A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)
1974-12-06 / 49. szám
Lovicsek Béla HOSSZÚ ÉJSZAKA N A magyar tizedes a fiú mellé térdelt, megmarkolta mellén a ruháját, fel akarta ültetni. A fiú érezte, hogy valaki fogja, de még mindig szállt, szállt fölfelé ... Nyitotta volna fel a szemét, de nem engedelmeskedett az akaratának ... Végül felnyitotta, de csak szürke köd gomolygását látta ... — Szedd össze magad... szedd össze! — makacskodott a hang a fülében, de alig-alig jutott el a tudatáig ... Végül kitisztult előtte a világ. — Megpróbálok segíteni... Valamit teszek értetek, hallod?... Érted, hogy mit mondok? A fiú bólintott. Közben bejött a német tizedes. — No, mi van vele? — Alaposan kikészítetted ... Gyenge matériából van, hasznavehetetlen ebben az állapotban ... Ha nem rúgod oldalba, talán most beszélne ... Vidd le a pincébe, majd később megpróbálkozunk vele ... — Micsoda!? — hördült fel a német tizedes. — Kiszedem a máját, ha nem pofázik! — Hagyd, pajtás, semmi értelme!... Vidd le a pincébe. — Gondolod? Estefelé újabb embert löktek be a pincébe: a szemüveges tanító volt. A fiú és a lány nem akart hinni a szemének. Ügy néztek rá, mintha kísérteiét látnának: hogy kerülhetett ide ez a szerencsétlen ember?! — Elkéstem, elkéstem ... — ismételgette folyvást a tanító —, elkéstem és ez lett a vége . .. — Mivel késtél el? —, A paranccsal. — Milyen paranccsal? — Tegnap éjjel abba kellett volna hagyni az akciót és azonnal eltűnni a városból... Minden összeköttetés megszűnt veletek, nem tudtuk továbbítani a parancsot, én vállaltam, hogy értesítlek benneteket. Sajnos, elkéstem ... Higgyétek el, nem a saját hibámból történt, higygyétek el... — Ne eméssze magát, semmi értelme — szólt rá a lány. — Felelősnek és hibásnak érzem magam... — Nem vádol itt senki senkit — mondta a lány maga elé. Csend. — Hogy kaptak el? — kérdezte a fiú sokára. — A háromszázegyes számú házban. Helyettetek őket találtam ott —> mondta a tanító és felfelé mutatott. — Vártak rám. Szinte biztosra vették az érkezésemet. Hogy honnan, miből tudták? ... Pedig én vigyáztam minden lépésemre ... Elhallgattak. Nem volt már mit mondaniuk egymásnak. Most már ahhoz sem volt kedvük, meg tán akaratuk sem, hogy kölcsönösen biztassák egymást. Bár a kiskatona megjegyezte néhányszor, hogy hajnalig biztosan megmenekülnek, nem sokat adtak a szavára: lázálom, semmi több, legyintettek lemondóan. Később a fiú a lány mellé húzódott. Rettenetesen fájt a' gerince, alig bírt odacsúszni. A lány, hátát a pince falának vetve ült. Mélyen hallgatott. Akkor sem szólalt meg, amikor a fiú egészen a közelébe húzódott. Mintha gondolatban nagyon messze kalandozott volna. — Szeretlek, Zsuzsa... — mondta ki a fiú végül azt a két szót, ami olyan régen kikívánkozott belőle. Maga is elcsodálkozott a tárgyilagos és szenvtelen hangjától. — Tudod, Zsuzsa, az első pillanattól szeretlek ... Most már mindegy ... minden mindegy, most már kimondhatom, törvényen kívül estünk, nem tiltja senki... Szeretlek ... A lány nem válaszolt semmit. Megfogta a fiú kezét és megszorította. Bátorítón, melegen. És csak fogta, szorította. Mintha örökre összefonódtak volna az ujjaik. Legalább is ezt gondolta és érezte a fiú. Bár gyenge volt, mint az őszi légy, és a jövő sem ígért valami sok jót, mégis boldog volt. Igazi boldogság dalolt és muzsikált a szívében ... Percek vagy órák múltak el boldog révületben, ki tudná megmondani. Egyikük sem. S akkor az idősödő tanító hangja törte meg a varázslatot, a reménykedés és a bizakodás boldog szárnyalását: — Valamit még meg kell mondanom nektek, ennyivel tartozom az emlékének: az utolsó vállalkozás alkalmával az őrnagy nem tértviszsza: elesett... — Nem igaz! — hördült fel a fiú. — Nem lehet igaz!... Lehetetlen... — Sajnos igaz ... A lány nem szólt semmit, csak a keze szorítása erősödött fel fokozatosan. Annyira szorította már a fiú kezét — aki ha nem szégyelli —felszisszen a fájdalomtól... A lánynak egy ideig hangtalanul folyt a könnye a sötétben. Sokáig azonban nem bírt magán uralkodni: végül felzokogott... Váratlanul világosság öntötte el a pincét, s a nyitott ajtóban a német tizedes jelent meg, részegen. — Hogy érzitek magatokat, kutyák? — kérdezte meg-megbillenve, torz vigyorral az arcán. — Ne féljetek, hamarosan megkönyörülök rajtatok: mire kivirrad, mocskos lelketek már valahol messze jár ... De addig, kutyák, addig egy egész éjszaka áll még a rendelkezésemre. Értitek?.;. Egy egész éjszaka! Az ’ utolsó éjszakátok ... No, gyere csak, kicsikém, gyere velem, kicsikém! — mondta mézédesen. De mivel senki sem mozdult, elbődült: — Te, te! Neked beszélek, te bamba képű idióta! — Az erdélyi lányra mutatott nagy, szőrös mancsával. — No, mozgás, mozgás, mert a fenekedbe rúgok! A lány még egyszer megszorította a fiú kezét, aztán felállt és elindult a német előtt. A vasajtó becsapódott. Utána nemsokára futó lépések dobaja, majd lövés hangzott... A lány már nem került vissza a pincébe, a társai soha többé nem látták őt viszont. A lövést követően az apáca is abbahagyta egy pillanatra az imádkozást. — Ez az utolsó éjszakánk, testvéreim — mondta fakó hangon. — Imádkozzunk együtt az istenhez, szánjuk és bánjuk meg bűneinket, bocsássunk meg az ellenségeinknek, hogy megtisztult lelkiismerettel járulhassunk az úr színe elé... Üjra imádkozni kezdett. Hajnalban nagy mozgolódás és dübörgés hallatszott odafentről. Jó fél óráig tartott a nagy hangzavar, miközben az épület előtt gépkocsik álltak meg, kis idő múlva pedig nagy berregéssel eltávolodtak. Szokatlan csend lett. — Mi történhetett? — Fogalmam sincs — vonta meg a vállát a fiú. — Mintha menekülnének. — Nincs nekünk akkora szerencsénk — mondta valaki. A pincében csend lett, mindenki a saját gondolatával volt elfoglalva, csak az apáca morzsolgatta tovább az olvasóját és imádkozott félhangosan, monoton hangon. Később ő is elhallgatott és csend lett, mint a sírban. Már csak a hadnagy nyögött fel néha és sóvárgott víz után ... Félelmetes és hosszú volt az éjszaka. Mintha soha nem akart volna véget érni, mintha soha nem akart volna megvirradni. Félelmetes, hosszú éjszaka ... De a hajnal most sem késett, mint ahogy évezredek óta sohasem. De az a hajnal más volt, más, különbözött minden előzőtől: megszólaltak az ágyúk, katyusák, aknavetők, óriási detonációk rázták a földet, bömbölt és dübörgött a fenti világ... És akkor a pince foglyaiban felcsilingelt a remény: talán, talán mégis sikerül megúszni ép bőrrel. Az utolsó pillanatban is történhet valami — ötlött fel a fiú agyában a gondolat, és akkor váratlanul kicsapódott a pince ajtaja: a lábán alig álló német tizedes jelent meg előttük eltorzult arccal, géppisztollyal a kezében. Fel akartak állni, de valami foghatatlan erő a szalmára szorította őket. Tudták, érezték, hogy itt a vég. A félelem bénító ereje valósággal megdermesztette valamenynyiüket, — Föl! Senki sem mozdult. — Föl! —: ordította a német rémítő hangon. És akkor, talán a legutolsó pillanatban megszólalt egy géppisztoly a háta mögött. A magyar tizedesé. A német lassan, végtelen lassúsággal leroskadt a földre. — Szabadok vagytok — mondta a magyar tizedes. — Közelednek a szovjet csapatok... Szabadok va-r gyünk! Senki nem mozdult. A tizedes fáradtan leeresztette a géppisztolya csövét, megfordult és lassan elindult fölfelé a lépcsőn ... Döbbenetében a fiú elmulasztotta megkérdezni, mi van, hol van a lány, mert őt akkor a világon semmi más nem érdekelte, csak a lány, annak a lánynak a sorsa, akit szeretett. Akkor, a virradat zűrzavarában nem tudta meg. Azóta sem. Soha. Reggel kissé fáradtan ébred fel az újságíró. Semmi kedve kibújni az ágyból. Mikor azonban a karórájára pillantva látja, hogy már elmúlt nyolc óra, gyorsan felpattan, összekapja magát és benyit a konyhába. Legnagyobb meglepetésére a házigazda ünneplőbe öltözve ül a terített asztalnál. — Hát maga nem ment munkába? — Nem... Tessék, üljön asztalhoz és lássunk hozzá a reggelihez. Szótlanul esznek. Néha ugyan egymásra téved a pillantásuk, de egyetlen szó sem hangzik el. — Történt valami? — kérdi reggeli után az újságíró. — Nem ... Semmi... Csend. — Mondani akar valamit? — hozakodik elő az újságíró az újabb kérdéssel. Nagyot sóhajt a házigazda: — Hosszú volt az éjszaka ... Sohasem volt ilyen hosszú éjszakám ... — Ennyi az egész? — Ennyi, ha magának nincs hozzám kérdése. — De van: mi lett a lánnyal azon az éjszakán? — Menekülni próbált, a német pedig lelőtte. — Köszönöm... — mondja, azzal kezet fog és elbúcsúzik. A házigazda hosszan néz utána ... VÉGE
