A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)

1974-07-26 / 30. szám

A lány kicsit zavarhatott. Felkelt és kinyitotta a bárszekrényt. Egy villany gyulladt meg ott benn és megvilágította az üvegeket.

— Csak konyakot tudok adni — és már töltötte is. Gabi nem tiltakozott. Nézte a bárszekrényt, összkomfortos élet, jutott eszébe, de ezt sem merte kimondani. Belekortyolt az italba.

— Jaj, én megyek is, mert a végén mégiscsak kikapsz, — mondta és készült felállni.

— Ugyan kitől?

— Anyádtól!

— Nem szól ő, — így a lány, de a hangjából hiányzott a meggyőződés. Úgy érezte Gabi, nem lehet, nem szabad itt maradni, felállt.

— Elmegyek.

— De a szilveszteri bálra eljössz? — kérdezte a lány és leste a választ. Közel állt a fiúhoz, érezte, hogy a fiú majd egy fejjel magasabb, mint ő. S most ez a ruha még jobban kihangsúlyozta széles vállát, karcsúságát. Nem mert a fiúra nézni. Félt, hogy az a gondolatát is látja most. Elindult a kabátjáért.

— Nem válaszoltál, — mondta, amikor visszatért. — Itthon leszel, el tudsz jönni? — Gabi csak bólintott.

— Ez most meghívás? — kérdezte. Most a lány bólintott. A kapuban egy pillanatra megálltak. Kati kezet nyújtott.

— Hót akkor viszontlátásra! — mondta, majd a Fickó fejére tette a kezét, hogy a kutya ne ugasson. Amikor a fiú elment, ő hirtelen becsukta a kaput és futni kezdett befelé. Visszaült a fotelbe. Nézte az üres poharakat. Töltött magának. Megkóstolta. Milyen furcsa. Most nem borzongott az italtól. Nézte az üresen maradt fotelt. Beleképzelte a fiút. Érezte a tekintetét. Eddig mindig azt gondolta, hogy ennek a fiúnak hideg kék szeme van. De nem. Melegség volt a tekintetében. Melegséget érzett. Biztosan az ital. Majdnem egy fejjel magasabb, mint én. Nem szereti a könyveket. Hogyan lehet nem szeretni a könyveket! Albérletben lakik. Borzasztó lehet. És elképzelte az albérleti szobát. Rideg, csúnya, füstös falak, egy széken lavór, víz. Megrázta a fejét. Körbepillantott. Nagyot lélegzett. S hirtelen nem szerette az egyedüllétet. Átment a mamáékhoz. A papa a kályha előtt ült, a mama és a nénje az asztal mellett.

— Ki volt? — kérdezte a mama.

— Vendég. Nem mindegy?

— A vendégnek is van neve — mondta Márta, a nővére.

— Kerekes Gabi — felelte Kati és elpirult.

— 'Hát az meg mit keresett itt? — kérdezte a mama, megnyomva a szavakat.

— Csak benézett.

— Csak ne nagyon nézzen. Kutyának kutya a kölyke is.

— Mi baja magának vele?

— Ismerem őket. Az apját még nem láttam józanul.

— Hagyjad már — szól közbe az öreg.

— Miért? Hadd tudja meg, hogy ki fia, borja — vágta rá a mama. Kati hirtelen megfordult és visszament a szobájába. Gabi megdöbbenve tapasztalta, hogy nem tud semmi olyanra gondolni, ami kizavarná a fejéből a kis Veres Katit. Széjjelszedte a kocsmáros kocsiját. Két napig tartott, mire összerakta. Úgy ment, mint az óra. De a motor búgásából Kati nevetését hallotta ki. Nem szokott hangosan káromkodni, most mégis néha egy-egy fél káromkodást elengedett. Hogy vinné el az ördög. Nem lehet megszabadulni ettől a lánytól. Még evés közben is eszébe jutott, hogyan melegítette a kávét, hogyan rakta bele csipesszel a két kockacukrot, aztán milyen finoman remegett a keze, amikor töltötte a konyakot. Kölyöklány. Nem álhatta, hogy ő nézte. Szilveszterre sem megy. Nem ő, fogadkozott magában. Aztán alig múlt el dél, már borotválkozott, öltözött. Anyja

meglepetten látta a készülődést, pedig a két lány hazajött, Kaposvárról.

Gabi fütyörészve kente magára a pitralont. A rakoncátlan, szőke hajót igazgatta. S ahogy a tükörbe nézett, saját szemében Veres Kati tekintetét érezte. Most nem ellenkezett. Holnapután úgyis elmegyek, gondolta, volánnál úgysem lehet ábrándozni.

Két kilométer a szomszéd falu. Gyalog ment. Az erdő alatt, a hóban régen kitaposták az utat. Jó volt a nagy fehér mezőt látni és jó volt a csendet érezni. Néha Kati nevetése csiklandozta a fülét, pedig a lány messze volt. De mintha a füle emlékezne legjobban rá. Ezen mosolygott. Bolond lány. Észrevette a felriasztott nyulat. Puskát csinált karjából: púk, mondta. De a nyúl már messze járt.

A gyér lámpafények a főutcán még nem világították át a szürkületet. Ez kell ennek a lánynak? öt-hat kis villany. Egy vendéglő, egy presszó, egy rossz mozi. Ennyi ez a falu. Elhatározta, nem megy Veresékhez. Nem lehet. Még azt hiszi, hogy utána járok. Bement a vendéglőbe. A nagyterem még üresen tátongott, de a kis szobákban füst, pálinkagőz és kipirult emberek. Valaki hátbaverte.

— Nem félted a csőröd? Ilyenkor nem szokás idegen helyen cserkészni. — Egy régi iskolatársa állt mellette. Nevetett és húzta a pulthoz. Cseresznyét kért. Inni kell. Szívesen mondta volna, hogy korai, de a másik tekintetében észrevette, hogy az nem tűr ellentmondást. Megitta. Ö sört kért.

Szerencséjére olyan asztalnál talált helyet, ahonnan mind a két bejáratot látta. Izgalom vett rajta erőt. Minden ajtónyitásnál felkapta a fejét. Az istenit neki, káromkodott magában. Azon gondolkodott, hogy vissza kellene menni, otthon mégiscsak más. Lassan-lassan gyülekeztek a nagyteremben is. A fal melletti asztalok benépesedtek. Nézte az ajtót. Nyolc óra is elmúlt, amikor az egyik Veres-fiú feleségestől, meg két lány, Kati és egy ismeretlen, belépett

a nagyterem ajtaján. Kicsit hátrább húzódott és örült, hogy eltakarja a függöny. Látta, amint Kati körbepillant.

Amikor kimerészkedett a függöny mögül, már csaknem minden hely foglalt volt a nagyteremben. Veresék asztalánál az öregasszony is ott ült. Alit az ajtóban, egyszer csak összeakadt a tekintete Katiéval. A lány elpirult. Kicsit leszegte a fejét, aztán ismét felemelte a tekintetét. Kis szemrehányás volt benne. Ez jólesett. — Mi az, haragszol? — Hál Istennek! — A lány megbökte a halántékát, mintha a szája is mozogna, ű is megpöckölte a sajátját.

— Megrúgott a galamb? — mondta szájmozgással. A zene már szólt. Magyarnótákat játszottak. Ez az első idő mindig az öregeké. Kati felállt, mellette

a másik lány is, és elindultak. Mintha kifele mennének. Nem volt idő ellépni.

— Téged aztán várhat az ember! — súgta oda a mellette elhaladó lány. Ezen megint nevetni kellett. Utánuk fordult. Azok a függöny mögött megálltak.

— Ismered? — kérdezte Kati a másik lányt. Az nemet intett és nyújtotta a kezét.

— Igazán nem szép magától, ha egyszer megígérte, hogy jön — mondta Piri bemutatkozás helyett. Gabi a hangra elpirult. — Szereztünk magának széket. Ha akar, odajöhet. Nem haragszik magára annyira a Kati.

Gabi kicsit megütközött, de követte a két lányt. Közrefogták. De nem indult a beszélgetés. Ő a zenét hallgatta. Kati kicsit duzzogott, Piri meg méregette a fiút. Mi az istent csináljak itt? Mit keresek én itt? — gondolta Gabi és bánta, hogy eljött. Tánczene következett.

— Maga nem táncol? — kérdezte Piri. A fiú elvörösödött és odafordult hozzá. Felkérte.

— Maga, ha máskor valamit ígér, ne csinálja ezt. Az a szegény kislány vacsorái készített — mondta tánc közben Piri. — Most is megsértette. Miért nem

vele kezdett táncolni? — Gabi érezte, hogy vörösödik a füle. Szép kis lecke, gondolta.

— Nem ígértem én biztosra -- szabadkozott. — Meg nem vagyok én ott kedves vendég, hisz a mama eddig még egy szót sem szólt hozzám.

— Maga nem a mamának ígérte, hanem Katinak.

Furcsa, gondolta a fiú. Mi a fenének avatkozik ez a mi dolgainkba. Aztán hirtelen az jutott eszébe, hogy nincs is mibe beleavatkozni. Ez biztos azt hiszi, hogy én is beteg vagyok, mint az öregasszonyok. Szerette volna otthagyni, de ahol mindenki ismeri az embert, ott nem csinálhat botrányt.

Kati az asztaltól nézte őket. Látta a fiú ruganyos lépteit és piruló arcát. Sajnálta. Nem tudta, hogy mit mond Piri, de érezte, hogy nem kellett volna délután a fiúról beszélni. Biztosan félreértette, és ez nem jó. De talán így volt jobb. Mert anyja egész délután morgott.

— Mit akarsz te annyi szendviccsel, kit vársz tulajdonképpen? Csak nem annak a korhelynek a fiát? A múlt héten is ellopott a feleségétől két libát, hogy legyen miből inni. Idekapatod, hogy az egész falu tudja. Mi a fenét akarsz te attól?

Visszajöttek. Gabi leült, véletlenül hozzáért Katihoz a könyöke. A fiú odapillantott. A lány talán egy másodpercig nem húzta el a kezét, pedig óramütéstfélét érzett. De most ez is jó volt. A fiú az asztal alá nézett. Kati egy kicsit sajnálta.

— Rossz kedved van. — Nem jött rá válasz. Piri nevetett.

— Meghúztam a fülét. Úgy látszik, nagyon meghúztam.

— De Piri! — mondta kicsit könyörgően Kati. Az öregasszony nem vette le o tekintetét róluk, szerette volna kitalálni a gondolatukat. S ettől a hangsúlytól kicsit megijedt. — Ez a bolond lány — gondolta. Még szerencse, hogy a zene újra megszólalt. Kati felkérés nélkül felállt és elindult a tánctér felé. Gabi utána. Amikor összeért a kezük, akkor néztek először egymásra. Mindkettőjük tekintetében csodálkozás. — Hát táncolunk?

— Ne haragudj Pirire. Ugye megbántott? — Gabi csak a fejével intett. Csak most vette észre a lány szabadon maradt nyakát. Odatapadt a tekintete.

— Nem akartam hozzátok menni, ennyi az egész — mondta, s a lány nem kérdezte, miért. A hangsúlyból értette. Nézte a fiú világító, kék szemét. Szeretett volna valamit mondani. Maga sem vette észre, és kicsit megszorította a fiú kezét. Ismét az áramütést érezte, meg is szédült.

— Te Gabi, ne törődj te senkivel. — Ügy buggyant ki, mintha egy hosszú gondolatsor vége lett volna ez.

— Kedves vagy — mondta és ettől a lány arca úgy felragyogott, piintha nap kelt volna fel.

* * *

— Kislányom, kislányom, te csak megcsinálod. Olyan vagy, mintha nem is itt nőttél volna fel. Kell neked, hogy veled szórakozzon az egész falu? — Kati alig tudta az álmosságot kidörzsölni a szeméből és tán fel sem fogta anyja szavait. Szeretett volna aludni, de a mama tovább beszélt:

— El voltam tejért. A csarnokban is rólad beszélnek. Azt mondja az a szederjes pofájú Bese, -hogy úgy táncoltál a Kerekes-gyerekkel, mintha el akarnál olvadni a keze között. Mindenki röhögött. Szólni sem tudtam, úgy szaladtam ki a csarnokból, mintha zavartak volna.

— De, mama, miért hallgat oda?

— Hogyne hallgatnék, hisz rólad van szó! Hogy lehet egy tisztviselőnőnek ilyen gusztusa?

— Tisztviselőnő? Hát ezt hol vette?

— Az vagy, nem? Érettségizett tisztviselőnő. Hogy most könyvelőnek mondják, az mindegy. Régen, aki érettségizett, az tisztviselő volt. A vasútnál aranygallért kapott, a jegyzőségen segédjegyző lett, vagy fogalmazó, a katonaságnál karpaszományos. Most is úgy van az. A sok tanulatlan paraszt közt a ilyen, mit te, tisztviselő.

(Folytatjuk)

12