott férfit a kunyhójukban. Végül azt mondta az apa, erősen magához szofiú kiosont a kunyhóból. Az asszony lehajolt férjéhez, és magához akarta vonni a fejét, de az ellökte magától. Az asszony alig állt a lábán, azt kérdezte: — Mi történt? — Keményen válaszolt a férfi, durva katonahangon: — Hallgass! És készítsd az áldozatot! Az asszony megíőzte a rizst és a csirkét, a férje ellenséges pillantásától kísérve tett-vett tűzhely és asztal körül. Míg a férj hallgatott, ő odakészített mindent a házioltárra, és száját nem hagyta el egyetlen hang, sem fájdalomé, sem szerelemé. Úgy mozgott, akár a fababa, és mikor mindketten újra meg újra meghajoltak az ősök előtt, úgy érezte, tán föl sem bír többé egyenesedni a térdeplésből. Végre, mikor az áldozatot bemutatták, asztalra tette az ételt, a gőzölgő rizst, az illatozó csirkét. De a férfi csak állt a falnál, ott, ahol előző estéken az árnyék jelent meg. Az evőpálcikák érintetlenül maradtak. Az asszony a földön guggolt, mereven bámulta a gőzölgő rizst és az asztal lapját, amely mintha imbolygott volna a szeme előtt, és nem mert semmit sem kérdezni. így telt el egy kis idő a két sebzett szív csöndjében. Aztán hirtelen elugrott a férfi az asztaltól, és egy bambuszbottal a kezében némán ütlegelni kezdte az asszonyt, ütötte mindaddig, míg az éppolyan némán, egyetlen panaszhang nélkül le nem rogyott a szék mellé. cEduard Claudius ^VIETNAMI cmeSéfí^ rítva gyermekét: — Mondd nekem: Édesapám I A kisfiú először csodálkozón, majd ijedten nézett maga elé, és hallgatott. A férfi sürgette: — Eddig meszsze voltam. De én az apád vagyok, és úgy kell szólítanod: Apám. A fiúcska megrázta fejét. Apja bizonytalanul mosolygott, és így szólt: — És meg is kell hajolnod előttem, mert az apád vagyok. A gyermek csak a fejét ingatta. — Te nem vagy az apám. — A falra mutatott: — Ott áll minden este az én apám, és nyulacskát meg kismalacot meg kacsát mutat, amit az ölében tart! És én meghajolok előtte, és azt mondom: — Jó estét, édesapám! És mielőtt lefekszem, megint meghajolok, és azt mondom: Jó éjszakát, édesapám! Aztán Anya még sokáig együtt ül Apával. Amikor az asszony visszatért a piacról, kosarában zöldséggel, rizzsel és gyönge csirkével, a férfi ott ült töprengve a kunyhó sarkában. Az aszszony letette kosarát, és férjéhez lépett: — Mi van veled? — kérdezte, A férfinak csak sápadt ajka vonaglott meg, az arca merev maradt. A kis-A férj fölragadta katonazsákját, elhagyta a kunyhót, és a falu szélén bérelt magának szállást. Az asszony sokáig reménykedett még, hogy férje visszatér. De múltak a hetek, elmúlt a nyár, és elmúlt az ősz, s ő egyedül maradt. Ekkor képtelen volt tovább elviselni a fájdalmat és szenvedést, és egy esős téli estén a folyóba vetette magát. A férfi, amikor hírét vette felesége halálának, elment a kunyhójukba, sott mindent ugyanúgy talált, ahogy elhagyta. A kisfiú zokogva kuporgott fekvőhelyén. A férfi tüzet rakott, rizst tett föl, és amikor besötétedett, meggyújtotta a kanóclámpát. Hosszú, súlyos árnyéka a falra vetődött, és a fiú, amikor meglátta ezt az árnyékot, fölpattant ültéből, a fal elé állt, meghajolt és azt mondta: Ó, édesapám! Jó estét. Anya nincs többé. Elhagytad őt. Miért hagytad el? Most már soha nem jön vissza. A férfi magába roskadt. Látta óriásivá nőni a bűné, egyre nagyobbá, akkorává, mint a hegy, amelyet nem lehet elhordani. Sírt, egyre sírt, és a fia tehetetlenül nézte a jajveszékelő, kesergő, idegen férfit. Napok múlva összeszedte magát a férfi, megmosakodott, a folyó partján fölállított egy oltárt, amely előtt három nap és három éjjel imádkozott az égiekhez, az ártatlan nyugalmáért. De az égiek hallgattak, és az asszonyt sem tudták többé visszaadni. A férfi számára nem maradt más hátra, mint hogy megbéküljön sorsával, és apja meg anyja legyen a fiának egy személyben. Ennek a kötelességnek olyanformán tett eleget, hogy a faluban azt beszélték: Jobb anyja a fiának, mint amilyen apja volt. ^Amikor a halak elnyelték a csillagokat Valamikor réges-régen egy paraszt az elárasztott rizsföldön át hajtotta bivalyát, és aligha lehetett volna eldönteni, melyiknek fáradságosabb az útja, a paraszté vagy a bivalyé. S ahogy az már a parasztok szokása: megfontoltan pillantgatott föl az égre, mert az fekete felhőkkel volt teleaggatva, és ilyenkor nem nehéz kitalálni, hogy még sok eső jön. A dzsungelból egy tigris, akkora hatalmas, hogy egy elefántot is fölboríthatott volna, egyszerre csak ott állt a rizsföld szélén, és félelmetes nevetést hallatott, amikor látta, hogyan kínlódik a bivaly. Egy ilyen kis, szánalmas, ösztövér emberke ütései alatt ekkora munkát végezni, ezt szégyenletesnek és ostobának tartotta, érdemesnek arra, hogy kigúnyolja. Am a parasztnak remegni kezdett a térde a szörnyűséges nevetésre. A tigris odakiáltott a bivalynak: — Hé, bivaly, te dülledtszemű, hiszen te a világ legbutább állata vagy! De a bivalynak annyi sár és iszap tömte be a fülét, hogy nem értette, mit bömböl a tigris. Csak önkéntelenül megrázta busa fejét, mintha legyek raja dongta volna körül, és tovább baktatott. A paraszt már látta, hogy nincs mód a menekvésre. Elég lett volna néhány lépést tennie, hogy a tigris karma közé kerüljön. A tigris most még hangosabban ordította: — Bivaly, te dülledtszemű, fordulj meg, és kapd a parasztot a jobb szarvadra! Most megértette a bivaly, de a tanácsot megfogadni képtelenségnek látszott: a parasztot a szarvára venni? összetiporni? Mi lenne belőle a paraszt nélkül? Oltalma és gondoskodása nélkül, amit a paraszt ád? önkéntelenül megrázta hát ismét a fejét, és tovább bukdácsolt. A tigris elképedt. Még nagyobbat bömbölt, úgyhogy megremegtek a dzsungel fái és a falu kunyhói. — Bivaly, te tökfilkó, segítsek neked? Kapd a szarvadra, és én a mancsaimmal és a fogaimmal széttépem. A tigris fenyegetően szökellt egyet a paraszt felé, az a legszívesebben az iszapba bújt volna, akár a rák. De összeszedte magát, és rákiáltott a bivalyra: — Gyerünk, gyerünk, ne hallgass erre a dzsungelfecsegőre. — Bambuszbotjával oldalba lökte, úgy folytatta: — Siess hát, hadd készüljünk el, mert órákon belül elnyelik a halak a csillagokat! A bivaly a hámba feszült. A tigris, i 14 Hőt-
