A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)
1974-09-20 / 38. szám
A TOKAJI IROTABOR Valamit Tokajról Tokaj városa tavaly volt kilencszáz éves. Híre, bora az országé. Nevét Kölcsey beleírta a Himnuszba: „Tokaj jzőlővesszein/ Nektárt csepegtettél." kevés város van a világon, amely egy i,ép himnuszában így megszólalt, megszólalhatott. S nem ok nélkül, ezt Kölcsey nyilván mindenkinél jobban tudtj. Az ok pedig maga a történelem. Az időbeni távolság, amely szertegyöl erezett a nemzet tudatában, s amely t. világ tekintetét erre fordította. A szőlő és a bor révén amelynek illata, íze páratlan és utánozhatatlan e földön. Maga a település már a honfoglalás idején is fontos szerepet töltött be: hídfő volt a Tisza és a Bodrog összefolyásánál. Városi rangot a Szapolyai családtól kapót 1480-ban, s ettől számítva a magyar királyok elhalmozták Tokajt kiváltságokkal. Tokaj „kiváltságos" város lett. Tudata, fejlődése, szellemisége e kiváltságokhoz igazodva haladt előre. 1590-től például a tokaji tanácsülés jegyzőkönyveit magyarul írták, pedig ebben az időben még az egész országban a latin a hivatalos nyelv. Ennek természetes folytatása a Habsburg-ellenes nemzeti mozgolom, amelynek gyökerei itt kapaszkodtak meg a hegyek tövében; elég, ha II. Rákóczi Ferencre emlékezünk. Vagy ha a jakobinus mozgalmat idézzük fel. De azt is érdemes megemlíteni, ami művelődéstörténeti viszonylatban tereli a figyelmet Tokajra: 1645-ben, talán először az országban, itt létesült önálló leányiskola .. . így buzognak fel Tokaj történelmének forrásai a távoli utód előtt, aki a szerencse és a véletlen folytán néhány napot itt tölthetett a Kopaszhegy árnyékában meghúzódó városban, a Bodrog és a Tisza összefolyásánál, egy kicsit idegenként, egy kicsit megilletődötten, de növekvő örömmel, mert látta, hogy mégiscsak vannak lüktető, eleven hajszálgyökerek, amelyek át- meg átszövik a korok szövetét, s bennük eleven lüktetéssel árad az életet adó és megtartó nedű — a gondolat. Az irótábor és környéke Mi is az az írótábor? — tehetné fel nálunk bárki a szónoki kérdést. Választ azonban elég nehezen találna rá. Jómagámban is felmerült a kérdés, mielőtt Tokajba indultam, ama egyszerű okból kifolyólag, hogy az az efféle összejövetel belső és külső rendje felől semmit sem tudtam. A tavalyi, a második tokaji írótáborról olvastam néhány cikket, s tudtam, hogy akkor a munkásművelődés, a munkásirodalom volt a fo téma. A mostanié pedig a terv szerint az ifjúság irodalmi nevelése. Bő témakör, hasznos vitákat ígérő. Vagy harminc író és költő jött össze, hogy véleményt mondjon a kérdésről, s hogy megismerje, hogyan vélekednek a többiek. A megnyitóra Tiszaladányba utaztunk. Ez az a hegyaljai falu, ahol a nemrégen elhunyt Darvas Józsefet „embererdő” védte a háború idején, s ahol a Részeg eső hősei élnek, éltek. De járt itt sokat Móricz Zsigmond, Veres Péter és Szabó Pál is. Méltó hely az írótábor megnyitásához, ahol egyszerre emlékezhetünk Móriczra, Darvas Józsefre és például Szenczi Molnár Albertre. Mert valahogy itt egyszerre mindez így összejött. S jóleső érzés volt arra gondolnom, hogy a Novae Grammaticae Ungarocae megalkotójának emlékét idestova tíz éve szülővárosában feltámasztottuk a Szenczi Molnár Albert Kulturális Napok keretében. így jön össze múlt és jelen, legenda és valóság. Ember és irodalom, író és nép egymást erősítve és szolgálva. Ezt a közelséget éreztem végig. Asztalszomszédom, egy nyolcvan körüli téesz-nyugdíjas bácsi az ismerkedést azzal kezdte, hogy elém tartott egy omlós pogácsát, s azt mondta: „Törjél, fiam." S a következő mondata már így kezdődött: „Mikor Móricz Zsiga bácsival arról beszélgettünk, hogy..." Vagy később odaült hozzánk Anna néni s Veres Péterről, Szabó Pálról mesélt. Azokról, akik a „nép panaszait" írták össze a faluban Anna néni fiatal korában. Ez, ilyen volt az írótábor környéke. Tegnapi emlékek, mai gondok váltották egymást. S úgy gondolom, az emlékek és gondok határon Innen és túl, a Bodrogköz mindkét részében azonosak. A tavalyi téma: a munkásirodalom, vagy az idei: az ifjúság és az irodalom. Kincskeresők Az írótáborban az ifjúsági irodalom kérdéseivel foglalkozva sok olyan érdekes — minket is érdeklő és érintő — kérdés vetődött fel, amelyre írónak, olvasónak, de főleg pedagógusnak érdemes odafigyelni. Legelébb is egy kísérleti folyóiratra hívnám fel pedagógusaink s főleg a magyar szakos tanárok, tanítók figyelmét, a Kincskeresőkre. Ez a folyóirat a Szegedi Tanárképző Főiskola gondozásában jelenik meg. Alcímnek én azt írnám oda: ifjúsági irodalmi és művészeti folyóirat. Az értékelő előadások s a tanárok egybehangzó megállapítása, hogy a lap az irodalmi nevelésben, főleg az olvasásra való nevelésben felmérhetetlen segítséget nyújt. Mégpedig azzal, hogy a kortárs-irodalomból adja azt, ami nincs a tankönyvekben. De nem csupán az irodalommal foglalkozik, hanem a Testvérmúzsák rovatban zenével, képzőművészettel stb is. Az Édes anyanyelvűnk című rovat nyelvművelő, szólásmagyarázatokkal foglalkozó szakcikkeket közöl, sokszor játékos formált ban. De'vÄ kislexikona és kritikai rovata is d lapnak. Megtudtam, hogy az új iskolaévtől kezdve megszűnik a lap kísérleti jellege, felemeli az eddigi 2—3 ezres példányszámot, s hogy minden valószínűség szerint hozzánk is átkerül. Iskoláinkban, azt hiszem, az irodalmi és nyelvi nevelés egyik nagyon hasznos segédanyaga lehet. A tokaji írótábor egyik tanár-előadóját idézem: „Az irodalom ismertetése, az olvasás megszerettetése — jó, igaz irodalom útján lehetséges, de az olvasókönyvekben levő tanmesék már idejét múlta nehezékek a gyermekek számára." Hogy így igaz-e, nem az én feladatom eldönteni. De az én véleményem is az: ahhoz, hogy értő és könyvet-irodalmat szerető ifjúságot nevelhessünk fel, valóban jó és igaz irodalomra van szükség, nem pedig tanmesére. Mi fenne, ha ... A tokaji írótóborból hazafelé jövet egy tétova kérdés éledezett bennem: mi lenne, ha a tokaji írótábor mintájára, évente egyszer mi is összejönnénk az ország más-más tájain? Mi lenne, ha ezt a gondolatot szárnya alá venné a Szlovákiai írók Szövetségének magyar tagozata? Mert volna mit megvitatni nekünk is! Ezt igazolja az Űj Szóban lassan-lassan ébredező vita, amely irodalmunk és szellemi életünk egy s más régi, de ma is időszerű betegségére irányítja a figyelmet. Valóban olyan rosszul állna a szénánk? Ha igen, miért? A bajt csak akkor lehet megszüntetni, ha ismerjük az okát. Meg kellene már keresni a bajt kiváltó okokat. írókat, költőket közéletünk dolgozóit ezért érdemes volna „összehozni" egy hasonló típusú írótáborba. Az ilyen táborozás nyilván nem volna haszontalan időtöltés. A tokaji írótábor tapasztalatai legalábbis ezt látszanak igazolni. GÁL SÁNDOR BALOGH JÓZSEF (Románia) NÉMA ZONGORA Láttam a néma zongorát E ,ry tető alatt aszalódott az őszülő a-tzonnyal a repkényes házban bdsz éve néma a zongora Húsz éve naponta letörli az asszony róla a port A billentyűk belefásultak a ti fenségbe de azért várják a .nűvész szerelmes ujjait A háború madara orozta el a lérfit és vele a húrok hangját h .«sz esztendeje halott a hangszer L»ttam a néma asszonyt s;. mében gyűrűzik a lehangolt zi.itgora őszülő bánata TE TÁPLÁLSZ Kemencéből frissen kiszedett kerek ropogós cipó: süti a hasad tenyeremet Emlékszem a háború alatt melegített így a kenyér dermesztő sorbanállás után zúzmarás hajnalon Itt most béke van Bennünk folyik tovább a harc az utolsó gyarmat a lélek végleges fölszabadításáért Te melegítesz és táplálsz szerelmeddel illatos forró kenyerem. Nagy László felvétele hét 9
