A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-01-31 / 5. szám
— Álljon fel, vádlott — szólt a bíróság elnöke. — A vádirat értelmében maga meggyilkolta apósát, Frantisek Lebedát. A vizsgálat során tett vallomása szerint fejszével háromszor fejbe verte azzal a szándékkal, hogy megölje. Nos, bűnösnek érzi magát? A munkában elnyűtt kis ember öszszerázkódott, és nyelt egyet. — Nem — szorult ki száján a szó. — Megölte az apósát? — Meg. — Tehát bűnösnek érzi magát? — Nem. A bíróság elnökének angyali türelme volt. — Nézze, Vondrácek— mondta —, az is kiderült, hogy egyszer már meg akarta mérgezni; patkánymérget tett a kávéjába. Igaz ez? — Igaz. — Ebből következik, hogy már hoszszabb idő óta áhította az apósa halálát. Értette, mit mondtam? A kis ember szívott egyet az orrán, és tanácstalanul vállat vont. — Az a lóhere miatt volt — dadogta. — ö eladta a lóherét, én meg azt mondtam neki, apa, hagyja azt a lóherét, én nyulakat akarok venni. — Várjon — szakította félbe a bíróság elnöke. — Az övé volt az a lóhere, vagy a magáé? — Hát az övé volt — morogta a vádlott. — De minek neki a lóhere? Én meg azt mondtam neki, apa, adja nekem legalább a kaszálót, de ő azt mondja, „ha meghalok, akkor majd Markáé lesz, mármint a feleségemé, aztán csinálhatsz vele, amit akarsz, te telhetetlen papzsák.“ — Ezért akarta megmérgezni? — Hát persze. — Azért, hogy -tgy leszidta magát. — Nem. A lucernás végett. Azt mondta, hogy eladja. — De, jóember — horkant fel az elnök —, hiszen a lucernás az övé volt, igaz? Hát miért ne adhatta volna el? Vondrácek vádlott szemrehányó pillantást vetett az elnökre. — De hisz nekem a mellett a lucernás mellett egy kis krumpliföldem fekszik — magyarázta. — Én azt a kis darabot azért vettem, hogy egyszer majd egybekerüljön az ő darabjával, ő meg azt mondta, mi közöm a te krumplidhoz, a lucernást eladom Joudalnak. — Maguk között tehát állandó volt a perpatvar — segített az elnök. — Igen — mondta Vondrácek komoran. — A kecske miatt. — Miféle kecske miatt? — Fejte a kecskémet. Azt mondtam neki, apa, hagyja békén azt a kecskét, vagy adja nekünk a kis kaszálót a patak mellett. De ő árendába adta. — És mit csinált a pénzzel? — kérdezte az egyik esküdt. — Mit csinált volna? — felelte a vádlott komoran. — Ládába dugta. „Ha meghalok — mondta —, akkor majd a tiétek lesz." De meghalni, azt nem akart. Pedig már hetvenen felül volt. — Maga szerint a perpatvarnak az apósa volt az oka? — Az — válaszolt Vondrácek bizonytalanul. — Nem akart ideadni semmit. „Amíg élek, addig én gazdálkodók, és kész." Én meg azt mondtam neki, ha tehenet venne, akkor én a lucernást felszántanám, és nem kellene eladni. De ő azt mondta, „ha meghalok, akkor vehetsz magadnak akár két tehenet is, de én a lucernást eladom Joudalnak." — Ide hallgasson, Vondrácek — szólt az elnök szigorúan —, nem azért a pénzért ölte meg az öreget, ami a ládában volt? — Az a pénz tehénre kellett — mondta Vondrácek konokul. — Ügy számítottuk, hogy ha majd meghal, akkor abból a pénzből tehenet veszünk. A föld nem lehet meg tehén nélkül, igaz? Honnan vegyek trágyát, ha nincs tehén? — Vádlott — szólt az államügyész —, nekünk nem a tehén a fontos, hanem az emberélet. Miért ölte meg az apósát? — A lucernás végett. — Ez nem válaszI — El akarta adni a lucernást... KAREL CAPEK — De a halála után a pénz úgyis a maguké lett volna. — Igen, de ő nem akart meghalni — felelte Vondrácek felháborodva. — Ha szépszerivel meg akart volna halni, szót sem szóltam volna .. . Nem tettem én neki semmi rosszat soha. Az egész falu megmondhatja, úgy bántam vele, mintha az apóm lett volna, igaz-e — fordult a hallgatósághoz. A hallgatóság, azaz a fél falu, helyeslőén zúgott. — Igen — szólalt meg az elnök komolyan. — És ezért akarta megmérgezni, ugye? — Megmérgezni — morgott a vádlott. — Hót minek adta el a lóherét? Mindenki megmondhatja, hogy a lóherét otthon kell tartani. Micsoda gazdaság az, hol eladják a lóherét? A hallgatóság helyeslőén morgott. — Forduljon felém, vádlott — kiáltott rá az elnök — vagy kivezettetem a földijeit. Mondja el, hogy történt a gyilkosság. — No — kezdte Vondrácek bizonytalanul. — Egy vasárnap láttam, hogy az apósom megint Joudallal beszél. Apa, mondom, nehogy eladja azt a lucernást. De ő erre, hogy eladja, „majd éppen téged kérdezlek meg, te fajankó". Hát gondoltam, itt az ideje, igaz-e. Én mentem fát hasogatni. — Ez a fejsze volt az? — Ez. — Folytassa! — Este mondom az asszonynak, menj, vidd el a gyerekeket a nénédhez. Az meg mindjárt ríni kezdett. Ne ríj, mondom, előbb még beszélek a fejével. Az öreg bejött a fáskamrába, és azt mondta, „az az én fejszém, add ide!" Én meg azt feleltem neki, hogy megfejte a kecskémet. Erre ki akarta csavarni a kezemből a fejszét. Erre odavágtam neki. — Miért? — A lucernás végett. — És miért ütötte meg háromszor? Vondrácek vállat vont: — Csak úgy... a mi fajtánk nehéz munkához van szokva, nagyságos úr. — Mit csinált azután? — Elmentem lefeküdni. — Aludt is? — Nem. Azt számítottam, mennyibe fog kerülni a tehén, meg hogy a kis kaszálót kicserélem azért a darabkáért az út mellett. Akkor az egész együtt lesz. Aztán meg rendbe kell tenni az istállót a tehénnek. Az is pár száz korona. Hisz az apósomnak már szekere se volt. Mindig mondtam neki, Isten bocsássa meg a bűnét, de ez nem gazdaság. Az a két föld egybe kívánkozik, hát nincs magában érzés? — És magában nem volt érzés az öregember iránt? — De mikor el akarta adni a lucernást Joudalnak — dadogta a vádlott. — Hát akkor nyereségvágyból ^Ite meg I — Nem igaz — védekezett Vondrácek felindultan. — A lucernás végett! Ha azok a földek egybekerültek volna ... — Bűnösnek érzi magát? — Nem. — Megölni egy öregembert, az magának semmi? — De hát mondom, hogy a lucernás végett — tört ki Vondrácek csaknem sírva. — Hát ez csak nem gyilkosság?! Jézusmária, ezt mindenki megértheti. Hiszen a családban történt, nagyságos úr. Idegennel nem tettem volna ... Én sohasem loptam életemben . .. tessék akárkit megkérdezni, milyen ember Vondrácek... és mégis úgy vittek el, mint egy tolvajt — nyögte fájdalmában fulladozva. — Nem mint egy tolvajt, hanem mint egy apagyilkost — szólt az elnök szomorúan. — Tudja, Vondrácek, hogy ezért halálbüntetés jár? Vondrácek kifújta az orrát, és szipákolt. — A lucernás végett volt •— mondta megadóan; a tárgyalás tovább haladt, tanúk, vádbeszéd ... Amíg az esküdtek Vondrácek bűnösségéről tanácskoztak, az elnök elgondolkozva nézett ki az ablakon. — Gyenge dolog volt — morogta a szavazóbíró. — Az ügyész sem erőltette meg magát, a védő sem mondott sokat... Szóval világos eset, kár a szóért. A tanácselnök fújt egyet. — Világos eset — mondta és legyintett. — Ide hallgasson, kolléga úr, ez az ember olyan ártatlannak érzi magát, akárcsak maga vagy én. Nekem olyan ez az egész, mintha egy mészáros fölött kellene ítélkeznem, amiért teheneket vág le, vagy egy vakondok fölött, amiért feltúrja a földet. Barátom, a tárgyalás alatt néha úgy éreztem, hogy ez az ügy nem a mi dolgunk, érti? — hogy ez nem a törvény vagy a jog dolga . . . Fúj — lélegzett fel, és levette talárját. — Pihennem kell pár percet. Az az érzésem, hogy az esküdtek felmentik, nem, értelmetlen dolog lenne, de talán mégis felmentik, mert... Mondok magának valamit: bennem parasztvér folyik, és amikor az az ember azt mondta, hogy a földek egybe kívánkoznak .,. hát én magam előtt láttam azt a két földsávot, és azt éreztem, hogy ha ... érti . .. hogy ha valamilyen isteni törvény alapján kellene ítélkeznünk . . . akkor a felől a két darab föld felől kellene ítélkeznünk. Tudja, mit tettem volna legszívesebben? Legszívesebben levettem volna a barettemet, és azt mondtam volna: Vondrácek vádlott, Isten nevében, mivel a kiontott vér égre kiállt, beveted ,azt a két darab földet beléndekkel és galagonyával; és halálod napjáig szemed előtt lesz a gyűlöletnek az a két ugara .,. Szeretném tudni, mit szólt volna ehhez az államügyész úr. “Néha az Istennek kellene ítélnie; érti, kolléga úr, ő olyan rettenetes és nagy büntetéseket tudna kiszabni . . . Isten nevében ítélni ... no de ehhez mi kicsik vagyunk... Mi az, az esküdtek már döntöttek? — Kedvetlenül felsóhajtott, és felvette talárját. — Hát gyerünk: Jöjjön be az esküdtszék! Kiss Tibor illusztrációja 14
