A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)
1974-11-22 / 47. szám
Estefelé aztán két Ismeretlen férfi érkezett az erdészlakhoz. Egyikük azonnal indult a fiúval, a másik pedig egy órával később kelt útra a lánnyal. Külön-külön utakon távoztak, bár az uticéljuk egy és ugyanaz volt. A fiút szorongó érzések kínozták, Rendkívüli módon izgult. Különösen akkor fogta el fojtogató izgalom,' amikor a kis vasúti állomáson hamis igazolványával a pénztárfülke elé állt és kedvezményes menetjegyet kért. Remegő kézzel, de némi megkönnyebbüléssel nyúlt az elibe dobott jegyért és a visszajáró aprópénzért. Úgyszólván egész éjjel utaztak. Ezerkilencszóznegyvenöt március tizenötödikének hajnalán döcögött be a vonat a kisváros állomására. A peronon és az állomás környékén német járőrök cirkáltak. Láttükra feldobogott a szive, furcsa érzések köröztek benne. Fő a nyugalom és a határozottság, biztatta magát egyre, de a foga vacogott és a térde remegett, öszszeszedve magét, elindult az ismeretlen férfi után, Úgy beszélték meg, hogy a férfi a jelzett ház előtt megáll egy pillanatra és rágyújt, aztán tovább megy, a többi már a fiú dolga. A követési távolság ötVen-hatvan méir, szólt a parancs, s ezt a fiú pontosan be is tartotta. Sötét volt még, s enyhe köd borította a teljesen kihaltnak látszó városkát. Valahol a köd alatt, nem messzire a várostól a Garam folyt. Kissé távolabb, félkörben hegyek komorodtak az égre. A macskaköves utcán kattogott a bakancsa, mint a géppuska. Izgalmában a fiú azt is hangosabbnak vélte a valóságosnál. Minden pillanatban azt várta, hogy sorra kinyílnak az ablakok, kíváncsi fejek jelennek meg bennük: vajon ki lehet ez a furcsa szerzet, aki ekkora dübörgéssel megy végig a hajnali utcán? De egy ablak sem nyílt ki, viszont előtte, a ködös homályban gyufa lángja villant, ami azt jelentette, hogy célhoz ért, Megkönnyebbülten feisóhajtott. Amikor benyitott a szobába és körülnézett, látta, hogy egy idős ember bóbiskol az asztal mellett. Az ajtó csukódására a bácsi nyomban felébredt. Lehetett vagy hatvan éves, ha nem több. Ezernyi ránc szabta át meg át az arcát. A szobában kellemes meleg volt, gyertya világította be. A fiú akkor látta meg, hogy milyen rendkívül apró termetű a bácsi, amikor felállt az asztaltól. Termetéhez képest viszont a hangja szokatlanul mély volt. — Ez lesz a helyed, fiam — mutatott a heverőre. — Az asztalon találsz kenyeret, szalonnát, tejet. Egyél, aztán pihenj le. Aludj nyugodtan, reggel hét előtt felébresztelek — mondta és elment. A fiú magára maradva elgondolkozott: eddig minden úgy sikerült, ahogy azt előre eltervezték. Vajon mit hoz a holnap meg a holnapután?... S vajon ml lehet Zsuzsával? Neki is sikerülhetett biztonságosan célba érnie? Célba? Hiszen Itt van a szomszédban, alig egy kartávolságnyira, ha ugyan itt van már. Milyen kár, kesergett, hogy egyáltalán nem találkozhatnak. Nem baj. Az a fontos, hogy itt van a közelében, jó tudni és érezni, hogy egymás közelében vannak. Bár fáradt és éhes volt, mégsem tudott enni, sem lefeküdni. Mindenféle gondolat megfordult a fejében. Később mégis végigdűlt a heverőn, de csak úgy ruhástól. Addig-addig bámulta a mennyezetet, míg végül elaludt. Fél hétkor már talpon volt. Borotválkozás után megreggelizett. Izmaiban ugyan még érezte az elmúlt napok fáradalmait, egészében véve azonban aránylag frissnek, egészségesnek és erősnek érezte magát. Mint ahogy az már lenni szokott, első útjára indulva ezúttal is izgult. Vajon nem bukik-e le nyomban az ismeretlen városkában, ahol annyi a német, mint szántóföldön a rög, s vajon ha igazoltatásra kerül sor, bírja-e idegekkel s nem árulja-e el magát? Fő a határozottság és a magabiztos fellépés, elvégre az államvasutak alkalmazottjaként a német hadsereget is szolgálja, gondolta magéban, s gúnyos fintort vágott. Persze, ha ismernék a szándékát, nyilván felhúznák az első lámpavasra. Az öreg bácsi pontosan elmagyarázta az állomásra vezető legrövidebb utat. Alig távolodott el száz méternyire a háztól, kéttagú német járőrrel találta magát szemben. Lassú, kimért léptekkel közeledtek. Mielőtt összetalálkoztak volna, egy pillanatra megállt és rágyújtott. Aztán tovább ment. A németek végigmérték, de nem állították meg. Szíve a torkában dobogott, pattanásig feszültek az Idegei, mégis türtőztette magát, nem gyorsította fel a lépteit, pedig szaladhatnékja volt. Az állomáson hosszú német szerelvény vesztegelt. A katonák ellepték az épület környékét, legtöbben a kút körül tolongtak: vizet mertek, mosdottak, ittak. Az ő szerelvénye a harmadik vágányra futott be. Csupán néhány percet késett. Kicsit várt, aztán elindult a mozdony felé. Az olajos képű, aránylag fiatal mozdonyvezető könyökölve hajolt ki és nézelődött. A fiú megállt a mozdony mellett. Felnézett az olajos képű szemébe: — Van elég gőz a kazánban? — kérdezte az utasítás szerint. Szorongva várta a választ. — Van. Még felesleg is akad — adta meg a jelszóra a választ a mozdonyvezető és fürgén leugrott a masináról. — Gyere! — mondta a fiúnak. Körüljárták a mozdonyt. A túloldalon fényes cigarettatárcát adott át a fiúnak. — Este hatkor cserélünk. A jelentés a cigarettákban van elrejtve. Még valamit: holnap reggel mást találsz a helyemen, de a jelszó ugyanaz. Most pedig siess, és vigyázz, el ne kapj&ti&lc! A fiú minden különösebb baj nélkül hazaért. Az öreg bácsi azonnal átvitte a tárcát a szomszédba és odaadta Mária nővérnek. — Minden rendben? — kérdezte az öreg. — Igen — felelte Mária nővér, miközben kiürítette a tárcát és viszszaadta a bácsinak. — Megérkezett a lány? — kérdezte a fiú a bácsitól, mikor átvette tőle az üres tárcát. Az öreg eleresztette füle mellett a kérdést. Tíz óra tájban hat szovjet vadászbombázó húzott el szélviharként a városka felett. Felugattak a légvédelmi ágyuk, de nem tettek bennük kárt. Kis idő múlva hatalmas robbanások rázták meg az ablakokat. Aztán csfend lett. — Alkalmasint a német katonaszerelvényt szórták meg — mondta az öreg maga elé pislogva. Huncut fény égett a szemében. — De hamar rójuk akadtak, de hamar! — mondta még fejét csóválva, azzal elcsoszogott. Ebből aztán a fiú megértette, hogy megérkezett a lány és megkezdte a működését, méghozzá nem is eredménytelenül. Es ez volt a fontos. Feltartóztathatatlanul közelgett a tavasz. Ä derült égről naphosszat sütött a nap. A hó úgyszólván teljesen elkopott már. Zsendült a fű. Az újjászületés ízeivel és illataival telt meg a levegő. A természet feltámadása, ez az évről évre megismétlődő csoda, belelopta magát az emberek szívébe, mint ősidők óta mindig, minden tavasszal. A virágbaborulás ígéretének a varázsa most azonban százszorosán megfogta az embereket. Olyan tavasz közeledtét érezték minden sejtjükben, amilyenre még nem volt példa az emberiség történetében. Olyan tavasz közeledtét dörögték szét a fegyverek a hegyekben és a frontokon, amelynek a virágbaborulása meg is termi a gyümölcsét: a békét, a teremtés és az alkotás boldog időszakát. Benne is hasonló érzések és gondolatok váltakoztak. Ugyanakkor a félelem, a rettegés kusza érzései is ott feszültek az idegeiben. Mindezen túl azonban egy kicsit elégedett is volt önmagéval, mert egy olyan célért küzd — most már tudatosan —. amelynek a megvalósulása milliók álmainak és vágyainak a beteljesülését jelenti. Parány volt a nagy világmindenségben. Parány és mégis óriás: egyszeri, megismételhetetlen jelenség, akire szükség van, és szükség lesz a jövőben is, ha túléli a háborút, ezt a kíméletlen, rettentő küzdelmet. Egyre gyakrabban gondolt a holnapra meg a holnaputánra, az erdélyi lányra meg az édesapjára. Az öreg bácsival kiszámították, hogy alig hetven kilométernyire esik a szülőfaluja. Hetven kilométer! Milyen kicsi ez a távolság, és mégis milyen távoli! Szinte elérhetetlen. Ha csak egy éjszakára hazaugorhatna, csak egyetlen éjszakára!.., Odaülne a régi asztal mellé, amelynek a lapjára, a kemény, tömör tölgyfába a gyermekkora, az édesanyja, bátyja és az öccse emlékei vésődtek. Ezernyi karcolás, ezernyi nyom, ezernyi néma tanú, mosoly és könny, remény és lemondás ... Csak egyetlen éjszakára, ha hazaugorhatna! ’ Egyszer, egyszer talán hazajut véglegesen. S talán nem is egyedül. Magával viszi a lányt, s ha ő is úgy gondolja és akarja, egy egész életen át mellette maradhat. Tanulni fognak. Befejezi a gimnáziumot, talán az egyetemet is. Újságíró lesz, Zsuzsa pedig gyermekorvos. Születik majd egy lányuk és egy fiuk: Zsuzsa és Attila... két Világhódító. Sokszor eszébe Jutott az őrnagy is, akinek az emléke, a képe, a szava, s minden mozdulata ott él benne, a szívében és az agyában, minden sejtjében, szinte beleperzselődött... Most mégis úgy tűnik, nagyon távolra esett tőle: mint egy fényes csillag az ég közepén. Vajon viszontlátjék-e egymást valaha? A kisváros pedig tovább élte a maga háborús hétköznapjait. Néhány kilométernyire állt a front, immár harmadik hónapja. A katonai egységek ellenőrzésük alatt tartották a várost és a környéket, mindent és mindenkit. Ha az egyik egység elment, jött a másik. Olyan volt az, mint egy soha véget nem érő, örökös körforgás, lüktető hullámverés. Ahogy teltek-múltak a napok, fokról-fokra nőtt a németek idegessége is. Híre jött a városba, hogy a sűrűsödő és erősödő partizánakclók nagy veszteségeket okoznak a németeknek, sőt már azt is suttogták, hogy rövidesen megindul a szovjetek nagy tavaszi támadása. Annak ellenére azonban, hogy nagy veszteségek érték a németeket, továbbra is makacs kitartással próbálták kifüstölni és felgöngyölni a veszélyes tűzfészkeket, felszámolni az ellenállási csoportokat. A vasutas ruhába öltözött kiskatona tíz napon át végezte a feladatát. Március huszonhatodikán reggel a szokottnál is vidámabban ébredt és indult az állomásra. Melegével cirógatta a reggeli napsugár, tavaszízű szél kószált az eléggé néptelen utcákon. Vidáman lépkedett, legszívesebben fütyörészett volna. Az állomáson a megszokott kép fogadta. Semmi változás. Semmi gyanús jel. Minden a régi volt. Kissé korán érkezett, várnia kellett, mert még nem futott be az ő szerelvénye. Álldogált, nézelődött, bekukkantott a váróterembe is: egy-két civil utas üldögélt ott unott arccal, ásítozva. Végre befutott a szerelvény. Elhaladt az állomásépület előtt, szuszogva lassított, és megállt. A fiú várt még egy kicsit, mint ahogy azt az elmúlt tíz nap megszokta s tette, aztán elindult a sistergő, gőzfelhőket szuszogó mozdony felé. Útközben nagyot rúgott egy üres konzerves dobozba. A doboz nagy ívben szállt át a vágányok felett, földre hullott, csörömpölve ugrált, aztán pördült még egyet és megállt. Mint a tarkón lőtt nyúl. Megállt a mozdony mellett. Felnézett: idegen arcú, eddig még nem látott férfi könyökölt odafenn és nézett le rá. — Van elég gőz a kazánban? — kérdezte tőle mosolyogva. Siltes sapkáját is kitolta a homlokából. Az idegen bólintott, majd leugrott, de a nyomában két géppisztolyos német katona is a földre huppant. Nyomban megmotozták, nincse fegyvere. — Mit akartok tőlem? — kérdezte erőtlen, remegő hangon, bár jól tudta, hogy felesleges a kérdés, vajmi keveset érhet el vele, még kevesebbet az esetleges ellenállásával. Szinte mozdulni sem tudott. (Folytatjuk)
