A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)
1974-08-23 / 34. szám
1 Nagybányai látkép Romániai körkép Harminc éve szabadult fel Románia. Munkások és parasztok vették kezükbe a hatalmat és a Szovjetunió hathatós segítségévei hozzáláttak a szocializmus építéséhez. Az elmúlt harminc év során az elmaradott Románia fejlett iparral és virágzó mezőgazdasággal rendelkező modern szocialista állammá fejlődött. Ha nagybányai volnék ... Aki egyszer megfordul Nagybányán, nem egykönnyen felejti a dombokkal, hegyekkel övezett völgyben, a Zazar partján terjeszkedő s mind nagyobbra növő várost. Megőrzi emlékezetében a XIV. században épült karcsú, impozáns István-tornyot, melynek fedelét az idő zöldes patinával vonta be. Ez a torony hosszú időn át magányosan emelkedett az óváros nem túlságosan emlékezetes házai, épületei fölé, strázsálta őket, s hogy a bányaiak mennyire ragaszkodtak és ragaszkodnak hozzá, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy két, pontosan száz év különbséggel bekövetkezett tűzvész után (1769, 1869) újjáépítették, utoljára pedig 1961—62-ben renoválták. De ennél is jobban bevésődik a látogató emlékezetébe az új tömbhózas városrész, forgalmas, nagyvárosias sétányaival, üzleteivel és áruházaival, jövő-menő sokadalmával. A kiszélesedő völgyben Misztótfalu irányában terjeszkedő új városrésznek is van immár őrálló épülete: az adminisztratívpalota. Nagybánya, melynek lakossága a felszabaduláskor alig haladta meg a húszezret, ma már a százezerhez közeledik. A századközépi kisváros az ország egyik jelentős ipari-kulturális központjává növekedett. Fejlődésének alapja továbbra is a bányászat és a színesfémkohászat maradt (az országos termelés Sebestyén Margit azoknak a fiataloknak egyike, akik az új nagybányai fonodában leltek korszerű munkahelyre és gondos, segítő közösségre 63,2 %-át képviseli), de a hagyományos ipari létesítmények sorát újak egészítették ki: nagy gépgyártóipari és energetikai egységek, s az utóbbi időben olyan gyárak, üzemek, melyek a bányai és Nagybánya környéki lányok-asszonyok foglalkoztatására is lehetőséget teremtenek. A másfél évvel ezelőtt beindult fonoda dolgozóinak kétharmada nő. Nem hiszem, hogy akadna újságolvasó, aki ne hallott volna a nagybányai iskolák fejlődéséről, oz utóbbi tizenöt évben pedagógiai és almérnöki főiskolával kiegészült hálózatáról, vagy ne látta volna képen a szép új kórházat. (A tanszemélyzet és az egészségügyi dolgozók sorában, mint országos viszonylatban, itt is nagy százalékarányban képviseltetik magukat a nők.) Lendvay szülővárosának színháza is hallatott magáról — két alkalommal nyert díjat országos versenyen. S a festőiskola, ha nem is ragyog a századeleji fénnyel-csillogással, a tartalmas és színvonalas alkotómunka otthona. Vida Géza ugyan nem lakik ott, de a telepen élő és dolgozó képzőművészek közül Agricola Lidia és Bállá József nevét országosan is ismerik. Ha bányai volnék, mégsem csak a város szép fekvésével, gesztenyét érlelő szelíd éghajlatával, s az utóbbi időben mind jobban kibontakozó nagyvárosias jellegével büszkélkednék. Nem is csak a város múltjával. Azzal, hogy a zavari tüdőszanatórium közelében végzett ásatások során bronzkori kerámiák, égetett agyagból készült súlymértékek kerültek elő, melyek a vidék ősidőkre visszanyúló lakosságáról tanúskodnak; hogy már Róbert Károly idejéből tudunk egy oklevélről, mely a Nagybánya és Felsőbánya közötti erdős terület benépesítésére adott engedélyt; hogy Mátyás idejében évi 20 000 dukátot kibocsátó pénzverde működött itt; hogy a vidék régi lakosainak emberséges szándékát bizonyítja az az egyezség, melynek értelmében — szőrűit helyzetükben — 10 000 tallért fizettek az akkor lebírhatatlan török hódító seregnek, csak hagyja őket békén, de nem voltak hajlandók fejet hajtani a belső elnyomás előtt, amit a Karaffával vívott véres csata, a Rákóczi zászlaja alatt küzdő, s a mészárosok ma már romokban heverő tornya mellett hősiesen eleső Pintye Gligor példája, a 48—49-es szabadságharc itteni eseményei, s a múlt század végétől mind nagyobb méreteket öltő munkásharcok emlékei éppúgy bizonyítanak, mint Vida Géza és Katz Emil önkéntes részvétele a spanyol polgárháborúban, vagy a felszabadulás előtt a környéken kibontakozott partizánmozgalom. Nemcsak a látható és tapasztalható, iratokból, könyvekből előkereshető tényekre volnék büszke, hanem arra a nem látható, de érzékelhető, s mind a mai napig folyamatosan nyomon követhető jelenségekre is, melyet a bányai táj hívogató és marasztaló jellegének neveznék. Mert ha a korai emberi települést meg is lehet magyarázni, például a színesfém előfordulásával, ha a környék jellegével és szépségével felelni is lehet arra a kérdésre: miért épp Nagybányát választotta Hollósy Simon a plainaire festészet központjául, ha a vidék szükségleteinek szem előtt tartásával indokolható is az, hogy felszabadulás utáni életünk hős-romantikus szakaszában a mai szatmári színház magyar tagozatának törzsgárdája épp Nagybányát választotta otthonául, ha tehát egyenként fel is lehet deríteni a különböző jelenségek specifikus okait — egyrészt a tények és jelenségek egyszerű halmozódása is jelez már valamit, másrészt egymástól különálló okokkal mégsem lehet épp mindent megmagyarázni. Miért van az például, hogy olyan reprezentatív építészeti alkotások, mint amilyen az új adminisztratív-palota, Nagybányán jellegzetes egyéni vonással, összetéveszthetetlen ismertető jegygyei rendelkeznek, sok más város hasonló jellegű épületeinek pedig nincs ilyen vonásuk? Resicai krónika Nem tűző napban, nyár-forrongásban keltezem agyamban ezt a krónikát, bár talán így illenék. Resicával való első találkozásom képeit lassú esők kitartó szálaiból szövöm egybe, s csak a kohók konok izzása idéz fel valamit ebben a messzi időkből örökölt történelmi tájban, ahol a béke erődítményei mögött a legkülönbözőbb ősök nyelvét megőrző emberek éltek, dolgoztak, legtöbbször szótlanul. Mennyi nélkülözés, mennyi hallgatás, mennyi áldozat, mennyi hétköznapok közé préselt álom kísérte itt a munkát, a kísérletezést, az alkotást — ám az élők számára mást jelent e táj: a több mint kétszáz esztendős múlttal büszkélkedő nehézipar ünneplését és továbbfejlesztését. Mintha egy pillanatra megpattant volna a fölénk feszülő felhőzet, vagy csupán úgy tűnt (?), az esőcseppeken föld, ég, lombok színe tünedezik át — barna, kék, zöld szemek villanására emlékeztet ez a színekkel kápráztató fénycikázás . . . Eszembe jutnak az új gyárépületben megismert lányok. A legtöbb közülük egyenesen szép volt, különösen a szemük volt kifejező — élénk, értelmes, játékos, elgondolkodó, ennyi kifejezőerővel, kecsességgel és tartással akár manekennek is jelentkezhetnének! Ma már csak játéknak tűnik a tesztvizsga; itt naponta, másodpercenként vizsgázni kell figyelemből (Képünkön: Sandru Constanta) Felidézem mosolyukát. Bizonyára ezt az ötletemet is ugyanazzal a csodálkozó, de magabiztos mosollyal, kacagással nyugtáznák, mint más, kevésbé ugrató megjegyzéseimet. Például azt, hogy szeretik-e a gyárat, elégedett-e tágabb otthonukkal: Resicával?!... Igenlő válaszuk (a későbbi magyarázatok alapján mások számára is) természetesnek tűnhet, azt viszont be kell vallani, hogy nagyobb tömeg képviseletében ők az elsők, akiknek bátran fel lehetett tenni ezt a kérdést. Kétszáz esztendő alatt (elő a mindenkori dokumentumokat) aligha büszkélkedhetett a resicai kohászat és gépgyártóipar nőknek való munkalehetőségekkel s különösen a nők teljesítményével. (A Helyiipari Vállalat műanyagtermékei nagyon is könnyűiparra utalnak, textilgyár csak 1975-ben létesül majd, a megyei nőbizottság elnöke szerint több mint ezer nő várja, hogy munkához jusson.) Ezért mondanak sokai a lányok szemében azok a fényvillanások, hisz ők az elsők, akik mint felhők mögül a napsugarak, pászmában törték keresztül magukat minden idők nőket háttérbe szorító örökségén. De tulajdonképpen kik is ők? Ne marasztalja el senki elfogultsággal a krónikást, amiért nemcsak írásának, de Resicának is ezt az új fejezetét hagyományosan egy férfi megszólaltatásával kezdi. Ez a férfi, Golet loan azonban csaknem háromezer fiatal kommunista irányítója, barátja, bátyja, segítőtársa: a Resicai Kohászati Kombinát üzemi KISZ-bizottságának titkára. 210 lányt tart számon, a KISZ-tagok csaknem tíz százalékát. — Nagy részük — mondja — új gyáregységünkben, a lemezmegmunkálóban dolgozik, automata gépekkel. A munkások 70 százaléka itt tíz osztályt végzett fiatal nő; előzőleg, hathónapos tanfolyamon sajátították el a köszörűs, a lemezlyukasztó és -daraboló szakmát. A kombinált pszichológiai labora-
