A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)

1974-12-20 / 51. szám

1. 1945. március 18. Svájc, Bern. Az amerikai stratégiai titkosszolgálat kospirációs lakásán Dulles és emberei Wolffal tárgyalnak. Dulles megkérdezi, történt-e valami említésre méltó legutóbbi találkozójuk ótp? Wolff közli, hogy Kesserlinget berendelték a Führer főhadiszállá­sára és az ilyesmi soha nem jelent jót. A jól informált Dulles nyugtatja meg: Kesserlinget új kinevezése átvételére hívták Berlinbe, ö lesz a Nyugati Front parancsnoka. Dulles javasolja Wolffnak, keresse fel Kesserlinget és beszélje rá, hogy kapituláljon a nyugati fronton. Wittin­­hoff pedig kapituláljon Olaszországban. Wolff rááll, bár kockázatosnak tartja, de vállalja, hogy egy hét múlva elhozza Dulleséknek a nyu­gati kapituláció pontos dátumát. 2. Stirlitz tévedett, amikor azt mondta Köthé­­nek, hogy „kész": amikor Bernben Schlag lel­késszel találkozott, megértette, hogy még ko­rántsem fejeződött be minden. A lelkész átadta a Dulles és az SS ügynök között lefolyt beszél­getés hangfelvételét. Stirlitz elküldi rejtjeles üzenetét Moszkvába: „Justas-Alexnek. Küldöm a tárgyalásról felvett felvétel kópiáját. Javasla­tom: tudtára kell adni a szövetségeseknek, hogy információkkal rendelkezünk a svájci tár­gyalásokról. Sürgős lépésekre van szükség, hogy megóvjuk a Hitler-ellenes koalíciót olyan provokációktól, amelyek végső soron kétolda­lúak is lehetnek.“ A jelentés elküldése után a Virginia penzióba ment, ahol Pleischner pro­fesszor megszállt és érdeklődött utána. A por­tás közölte, hogy a professzor kiugrott az abla­kon és meghalt. Stirlitz elhaladt azon az utcán is, ahol a rejtekhely volt. Az ablakon virág állt — a veszély jele. S ekkor mindent megértett. Elképzelte, amint a professzor kiugrott az abla­kon. Az a kicsi, törékeny emberke. Micsoda rémületet érezhetett, ha itt végzett magával, ebben a szabad országban. Követhette a Ges­tapo. Mindezek a gondolatok abban a madár­­kereskedésben jutottak eszébe, ahol a pro­fesszor is elidőzött, örülve a szabadságnak és gyönyörködve az énekesmadarak dalában. 3. Stirlitz táviratozott Bormannak. „A tárgya­lások folynak, meg kell tenni a szükséges lépé­seket." Bormann Kaltenbrunnerrel közli, hogy Wolff áruló. Rendeljék azonnal Berlinbe és hoz­zák őhozzá, megbilincselve, lefokozva. De a Bi­rodalmi Biztonsági Főhivatal hatalmas appará­tusában semmi se kerülte el a két rivális nagy­hatalom, a Gestapo és a hírszerzés éber figyel­mét. Wolffra a reptéren két autó várt: egy rab­szállító kocsi a Gestapótól és egy másik, amelyben Schellenberg ült, teljes tábornoki díszben. Wolff kezét bilincsek helyett Schellen­berg ujjai szorították. A rabszállítók így nem tartóztathatták le. Himmlerhez vitték. Bormann tudta, hogy vesztett. 4. Stirlitz parancsot kapott Schellenbergtől, hogy térjen vissza a birodalomba. De nem mehetett. Mindennap várta az összekötőt a közpotból, akinek az érkezése azt is jelentette, hogy Köthével minden rendben van, és hogy az ő jelentése eljutott az Állami Honvédelmi Bizottsághoz. Jól tudta, ha visszamegy Berlinbe, maga dugja a hurokba a nyakát. Az összekötő­vel egy éjszakai bárban találkoztak, aki közölte vele, hogy a Központ nem követelheti vissza­térését Németországba, mert tudja, hogy ez mivel járhat. Ha azonban Justas érezne magá­ban erőt, úgy ez fontos érdek lenne. A döntést kizárólag rábízzák. Egyben közli Justassal, hogy felterjesztették a Szovjetunió Hőse kitüntetésre. Stirlitz levelet akar írni a feleségének. Bele is kezd. De hogy írjon neki a múlt nyári krakkói találkozásról a fiával? Hogy mondja meg neki, hogy a fiú most .Prágában van és az ő szíve közöttük szakad szét, közte és a kis Szása között, aki időközben és nélküle nagy Szása lett. Har­madszor is belefogott a levélbe, végül minden papírt zsebre vágott. Majd így szólt: Nem érde­mes ezt három határon át cipelni magával. Siessen, hogy elérje a párizsi vonatot. 5. Az országúti útjelzőtábla azt mutatta, hogy Berlin 247 kilométer. A hó már olvadt. 1945. március 18. volt. Stirlitz leállt a kocsival. Az országút néptelen volt. Bement az erdőbe és leült a földre. Már előbukkant az első halvány­zöld fű. Megsimogatta. Sokáig ült ott. Tudja, mit vállalt, amikor beleegyezett, hogy visszatér Berlinbe. Hát ezért jussa volt, hogy most sokáig elüldögéljen még a hideg tavaszi földön és simogassa a zsenge halvány füvet... A háború még nem ért véget és ezért Maxim Maxlmics Iszajev őrnagy visszatér Berlinbe, hogy folytas­sa a munkáját. (Vége)

Next

/
Oldalképek
Tartalom