A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)
1974-08-23 / 34. szám
Eltűnt o főkönyvelő,, csak a lány maradt.. Az a lány, oki évek óta keresi a párját. Ez az ember itt, alig Idősebb mint ő. Neki való volna! De asszonyostól* jött. Ebben a pillanatban Gizi csak a férfit nézi, borostás állót, dacos orrát, s szürke, zárt szemét. Ki kellene nyújtani a karját, megfogni a fejét, s még egyszer megcsókolni, de most már nem testvér módra. Mozdul a keze, de félúton megleli, a tilalom, amely körbefogja oz ilyen férfiakat, derékbatöri o mozdulatot Ebben a pillanatban Gizi szeme megszürkül. Mindent ért. Tudja, bogy igaza volt, tudja, hogy győzött, de azt is tudja, hogy oz előbbi csókok a köszönet csókjai voltak. Kisemmizettnek érzi magát. Kati látja a jelenetet. Valami belényillolt. Látta, amint Gizi szépségével bevilágította a szobát, aztán látta, hogyan hervad el ez a virág. Kati többet nevet mostanában, pedig az élet nem változott. Hetenként összejárnak. Az orvos őt, meg az egyik tanítónőt szeptemberben kétszer is bevitte színházba. Az előadás előtt leültek a Nádorban. Kati tudta, hogy nem kell fizetnie, hisz az orvos nem tűrné el, de mégis az a tudat, hogy pénze van — a régihez képest sok pénze —, szinte csiklandozta. Most nagyokat nevetett, teli szájjal, muzsikálóan. Az orvos kicsit gúnyosan, de vele nevetett. A feleség értetlenül nézte őket. Béla, az orvos ezt megszokta már. Most nem törődik a felesége tekintetével. Azt érezte csak: jó pajkos gyereknek lenni, hisz annyi a baj úgyis. — És mit játszanak? — kérdezi a tanítónő az első alkalommal, összenéztek. Mindenki tekintetében ugyanaz a kérdés. Az orvos nézte őket, aztán nevetni kezdett. — Nem mindegy? Én sem tudom. A jegyet félretették, a többi a színészek dolga. — Megint nevettek. Feketét ittak és konyakot, aztán összefogóztak és mentek, öt perc múlva ott ültek a páholyban. Balett-előadás van. Nem erre számítottak, de ezen is mosolyogtak. A következő alkalommal egy operettet néztek meg. — Ilyen a ml szerencsénkI — mondta az orvos —, de kit érdekel? Teljesen mindegy, hogy mit néz az ember csak eljöjjön otthonról, kiszabaduljon, nem igaz?! — Kati nem egészen adott igazat neki, de nem szólt. — Miért számoljon fel egy lehetőséget? Másnap, amikor Pirivel beszélgetett, akkor is csak nagy sokára mondta el, hogy másra számított* Látni szeretne szép, jó darabokat. Piri legyintett. — Én azt hiszem, ebben Bélának igaza van! Innen az ember nem igénynyel megy színházba, hanem csak azért, hogy menjen. Majd, ha egyszer válogathatsz, akkor lehetnek igényeid, de addig?!... — Kati pár pillanatig nézte a barátnőjét. — Milyen furcsa — gondolta. — Majd ha egyszer válogathatok, akkor lehetnek igényeim. — De vajon milyen lehetőségem lesz? — kérdezte önmagától. Hirtelen Gabi arca tűnt elő, inkább csak körvonalakban, és csak egy pillanatra, Kati mégis megdöbbent. Kerekes Gabi? Lehetőség? És kimondta félhangosan is: — Lehetőség?' — Igen, lehetőségi Bizony, lehetőség! — mondta a védőnő is, nevetett. — Furcsa dolog. Nem hiszed, hogy mennyire fontos? — — Kifolyt a kávéi — A figyelmeztetés visszazökkentette Katit. — Jaj, bocsáss meg! — Szaladt, széjjelöntötte a kávét, és felhúzott lábbal visszaült a rekamiéra. Egy darabig némán ültek. Kevergették a kávét. Kati törte meg a csendet. —■ Milyen furcsa! Húszéves elmúltán, és ... — Szerencsés vagy, csak el ne késs! — vágott közbe a másik. — Csak a kezed kell kinyújtani, mindenkit elérhetsz! — Mindenkit? De kit? — Ne légy cinikus! Tényleg nincs kit elérni? Akkor idegen embert kell hozni! Társaságba járni, széjjelnézni a környéken, meg a közeli városokban I — Ezen nevetett. — Úgy beszélek, mint egy öreg kerítő, de ezt kell csinálni! Vagy ha jön egy gyakornok, fülön csípni, és nem engedni, férjhez menni hozzá! Nem várni arra, hogy lekésed az utolsó buszt. — Szörnyűi — döbbent meg Kati és folytatta a gondolatot — furcsa dolog! A hozzánk való fiúk mind elmennek. Ismerem a környéket, és tulajdonképpen senki sem marad itthon. Akik jönnek, idegenek. A mieink nem jönnek vissza, pedig ha utánanézünk, ezekből a falukból legalább öt egyetemet végzett mezőgazdász van, de a Hortobágyon is találsz belőlük, csak itthon nem. A tanárok, tanítók idegenek. Jobban mondva tanító nincs is, csak tanítónő. Egy-két tanár akadna, de azok városba, középiskolába vágynak. Ide csak a lakásért jönnek a családosok. Nem furcsa ez? — Fogadd el, így van és kész! — — Elfogadni, amikor a mi bőrünkre megy? — kérdezte Kati. — Kati, ha így folytatod, boldogtalan leszel I — nevetett a védőnő, de kicsit kényszeredetten. Egyszer-kétszer már találkozott ezekkel a gondolatokkal, amíg Gabi oda volt, de most gondolta végig először. — Rosszkor születtünk! Jobb olyan buta csajnak lenni, mint emlékszel... akiket ott a Nádorban mutattam a nyáron. Buknak a külföldiek pénzére, árulják magukat és talán boldogabbak, mint mi, mert nekik a holnap nem fáj. — Na, igyunk egy kis konyakot, mert még elsírom magam! — mondja Kati kicsit cinikusan. — Képzeld ell — folytatja Piri. Oda kerültem az előző helyemre. A területen egy hatalmas állami gazdaság és három szövetkezet. Védőnőnek mentem, mert a faluban több orvos és nővér is volt. örültem a munkának. Nehezen fogadtak be a többiek, mert ahol ilyen kevesen vannak, mint nálunk, könnyű egymásra lelni, mert egymás nélkül nem is nagyon lehet élni. Egy nagyobb helyen jobban egyedül van az ember. Az óvoda is az enyém volt, oda jártam ebédelni is. Az óvónők hívtak meg először. Néhány pedagógus is volt a társaságban, közülük kettő-három agronómusfeleség. Bolond nagy házakat építettek. Versenyeztek kocsiban, divatban. Nem volt jó a Trabant, a legkisebb kocsi Wortburg ezres volt. Volt a társaságban egy házaspár. Az asszony tanár, a férj meg az állami gazdaságban vegyész, növényvédős volt. Csendes ember... Inkább csak hallgatott. Én is hallgattam ... Ez hozott össze bennünket? Ha találkoztunk, köszönt, egy kicsit elkísért. Egyszer aztán iskolai szünet lett. Az asszony elvitte a két gyereket. Természetesen kocsival ment el, azt hiszem a szüleihez. Ez csütörtökön lehetett... Vasárnap a klubban találkoztam a férjjel. Egyedül volt és én is egyedül. Mesélt nekem. Egy hallgatag ember, és képzeld el, mesélt! — Kati nézte a barátnőjét, szívesen közbeszólt volna: — Te még mindig szereted! — de aztán mégsem szakítja félbe. — Hazakísért — folytatta Piri. Másnap megint találkoztunk. Olyan volt, mintha véletlenül történne, pedig ma már tudom, hogy nem úgy történt. Arról beszélt, hogy rosszul élnek. Én sajnáltam ... Egy hét múlva arról beszélt, nem tud együtt élni Sacival, s én elhittem .. . Egyszer meghívtam kávéra. Hátra hívtam a kutyát és akkor zártam be először a disznóólba. A néni, akinél laktam, nem sokat törődött az ilyesmivel, meg nagyot is hallott, korán lefeküdt. Beszélgettünk. Néhány nap múlva meg is csókolt... Olyan más volt, mint az eddigiek, Egy célzást sem tett. Úgy csókolt meg, olyan természetesen, mintha csak ezt az egyet lehetett volna akkor tennie. Azt hittem, hogy más mint a többiek .:. azt hittem, hogy ő az, aki nekem született — ha már az orvos elment —, de más bitorolja .. . Bátorságom támadt. Elvenni, hisz az enyém!... Egyszóval beleszerettem... Észrevette . . . Tudta, hogy milyen nyomon kell mennie. Mint a vizsla, ráállt a nyomra, és nem tévesztett. . , Pontosan tudta mit várok, milyen szavakat és nem esett ki a szerepéből. A szeretője lettem, mert azt hittem, ez az ember. . . és ígérte, hogy elválik! Vissza sem jön már a felesége, hisz nem ír... ö majd megírja neki... de ha mégis visszajönne . .. elküldi. — Szeptember lett! — kezdte újra. — Egy boldog nyár utáni Visszajött a felesége és ő pedig úgy tett, mintha sosem járt volna nálam. Mintha sohasem ígért volna nekem semmit! — Csend támadt, s Piri letörten ült. — Igen, mi is lehetett volna o befejezés? — gondolta Kati. A másik lány felkapta a fejét, fölhajtotta a maradék konyakját. — Hogy tudj mindent — mondta — nem bírtam a megaláztatást, s két hét múlva eljöttem .. . Akkor kerültem ide. Hazudnom kellett a megyei főorvosnak, de hazudtam. Inkább, mint ottmaradjak... Hogy mit gondolt rólam a főorvos, azt nem tudom, de a szemét sohasem fogom elfelejteni. Egy a fontos, még abból a megyéből is eljöttem! — Piri mintha kimerült volna, úgy mondta az utolsó szavakat. — Megbántam? Nem tudom!... Egy biztos: az igazi lehetőséget kell választani, de hogy melyik az igazi, azt honnét lehet tudni? Kati ült a fotelban és Gabit látta maga előtt. Furcsa érzése támadt, nem értette magát, miért nyugodt? Hisz Gabit látni sem látja, egyetlen egyszer találkoztak q. buszban és mégis úgy gondol Góbira, hogy minden rendben van. ö nem járhat úgy, mint mások, mint Piri és ez az érzés milyen jó! Bolond szokás ősszel meszelni, de a búcsúra illik lemeszelni a házak homlokzatát. A templom előtti téren, meg a templomkertben már szombatra sátor, sátor mellett sorakozott. A tipói búcsú még a pesti vásárosokat is idecsalja. Minden, ami nyárról kimaradt, itt eladható. Léggömb, papírtrombita, papírkalap, görbe bot és mézeskalács. A délelőtti nagymisére még a kálvinisták, meg a görög hitűek is elmennek. A téesznek is jól jön a búcsú. A hosszú nyár egy pillanat megállás kukoricabetakarítás közben. Disznót, birkát vágnak, brigádvacsorát rendeznek. Ez nagy szokás. Mihály-naptól minden két-három hétben van egy ilyen vacsora. Most az állattenyésztők ünnepelnek. Prémiumot kaptak. A vacsorákra meghívják a szövetkezet vezetőségét. Egyik-másik brigád még az egész adminisztrációt is. Katit a főállattenyésztő külön hívta. Ö örült a meghívásnak. Kati a délutánt a pedagógusokkal töltötte, Kóboréknál. Ismét mindenki vitt valamit. Az orvos megint nevet ezen. — Tanítószokás! — mondta — Hozzám ne hozzatok semmit! — Halomra földet? — jegyezte meg Kóbor és összenevettek. Értik egymást, de célzást sohasem tesz senki, tudomásul veszik, hogy az orvos a falu pedagógusainak összes fizetését könnyen kiadhatná egyhavi keresetéből. Kati nem találta a helyét. Kávét ivott, egy kis konyakot, aztán valami édes pancsot, de nem múlt el az érzés. A vicceken sem tudott úgy nevetni, mint máskor. Ilyen brigádvacsorára először megy. Talán ez a baj? Nem értette miért zavarja ez, hiszen megszokott arcokat lát. Tudta, hogy a főkönyvelő mellett ül majd, de szeretett volna túl lenni a megjelenésen. A birkát nem szereti, de rablóhús is lesz, meg pecsenye. S ő a nagy meglepetésről is tud: az elnök zenészeket hívott, mert ő is Mihály, és a brigádvacsorán ünnepli a névnapját. — Igyon, kislány, igyon! — biztatta az orvos és hunyorgott. Búcsúi történeteket mesélt: egyszer annyi málnát ittak, hogy napokig beteg volt utána, másszor meg kuglit állított egész délután, estefelé elütötte egy golyó, eltört a lába. (Folytatjuk) 12
