A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)

1974-12-20 / 51. szám

zokban a gyermeki esztendőkben, amikor a való világot már nemcsak megismertem, hanem kezdettem is abban magamnak rendet csinálni, azt gondoltam, hogy az esztendő egy öreg ember. Halhatatlan öreg ember, akinek van tizenkét fia. S a tizenkét fiú közül a legidősebb December.

Hát azóta már sok naptárba belenéztem, de a hónapokat most is úgy tekintem, mint az esztendő fiait. Természetesen a múló idők alatt, s velem együtt, megnőttek ezek a fiúk is, sőt nem is fiú már December, hanem ember.

Bölcs ember.

Ha van is manapság bölcs ember, elegendő nincs. Pedig ilyen háborgó világban is, mint a mai, a sok is kevés volna ebből. Nem csoda hát, hogy oly türelmetlenül és jó reménységgel vártam Decembert az idén. Gondosan gyűjtöttem, és gyöngéden melengettem minden hírt, ami az érkezéséről szólott. De amikor megtudtam, hogy nem a hét első napján, hanem csak csütörtökön érkezik, akkor egy kicsit elgondolkoztam. Nem lehetetlen, így tűnődtem magamban, hogy ez az öreg és bölcs december is megváltozott az idővel. Talán még novemberben tagja lett valami társaságnak, melynek az emberei csak csütörtökön léphetnek porondra. Vagy egészen új rendet akar: olyan rendet, melynek a szabályai szerint, a legaprólékosabb pontossággal, most már csütörtökön fog kezdődni a hét, a hónap, minden nagyobb esemény s talán a nagy világban a korszakos fordulat is!

De hát csak olyan volt ez a gondolatom, mint a röppenő madár.

Jött és elment.

Aztán ismét munkában és bizakodásban, vagyis a megszokott mederben, múltak a napok; majd elkövetkezett a szerda is.

Vagyis november utolsó napja.

Nagy várakozásban és jó egészségben voltam, amikor reám szállott azon a napon az este. így aztán könynyűszerrel tudtam gondoskodni arról, hogy kellemes meleg legyen a szobában; s más egyebet is, ami vendégnek csak jó lehet ilyen téli időben, azt is mind előkészítettem. Így vártam Decembert, aki a szelek és a csillagok menetrendje szerint, éjfél után egy másodperccel meg is érkezett. Ahogy megpillantottam őt, bizony úgy tűnt nekem, mintha sápadt és törődött lett volna. S talán mogorva is egy kicsit. Hirtelen nem tudtam, de nem is tudhattam, hogy mi az oka megviselt állapotának; valami betegség-e vajon, vagy váratlan csalódás, amit a mindenség útjain szerzett esetleg. No mindegy, gondoltam magamban, s oly kedvesen köszöntöttem és olyan örömmel, mintha rajta is csupa derűt és bizakodást láttam volna. Leültettem közel a kályhához, s ami jó falat és üdítő ital volt a házamnál, azt mind odahordtam neki. Jónéven is vette ezt a figyelmet, mert a vonásai hamarosan és láthatólag enyhülni kezdtek, s a szemében a fény is rokon lett a csillagok fényével.

— Miképpen szólíthatom? — kérdeztem tőle.

Meglepődve nézett reám December, mintha nem értette volna az én nyájas és tiszteletadó kérdésemet; vagy még inkább, mintha tudatlanságot gyanított volna szavam mögött.

December vagyok! - mondta.

— Ö, azt én tudom — feleltem neki —, hiszen nem most találkozunk először. Sőt a tavaly is, pontosan ebben az órában, volt egymáshoz szerencsénk; de mi több, még harmincegy felejthetetlen napot is töltöttünk akkor együtt. Azóta ugyan sok minden történt a földön, s bizony itt nálunk is, de kedves és huzamos együttlétünket nem felejtettem el.

— Én. is emlékszem — mondta December. — Sőt tudok egyebet is, úgyszólván mindent tudok, mert azóta találkoztam már mind a tizenegy öcsémmel, s azok apróra elbeszéltek nekem mindent. Csak éppen egyet nem tudok. Nevezetesen azt, hogy az én megszólításom dolgában miért volt bizonytalanságban az imént?

No, gondoltam magamban, erre nem lesz könnyű a válasz. Mit tegyek, hogy szíves házigazdának és példás embernek egyaránt jó legyek? Soroljam elő mindazt, aminek bokros szele felröppentette számról ama tapintatos kérdést? Kérdezzem meg, példának okáért, hogy egy esztendő leforgása alatt nem változott-e meg, esetleg gyökeresen? Érdeklődjem aziránt, hogy hideg helyett vajon nem meleggel foglalkozik-e? Vagy kérdezzem meg talán, hogy ők, tizenkét testvérek, maguk között is, nem szólítják-e időszak-társnak egymást?

Hát nem magyarázkodtam, hanem bízva érett eszében, mely félszavakból is ért, egyszerű módon megkérdeztem:

— Szólíthatom-e úrnak, December úrnak?

S jól tettem, hogy kacskaringó nélkül szóltam, mert December nevetni

kezdett; majd bölcs derűvel mondta nekem:

— Hát barátóm, se úrnak ne szólítson engem, se más címmel ne tiszteljen engem, mert egy esztendőn keresztül velem semmi változás nem esett. Egyszerűen December vagyok most is, mint tavaly s mint a megelőző években is, véges végig visszafele, amióta csak vagyok. A felfogásom nem módosult, s megtartottam a régi szokásaimat is. Hideg a természetem, de a becsületből nem engedek, s a szívem forrón dobog a karácsonyi örömben. Szeretek havazni, s minden lehetőt elkövetek, hogy éjjelenként a csillagok ragyogni tudjanak. A kedvem fénylik néha, s máskor elborulok, de eme váltogató hullámzás mögött mindig egyforma és változatlan vagyok. S az is maradok örökké. S így van ez rendjén, tessék elhinni. Mert aki igaz ok nélkül megváltoztatja magát, az végül a napokkal és az éjszakával, az órával és a perccel együtt fog változni. így jön aztán a rend helyébe a rendetlenség, amikor senki sem tudja, hogy valójában hol van az ő helye, és mi legyen a dolga.

— Némi igazság van a dologban — /jegyeztem meg.

— Némi?! — folytatta December. — Merőben igaz, mert hiszen az értelem mellett erre tanít a tapasztalat is, amiből szereztem már éppen eleget. És a példa, kedves barátom! Az is erre tanít, ama számtalan példa, amelyek közül most csak egyet akarok említeni. Mégpedig azt az egyet, amelyet a mi családunk mutat. Ugyanis. amint tetszik tudni, mi tizenketten vagyunk testvérek, de valahányan más-más természetűek vagyunk. Ennek folytán mi okosan és megértéssel úgy osztottuk be egymás között a munkát, hogy közülünk mindegyik azt végezhesse, amit a természete szerint ezen a földön legjobban végezni tud. Január öcsémnek, például, marasztalni kell a havat, vagy mindenképpen szerezni a felhőkből, ha nincs. Februárnak meg kell törnie a jeget, és reményt sejtetni a világgal. Aztán Március felébreszti a földet, és rábeszéli a napot, hogy a reménység ígéretét fényes diadalra vigye. Április megküzd a múlandósággal, mint egy szeles vad kölyök. Május már a győzelmet hirdeti, és annak tiszta mámorában a szíveket szerelemre öszszeszerzi. Utána Június harsány kedvében elöl jár, amikor a föld minden lényei énekelnek. Július aztán áldásba borítja az országok földjét; Augusztus pedig búsásan fizet annak, aki dolgozik. Szeptember iskolába küldi a gyermekeket, a fákat pedig és a növényeket bölcs megnyugvásra tanítja. Október megcsinálja a szüretet, hogy bánatban és örömben egyaránt kéznél legyen a bor. November pedig meggyászolja a bajba jutott világot, melyet én már csak mesével tudok hitben megtartani; de én megtartom őt a hitben, egészen addig a napig, amíg eljön a Messiás a földre.

— Nagy szerencsének mondható — szóltam megnyugvással —, hogy legalább az Esztendő fiai így gondolkoznak.

— Szerencse bizony — hagyta helyben December. — Talán az emberiség legnagyobb szerencséje. De a sors őrizze is meg az embereket attól, hogy az Esztendő fiai között is felboruljon a rend, és kitörjön a testvéri háborúság! Az ég óvja meg a világot attól, hogy például Január öcsém, irigységből és hatalomvágyból, Július helyére törjön. Mert ez az egyetlen törvényszegés is pusztává tenné a földet!

Eme rettentő villantásra úgy megborzadtam, hogy így kiáltottam fel:

— Még a gondolat is borzasztó, December úr!

— Or?!

— O, bocsánat! — mondtam.

Bölcsen és nagy jósággal meg is bocsátotta bántó elszólásomat December, mert mosolyogva folytatta:

— De hát arról szó sincs, hogy Január, vagy bármelyik másik Öcsém változtatna a természetén. Mi nem kelünk fel a természeti törvények ellen. Június nem akar jéggel uralkodni, s nekem sem jut oly hiú gondolat eszembe, hogy kivirágoztassam a fákat. Egyedül arra törekszem, hogy legyen tisztességes hideg. A lehetőség szerint befödöm hóval a vetéseket és a vizeket jéggel. Pilingéztetem a hópelyheket, hogy a szemek s főleg a gyermekek gyönyörködjenek bennök. Mert bizony én is sokat gyönyörködöm a gyermekekben, miközben ott is csúszkálni vágyakoznak, ahol nem lehet, s miközben játszanak az én csillogó havammal, és bolondos jókedvvel keringenek a jégen. Ha csak tudom, a férfiaknak is megízesítem a munkájukat, mit a jó meleg szobákban és a hivatalokban végeznek. A lányoknak mulatságot szerzek, a fiúk tudományát pedig gyarapítóm. A kedves öregeknek meggyújtom a tüzet, hogy annak a melegénél a hosszú életben reménykedjenek, és a lángjánál az elmúlt szép időkre emlékezzenek. A szép asszonyokra felsegítem a puha bundát, és megcsípem a fülük cimpáját.

— Meg-e? — kérdeztem mosolyogva.

Erre csak bölcsen kacsintott December, s változás nélkül folytatta:

— Szóval hát mindenkinek kiosztom a hideg igazságait, és különösen megdidergetem azt, aki békétlen dologban járja az utakat. A városokban felvirágoztatom a színházakat; s a falvakban is az éneket és a táncot, adván azonban elegendő pihenést is a föld munkásainak. A fákat fehérbe gyöngyözöm, a madaraknak búvó helyeket ajánlok; a medve álmait mézzel békenem, és a nyári bűnök miatt éheztetem a farkasokat. Néha ropogósra készítem a havat, s máskor megpuhítom, hogy ne unja magát. S amit legjobban szeretek, mesét mondok az embereknek, de azok között , is legfőképpen a gyermekeknek és a szegényeknek.

— Meghat engemet, hogy leginkább mesét mondani szeret.

— Hát igen — tűnődött el December. — Legjobban szeretek mesét mondani, mert abban az igazság mindig él.

Valahogy úgy mondta ezt, mintha már ő is belenyugodott volna abba, hogy az igazság valóban csak a mesében élhet.

— Csak a mesében lenne igazság?! — kérdeztem.

— Ott biztosan — felelte December.

— Hát akkor — folytattam békétlenül — mi csak haszontalankodunk, amikor küszködünk az igazságért?! Nem volna-e akkor jobb, ha mi magunk is mesébe bújnánk, ahol legalább együtt lehetnénk az óhajtott igazsággal?!

Erre jóságosán nézett reám December, és azt mondta nekem:

— Kedves barátom, vannak emberek, akiknek olyan az élete, mint a mese. Kevesen vannak ugyan ilyenek, de az örök igazság ezek miatt könyörületes az emberi nemhez.

S ahogy ezt kimondta, mindjárt készülődni is kezdett.

— Hát most elmegyek — mondta —, mert sok a dolgom. Havazni kell, s a Szent Borbála ágyúját szorgosan megpucolni; aztán elkészíteni az utat a Mikulás barátom számára, és részt venni a Szűz örömében, a fogantatás boldog napján. S így tovább, napról napra, egyik gondról a másikra.

— Mindenki hálás lesz! — mondtam tiszta szívvel.

Erre December elnevette magát, majd szomorú mosollyal legyintett, mondván:

— Különösen Szilveszter!

Nagyon látszott az arcán és hát a hangjából is érezni lehetett, hogy bizony nincs valami jó véleménnyel Szilveszter felől.

— Nem hinném — mondtam neki —, hogy Decemberségedet Szilveszter ne szeretné.

— Szeret, de eltemet! — felelte December.

Egyebet én sem tudtam erre mondani, csak azt, hogy hát ilyen az élet. S nem tudott December sem ennek ellene mondani semmit, hanem csak bölcsen bólogatott. Aztán elment az Esztendő öreg fia, hogy szorgosan téli munkához lásson.

Mindenekelőtt rengeteg hópelyhet kellett csinálnia, mert November a készletből már elég sokat elfogyasztott.