A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)
1974-10-25 / 43. szám
Antifasiszta írók a békéért A mai civilizációkban, még az európaiban is, sok analógiája van a fasizmus jelenségének. Mégis sajátos jelenség ez, mert sajátos táptalaja van: a burzsoázia öléből születik olyan görcsök közepette, amelyek a halálos görcsökhöz hasonlóak. A szociális-gazdasági viszonyok megoldhatatlan ellentétéből fakadó s szinte tökéletesen eltitkolt betegség minden oldalon egyszerre tör felszinre, s az öregedő dáma erőltetett mosolya mögött láthatóvá lesz a halott koponyája. Az az óra ez, amelyben lehull az utolsó álarc, A halál órája ez. S az első dolog, amelyet a burzsoá civilizációnak ez a formája halállal fenyeget, az emberi kultúra. Mielőtt Oswieczimben és másutt tűz gyűlt volna a krematóriumok kemencéiben, a tiszta és kulturált városok terein fellángoltak a könyvmáglyák. Az első áldozatnak a kultúrának kellett lennie: mielőtt halálra kínozták volna az embert, meg kellett semmisíteni az általa létrehozott kultúrát. A pusztító erők egységesek voltak: olyan egységesek, mint az acél; páncéljuk volt és meneteltek. A kultúra - de beszéljünk inkább szűkebb témánkról, az irodalomról —, az irodalom felaprózott, szétmorzsolt állapotban volt. A bozót egyedül van, egyedül van az ember is - írta Hermann Hesse; mindenki egyedül volt. Nem önként vállalt magány volt ez: a burzsoázia szervezi a magány börtönét, nem is annyira okosan, mint inkább rafinált módon, azt állítva, hogy a szabadság lényege tulajdonképpen a magányban rejlik. Ki keli tehát válni a tömegből és el kell zárkózni: hermetizáljátok magatokat! A polgári írók helyzete reménytelen volt: valóságos Götterdämmerung, valóságos istenek alkonya. Hiányzott a remény, a közös gondolat, a közös cél, A baloldali értelmiségiek, a kommunisták történelmi küldetése az volt, hogy felemelték - nem tudom ezt másként kifejezni - az egység zászlaját: az egységes ellenállás, a fasizmus elleni egységes harc zászlaját. „A zászló akkor a legszebb, ha ellenszélben lobog“ — írta ezzel kapcsolatban Sörensen dán író. Magától értetődik, hogy az egység nem hirtelen „tört kl“, nem megszületett, hanem született. Az egységesülés folyamata nem vezényszóra valósult meg, hanem a szükségből és a gondolatból nőtt ki. A szükségből, mert az életről — a kultúra és az irodalom létéről - volt szó. A gondolatból, mondhatjuk: a prófétikus gondolatból, amelyet az európai humanista hagyományok legjobb képviselői — olyanok, mint Makszlm Gorkij vagy Romain Rolland - vetettek földbe. A biokémikusok bebizonyították, hogy a mag többezer év múltán sem veszíti el csírázóképességét: a gondolat akkor jön és akkor válik valósággá, amikor ezt a történelmi szükségszerűség megkívánja. Az egység nem azonos az egyértelműséggel, Figyelembe kell vennünk a teret es az időt, a társadalom gazdasági és szociális összetevőit, az egész szellemi atmoszférát; mindez különböző volt az európai országokban: tehát az egység is a különíéleségben valósult meg. Ha a térre és az időre gondolunk, fel kell idéznünk a fehér ellenforradalmak idejét, a „klasszikus" fasizmus előtti időket; akkor bizonyéra eszünkbe jutnak olyan nevek, mint Stojanov, Mladon Isajev, de mindenekelőtt Vapcarov neve; vagy olyan nevek, mint Lukács Györgyé és Balázs Béláé; vagy olyanok, mint Gramsclé; ha arra a külön térre és külön időre gondolunk, amelyet Spanyolországnak hívnak, Lorca neve jut eszünkbe. Az antifasiszta irodalom egysége a különíéleségben keletkezett és a különféleségben létezett, s hatóköre óriási volt: az öregecske idealista Benedetto Crocetól egészen az örökifjú kommunistáig, Július Fuííkig terjedt. Nem lehet eltekintenünk az egységben meglevő különbségektől és ellentétektől sem: kimondhatjuk, hogy - főleg eleinte - inkább a negatívum, a fenyegetettség, a veszély tudata köti öszsze ezeket az embereket, semmint a pozitív — a jövőre vonatkozó — gondolat. Ezen kívül és ezen felül még egy Szeptemberben nemzetközi írótalálkozó volt Banská Bystricában, a felkelés városában. Olyan írók és költők találkoztak, akik nemcsak tollal, hanem fegyverrel a kezükben is harcoltak a fasizmus ellen. A világ tizennégy országából jöttek hozzánk azzal a céllal, hogy beszámoljanak munkásságuk lényegéről, vagyis arról, milyen szerepe van az antifasiszta irodalomnak a szocializmusért és a békéért vívott harcban. A neves külföldi vendégek közül megemlíthetjük Borisz Polevojt, különíéleség volt: létezett egy valódi és egy belső emigráció. Idézzük csak fel a német író-emigránsok neveit: Thomas és Heinrich Mann, Robert Musil, Hermann Broch, Bruno Frank, Anna Seghers, Bertold Brecht, Johannes R. Becher, Ludwig Renn: sok tekintetben ezek a nevek determinálták a világ- és az európai irodalom akkori eszmei-művészi profilját. Ezekhez a személyiségekhez mérve a belső német emigráció elhanyagolhatónak tűnik. De nem volt egészen így: a belső emigráció is teljesítette a maga feladatait, A tér és idő tehát világosan mutatja a kiutak különféleségét. Ez a különféleség még világosabban megmutatkozik, ha figyelembe vesszük az ideológiai, a politikai és az osztályszempontokat. A pacifisták, a sajátosan átalakított keresztény ideológiából kiindulva, a saját kategóriáik — pl. a bűn és bűnhődés kategóriája — szerint Ítélik meg a világot. Mielőtt kiáltani merészkednének, ujjúkkal kell a sebet érinteniük. A belső német emigráció íróinak egyike, Otto von Taube fogalmazta meg talán legpontosabban ennek az áramlatnak az érzéseit: „Inkább legyünk áldozatok, mint vesztett hóhérok!“ Van ebben bizonyos erkölcsi noblesse. De — hogy ugyanabból az időből, csak más térből való verset idézzek — „Aki ütni habozik, maga esik el az ütések alatt". És — hozzáteszem - aki cselekedni habozik, azt legyőzi a történelem. Ez a tudat, a cselekvés szükségszerűségének tudata, az irodalom tettekkel való azonosítása főleg a kommunista értelmiségi-antifasisztákra jellemző. Vapcarovnál és Fuííknál, Eluardnál vagy Radnótinál irodalom és cselekvés egy mederben keveredik, egy kemencében sül. A cselekvés utáni vágy az összefüggések tudatosításából, a történelmi törvényszerűségek felismeréséből, a szélesebbkörü közösséghez való tartozás érzéséből fakad. Az egységes antifasiszta front két szélsőséges áramlatét említettem. E két szélsőséges áramlat között sok árnyalat és árnyalatocska van: s nemcsak az egyes csoportokban, hanem magukban az egyénekben is. Mindezeknek ellenére létezett az egység, s ahogy múlt az idő, ahogy a halál veszélye valóságos halál alakjában közeledett, az egységes védekezés szükségessége feltétlenné vált. Ami napokkal előbb még kommunista propagandának számított, néhány órán belül élet és halál nagyon is praktikus kérdésévé lett. Ugyanazok az okok megközelítőleg ugyanazokat a következményeket váltották ki mindenütt. Az egykorú irodalmi szövegek azt igazolják, hogy a gondolat nem ismer határokat és szervezett összeköttetésekre sincs szüksége. Megközelítőleg ugyanaz játszódott le a norvég és a jugoszláv, a cseh és a bolgár, a lengyel és a francia irodalmi tudatban. Mindenki, vagy majdnem mindenki — észrevette, hogy egy egész irodalmi korszak ért véget. Ami eddig értéknek számított, hirtelen jelentéktelenné vált; az élet — és az elmúlás is — vált minden érték új mércéjévé. És így hasonlóságot, azonosságot találhatunk az európai antifasiszta irodalmi tudat rétegeződéseiben, témájában és több belső folyamatában is. Mondjuk, hogy tradíció. A két világháború közti európai irodalomban Dobozy Imrét, a perui Manuel Skorzát, a vietnami Nguyen Thi Cam Thauh-t, az angol James Aldridge-ot s a chilei Alfredo Texiert. Megható és megrendítő erejű beszédet mondott a chilei vendég. Az ő beszéde tükrözte vissza talán legjobban a találkozó lényegét, hiszen hazájában már több mint egy éve tombol a fasiszta terror s a hű hazafiak tízezreit némítják el örökre. Az alábbiakban részleteket közlünk Vladimír Minác érdemes művész bevezető előadásából. a tradíció ha nem is megvetésre méltó, de legalábbis mindig gyanús volt. Sokan ellenségnek, mások szükségtelenségnek, a többiek pedig egyszerűen nevetségesnek tartották. Csak néhány valóban nagy egyéniség értette meg a hagyomány jelentőségét, e ezt ki is merte mondani. De egyszerre csak minden megváltozott. Többé nem az esztétikáról, hanem az életről volt szó:^az irodalom, a kultúra, a nemzet életéről. S minthogy a nagy nemzeti kollektívák létéről vagy nemlétéről volt szó, törvéhyszerűen meg kellett változnia a hagyományokhoz — való viszonynak. Egymástól függetlenül, Európa legkülönbözőbb helyein a nemzeti múltban keresnek támaszt az emberek, a nemzeti irodalom történelméből építenek erődítményeket: a hagyományhoz-fordulás ugyanolyan általános, mint amilyen törvényszerű. Persze, nem akármilyen hagyományokról volt szó; elsősorban azokról, amelyek a tiltakozás, a dac szolgálatában álltak. Mondhatnánk, hogy a fasiszta barbárság segített felülvizsgálni az értékek tartósságát. Abban az Időben F. Bul norvég professzor újraolvassa a norvég klasszikusokat: „Minél jelentősebb az író" — mondja —, „annál maibb, s nekem úgy tűnik, hogy Holberg, Ibsen és Björnson most a legaktuálisabb." Mi, a Szlovák Nemzeti Felkelés kortársai és résztvevői, is jól emlékszünk arra, hogy klasszikusaink versei nemrozsdásodó acélt, golyószórót jelentettek számunkra: a nép akaratát kifejező vers fegyver volt. A szó a felelősség és kötelesség értelmét és nehéz súlyát hordozta. Ha azelőtt az irodalom igyekezett minden társadalmi-történelmi viszonyból kizárakoznl, most — egyáltalán nem legyőzötten és nem kevésbé szabadon - visszatér ebbe a közegbe, Ügy tér vissza, mint valaki, aki segít alakítani a történelmet és megváltoztatni az emberi sorsot. így, a legnagyobb szorongatottság és veszély közepette, az irodalom és művészet visszakerül legsajátosabb közegébe, a társadalmi viszonyok régiójába, s ezáltal újra megtalálja az élethez vezető elveszített utakat és ösvényeket. Felújulnak az irodalom összes főbb kötöttségei, amelyeket előbb elfelejtettek vagy éppenséggel megvetettek. Mivel már nem az esztétikáról, hanem az életről volt szó — s újra ismétlem: nagy nemzeti kollektívák életéről —, mivel már nem volt lehetséges lenézni a valóságot, mert a valóság mint mindennapi kegyetlenség létezett, mivel egyedül, magányosan végülis senki sem védhette meg magét, hanem csupán másokkal összefogva, az antifasiszta irodalomban előtérbe lépnek az elfelejtett kategóriák: kollektíva, nép, nemzet. S mert leromboitattak a kulisszák, amelyek mögött a burzsoázia a maga hazug Játékait űzte, mindenki megláthatta a lemeztelenített szociális organizmust. És sokan meg is látták: „...a háború, amelyet a hitleristák ellen folytatunk" — írta az olasz' Ginzburg - „nemzeti háború, a nép háborúja; azé a népé, amely nemcsak nemzeti, hanem szociális-politikai újjászületésre is vágyik". A munkásosztályhoz — de ha például a jugoszláviai specifikus teltételeket is figyelembe vesszük: a parasztsághoz Is - való közeledés egyre kitapinthatóbb az antifasiszta irodalomban. Sok-sok értelmiségi újra felfedezi a munkásosztály jelentőségét, mások számára a munkásosztály most először jelenik meg egyetlen biztonságos védőbástyaként, a kultúra védelmének támaszaként. A szétlőtt városokban, a partizán-hegyekben régi szövetségek újulnak fel es újak köttetnek; a szociális szint kiegyenlítődik, a szenvedés egyforma: a halál előtti egyenlőség ez. Egyforma a túlélés, illetve az új élet, a Jövő utáni vágyakozás is. Ezt a jövőt a baloldali értelmiségiek képzeletében a szocializmus világosan felismerhető kontúrjai határolták körül. Mindenki érezte, hogy véget ért egy korszak; de néhányan az iszonyatos valóság helyébe mér pontosan meghatározott formájú övöt képzeltek: a tragédia közepette s létező, élő fuéíki optimizmus volt ez. Július Fuéík neve szinonimája sokaknak, akik a halál közelében is az életet, a jövőt szerették, össze kellene állítanunk a halál előtti kiáltások antológiáját ahhoz, hogy megtudjuk, milyen megdöbbentően hasonlítanak egymásra. „Ha tudnád, mennyire szeretem az életet!" — kiáltja teli torokból Vapcarov az akasztófa árnyékában. Vagy egy megható, tiszta, fiatalos kiáltás, a szlovák Boris Kocúré: „Nehéz elmenni... Itthagyni mindent, ami sosem volt az enyém!" Igen: sokan azt hagyták itt, ami sohasem volt az övék. A húszévesek első s egyben utolsó adójukat fizették. Alighogy körülnéztek, már meglátták a halált; de beleláttak a jövőbe is. Ez az életszeretek, a szépség és a jövő Iránti aggodalom a leggyönyörűbb hagyatéka az antifasiszta irodalom legjobb művelőinek. r Mint már említettük, a találkozón részt vett Borisz Polevoj is, a világhírű szovjet iró. Fakszimilében közölt üdvözlete így hangzik magyarul: Szívélyes üdvözlet a kollégáknak és a Hét minden olvasójának. Sok sikert kívánok! Banská Bystrica, 1974. szeptember 10. BORISZ POLEVOJ 1
