A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)
1974-08-30 / 35. szám
„Magyarok és nem-magyarok" RÉSZLET FÁBRY JÓZSEF A SZABADSÁGÉRT HARCOLTUNK című könyvéből • • • Nógrádi elvtárs magához hívatott. Még egyszer részletesen kikérdezett múltbeli mozgalmi ténykedésem telöl. Azután így szólt: „Mi volna, Fábry elvtárs, ha magát visszaadnánk a csehszlovákokhoz? Kérték, adjuk vissza. Jó lenne, ha a csehszlovák mozgalmat olyan jól ismerő elvtársak, mint maga is, ott maradnának.“ — Megmondom őszintén — válaszoltam —, nem szívesen tenném, de ha a magyar párt is így látja jónak, átmegyek. — Rendben van, Fábry bajtárs. Jelenteni fogom az illetékeseknek és át fog menni. Pár nap múlva meg is érkezett a jóváhagyás, és búcsút vettem a magyar csoporttól. Egyelőre a többségében délszláv, szerb, szlovák század beosztottja lettem, amely századnak egy Popovics nevű bácskai szerb partizán volt a parancsnokhelyettese. Bemutatkoztam félig orosz, félig szlovák nyelven. Kissé csodálkozva, de szívélyesen fogadtak. Popovics magyar munkásszázoddal került ki a frontra és elég jól beszélt magyarul. Magas, kerek képű, huszonhat éves, energikus, keményfejű legény volt. Társai becsülték, erélyességéért tisztelték, magyarán, kissé még féltek is tőle. Ügy tetszett nekem: egy kötöttebb, szigorúbb kollektívából egy szabadabb közösségbe kerültem. Viszont nyelvi nehézségeim voltak. Múltam, felkészültségem, életkorom mégis biztosította tekintélyem. Afféle „politruk" (politikai munkás) szerepkör jutott nekem. A társaság javarészt jóval fiatalabb volt nálam. Mikor meg egyiküknél — ha jól emlékszem, egy újvidéki borbélysegédnél — egy szerb kiadású, a jugoszláviai spanyol önkéntesekről szóló könyv egyik csoportképén felfedeztem öcsémet, a jugoszláv „spanyolosok“ közt, s megmutattam, kiteljesedett elismerésük. Sokat kérdezgettek a csehszlovákiai mozgalmi harcokról, a kommunisták ottani tevékenységéről, az 1938 utáni, már magyarországi, újrakezdésről, az internáló tábori időkről. Ady Endrét idéztem gyakran: „Mikor mondunk már egy nagyot, Mi, elnyomottak, összetörtek, magyarok és nem-magyarok?" Közeledett már a felelet alkalma . . . Híre kelt, hogy újabb szlovák partizánok jönnek táborunkba. Egyik délelőtt szlovák nyelvű énekszót hallunk az utcáról. Látjuk is a zárt rendben közelgő kétszakasznyi egyenruhást, volt partizánokat és a partizánbevetésre jelentkezett szlovák katonákat. Századunk közel száz főre gyarapodott. Sram Gusztáv, libereci elvtárs, aki kissé németesen beszélte ugyan a cseh nyelvet, volt az érkezők politikai instruktora, Vaszil Kiss, kárpát-ukrajnai, perecsényi csehszlovák hadseregbeli hadnagy meg a parancsnoka. Egy-két nap pihenés után három szakasz alakult, és megkezdődött a kiképzés. A zöm Tiso katonája volt, de akadt néhány szlovák nemzetiségű, a Horthy-hadseregben szolgált bajtárs. Velük ismerkedtem össze leghamarább. Kovács Domonkos verebélyi tizedes lett az egyik legjobb barátom. Sram nagyon örült, hogy ott talált: — Annyi a baj, hogy magyar vagy. En sem vagyok valami kimondott cseh. Fő, hogy megértjük egymást. Értelmetlen volna akár utólag is eltagadnom, hogy voltak a szlovák bajtársak között, akik fenntartással vették tudomásul — mondjam így?: „fogadták el" —, hogy én magyarnak vallom magam. Gyanakodtak rám, sugdolóztak köztük létem vélt okáról. Főként Vaszil Kiss békült meg nehezen a gondolattal — inkább ténnyel —, hogy engem a szlovákok közé helyeztek. A magyar csendőröktől még 1939-ben elszenvedett sérelmei — ahogy mondta — gyűlöltté tették számára a „magyar" nevet. De csak felengedett merevségük, amikor mindannyian megtudták, hogy régi kommunista vagyok és hogy már partizánkodtam is, szovjet kötelékben. „Belémtörődtek". . . Vaszil Kiss húsz év távlatából így emlékezik vissza erre az időre: „1944. június elején ismerkedtem meg Fábry József eivtárssal a Rovnó melletti Obarovban, ahová a Csernovicshoz közeli Sadagurából helyezték át a csehszlovák különleges csoportot, Obarovban készültünk fel az ellenség hátországában végzendő partizánfeladatokra szovjet, jugoszláv partizánokkal és ejtőernyősökkel együtt. És egyszerre csak hozzánk osztották be a magyar Fábry Józsefet. A magyartI Első ízben hallani sem akartam rólal Hogy megértsék: Turia Polanában születtem (precsényi járás) Kárpát-Ukrajnában. Amikor a Csehszlovák Köztársaságot szétverték, magyar fasiszta megszállók foglalták el területünket. Akkor letartóztattak, megkínoztak, és ha nem sikerült volna a Szovjetunióba szöknöm, ki tudja, hogyan végeztem volna életemet börtöneikben. Azután, 1944-ben kezdtem világosabban látni, hogy a német sem mind egyforma és a magyar sem (de szívemben még nyílt. sebek tátongtak és voltak még kiegyenlítetlen számláim). Sram Gusztáv, politikai vezetőnk mesélte ugyan nekem Fábryról, hogy keletszlovákiai, hogy a kommunista párt területi titkára, aki a magyar fasisztáktól többet szenvedett, mint mi, de hiába, sehogy sem tudtam a gondolattal megbékélni. S azután a partizántörzs elhatározta, hogy Kelet-Szlovákiában fognak bennünket bevetni. Fábry ott jól ismert mindent, perfektül tud szlovákul, régi ismerős elvtársai és barátai vannak ott, politikai biztos lesz melletted — határozta el a parancsnokság. Akarva, nem akarva el kellett fogadnom ezt a határozatot. És ezt máig sem bántam meg. Fábry vezette a politikai kiképzést és rövidesen elnyerte rokonszenvem. Nagyon szolid, csendes ember volt, önfeláldozó és nem feltűnősködött. Néhány évvel idősebb is volt nálunk, ennek ellenére csodálatos akarattal és önmegtartóztatással vetette alá magát a kemény kiképzésnek. A kezdeti bizalmatlanságból olyasvalami keletkezett, ami a fronton nem egészen mindennapos. Az én csoportom földre érési és tevékenységi körzetét megváltoztatták, és Fábryt elvezényelték ahhoz a csoporthoz, amelyet Dél- Szlováklában dobtak le és onnan kellett átmennie Magyarország területére. Kérleltük őt, hogy utasítsa vissza a feladatot, hogy repüljön velünk. Annyira féltettük őt emberileg, hogy mi, akik szigorúságra nevelt katonák voltunk, arra sem gondoltunk, hogy ez a parancs és magatartásunk előírásellenes. Fábry Jóska nem szívesen hagyott el bennünket, de elhatározta, hogy a feladatot teljesíti éppen azért, mert oly nehéz, és mert honfitársai közé indult el a szabadságért küzdeni. A partizánmozgalom ukrajnai törzséhez Kijevbe egyszer csak rettenetes hír érkezett: „Fábry ejtőernyős csapatát a Magyarországra történő átkeléskor bekerítették és megsemmisítették. Ritkán sírtam életemben, de akkor igen." Vihogyec ezredes parancsban erősítette meg a csehszlovák század újraalakulását, Sram századkomisszárrá való kinevezését. Sram viszont engem tett meg helyetteséül. A jugoszlávokat külön szakaszba szervezték. Ettől kezdve én csak szlovákok között dolgoztam. Víg kedélyű társaság volt, többségükben bohém, rátarti fiúk. Kovács Domonkos verebélyi, Havrilák tizedes bardejovi lakos és legfeljebb még néhány ember mondta csupán közülük kommunistának magát. Aztán meglátogatott Szlánszki Rudolf elvtárs, a csehszlovák párt frontmegbízottja. Előadást tartott, lelkesített, méltatta a Csehszlovák Kommunista Párt szerepét. — Akik velünk egy célért küzdenek, azok fegyvertársaink, barátaink, A fasiszta kormányok nem azonosak a népekkel. Ezt tudnunk kell — mondta Szlánszki elvtárs. Mindenki megértette, hogy elsősorban a magyarokról van itt szó, Kovács Domonkos jelentkezett szólásra: — Egyetértek. Engem a magyar hadsereggel hoztak ide, ugyanazzal a céllal, mint titeket a Tiso-félével. Tiso éppúgy szövetségese Hitlernek, mint Horthy vagy akár Antonescu, Ígérjük meg Szlánszki elvtársnak, hogy az itteni magyar bajtórsainkkal a legjobb baráti viszonyban leszünk. Géppisztolyaink csöve egy irányba néz ... Tarlón, torzson alszik a nyár, — fülledt hajnal gyulladoz, szégyen most, ha férfi otthon meleg ágyban szunnyadoz. Fönn a tetőn sivít a szél, lankán, lejtőn őrtüzek. Dobrocson a gyilkos ellen felkel ifjú és öreg. Erdő, mező, falu felett ilyen éjben zúg a gép — alabástrom-fehér sólymok selymes szárnyuk bontják szét. Készíts anyám, eleséget, fokost — zúzza gaz fejét'. — Akasszuk most, fiúk, szegre gazda-gondok ezerét! Ki nem retteg, űzze velünk rejtett odúk ordasát. Germán hordák özönlenek, Fekete Balogon át. Ej, ebadta náci falka! Eberek a legények! Csiholj egy kis tüzet, Mitya, világíts a csürhének! Lövedékek raja füttyög, hegyek lánca felé száll. El nem illansz, bitang, többé, célpont lettél, ime, már! Erdeinkben örök éjjel sötétsége szakad rád, fölvakkant a gépfegyversor — fölujjong a szabadság! Vojtech Mi bálik FELKELES Fölvakkant a gépfegyvertűz fenyölombos rejtőből — jaj, jaj, fiúk, mi lesz, hogyha nem futja az erőnkből? Adjuk fel a harcot talán? Emeljük fel a karunk? Azt üzente az elnök úr: nem esik semmi bajunk... Kígyót rejt a keblünk? Golyót érdemel ilyen beszéd! Sosem voltunk kishitüek, sosem leszünk gyáva nép! Mégha ifjú vérünk rőtre fest is hegyi tarlókat: soha senki puskacsöve nem érinti tarkónkat! * Földbe vetett, földbe plántált minden drága halottért, ma mint holnap, harc tüzében, kiteszünk mi magunkért! Csillag gyulladt napkeletén, Dukla felől tündököl. Reszkessetek urak, hamar utolér a vas-ököl! Rabszolgasors reguláit acélököl szórta szét. Elszállt a nyár, az ég vermét lángostorok verdesték. Elő, élő partizánok ifjúság tüzét hozták, szabad földre érve Balog sötét őserdein át. SIPOS GYŐZŐ fordítása
