A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-01-31 / 5. szám
Rean Bikcsentajev ÉS AZTÄN A NÖURALOM!... Valahol dinoszauruszok üvöltöztek vadul, — de az is lehet, hogy csupán mammutok voltak ,.. Csacsogó Pocsolya így csacsogott férje szőrös fülébe: — Hallod-e, te Izomhegy, a házban nincs egy falat hús, még annyi sem, hogy néhány vacak fasírozottat csinálhatnék, te meg csak egész nap a kőheverőn heverészel heherészvel... — Csönd legyen, Csacsogó Pocsolya, mert... — ordított az asszonyra Izomhegy. A neandervölgyi haverok, akik vakaródzva körülülték, helyeslésük jeléül nagyokat röhögtek. Az asszony erre alázatosan klsomfordált a barlangból és erdei gyümölcsöket szedett ebédre. Eltelt egy hét. Azután egy másik. Izomhegy utálkozva zabálgatta az erdei gyümölcsöket, amiket az asszony tálalt eléje. Unalmában dominózni és biliárdozni tanult, és minden szombaton elment a futballmérkőzésre is. Szenzi ismeretségeket kötött a közeli és távoli sörözőkben. A barlangokban mór régen hírét sem látták a húsnak és a helyzet egyre katasztrófállsabbá vált. Vihar előtti csend honolt az azelőtt is kőkemény, de legalább meleg családi fészkekben. Piruló pecsenye Illata helyett lázadást lehetett szimatolni a levegőben. Végül összehívták a népgyűlést. Az asszonyok képviselője nem is. lehetett volna más, mint Csacsogó Pocsolya. Röviden ecsetelte a nemzetközi helyzetet, majd áttért a legégetőbb problémákra: a férfiak ellustultak, nem járnak vadászni. Az élelmiszer-ipar óriási nehézségekkel küzd, mert hiányzik a nyersanyag. — Mi a teendő? — tette fel a hamleti kérdést. Most a férfiak szószólója kért szót: — Mi már régen elemeztük a helyzetet és megállapítottuk, hogy nekünk férfiaknak már elegünk van abból, hogy minden terhet csupán mi viseljünkl... Az a véleményünk, hogy a társadalmi fejlődés érdekében az aszszonyokat is be kell kapcsolnunk a termelésbe ... Szenvedő férfi-testvéreim, kiáltsátok velem: Éljen az emancipáció! ... Másnap már az asszonyok mentek vadászni... S jött a nőuralom boldog, szerencsés korszaka ... Szívpanaszaimmal felkerestem a nagy hírű orvostudort. Mondtam, hogy belenyilallik, mondta, hogy vetkőzzem le. Minden elképzelhető műszerrel türelmesen megvizsgált, aztán így szólt: — A szíve egészséges. Semmi kimutatható baja nincs. Szokott ön néha mozogni egy kicsit? — Nem, professzor úr, mozogni nem szoktam. Miért mozognék? — Ezen sürgősen változtatnia kell. Naponta legalább egy órát sétáljon. De ne nagyon lassan. Erőteljesen. — Igenis. Mi tagadás, kedvetlenül távoztam. Már nem is tudom, hányadszor megyek orvoshoz, a szívemmel, s egytől egyig mind ugyanezt mondja: semmi bajom, de naponta egy órácskát sétáljak. Az ördögbe is, miért kell nekem naponta egy órát sétálnom, ha semmi bajom? Gyanús. Ez hétfőn történt. Szerdán reggel olvasgatom a reggeli lapok híreit, s mit olvasok? Nem mást, mint ezt: „Harminc évvel ezelőtt azt tanácsolta az orvos az akkor ötvenéves Joe Dicknek, hogy fusson naponta két kilométert, mert ellenkező esetben meghal. A páciens megfogadta a tanácsot. Azóta mindennap lefutja a maga két kilométerét London közelében.“ Megállt bennem az ütő. Azonnal nyilvánvaló lett előttem, hogy e hír megjelenésében az én orvosom keze van. A kíméletlen célzás világos. Semmi kétség, Joe Dick én vagyok, ő az orvos, aki tanácsol, a napi kétkilométeres futás utalás az én napi egyórás sétámra, s az ellenkező eset... Hm! Szóval így állunk! Reggeltől délutánig egyre azon rágódtam: már most mit tegyek? Meglehetősen lusta vagyok, nem szeretek sétálni, nem is sétálok valami jól. Az viszont kétségtelen, hogy ha mindennap sétálok egy órát, megérem a nyolcvanadik évemet is, mint szegény Joe Dick. Sőt, akár Matuzsálem is lehetek, ha még hatvan esztendőn át sétálok naponta egy órát. (Persze az is lehetséges, hogy tévedés van a dologban; Joe Dick nem azért él, mert naponta fut, hanem azért fut naponta, mert él. Hogy könnyelműen elkezdett futkározni, s most már nem meri abbahagyni. Ez az ő dolga; de mit csináljak — én?) Ha nem kezdem el a napi sétát haladéktalanul, s holnap reggel már nem élek, verhetem a fejemet a falba. De azonban: ha most elmegyek sétálni egy órácskát, és reggelre kelve kutya bajom, akkor igazolva van az orvostudomány, s én életem végéig naponta sétálhatok, helyesebben: sétáim végéig naponta élhetek. És végül: ha most juszt sem megyek el sétálni egy órácskát, s ennek ellenére holnap reggel jó egészségben nyitom fel a szememet, akkor az orvostudomány csődöt mondott, s ebből kifolyólag nekem végre van egy jó" napom. Mi tehát a helyes álláspont? Ha itthon maradok a jó meleg kályha mellett. Ügy látszik, nem vagyok valami állhatatos természet, mert kisvártatva nyugtalanság vett erőt rajtam, sőt, mintha bele is nyilallott volna. Erre aztán vettem a kabátomat, és elmentem sétálni. Egy órácskát. Erőteljesen. Bevallom, hogy — tán szokatlansága miatt — szórakoztató időtöltés volt. El is határoztam, hogy valahányszor rám ijesztenek, elmegyek sétálni. Tényleg elégedett vagy, hogy oroszlánszelídítőhöz mentél férjhez? Jól van, nyugodjon meg. Veszek egy kefét...- Esküszöm, drágám, hogy ezután már egy kortyot sem nyelek le ... ^zöveg^iélkü^ hot 18 Tabi László
